„Egy szicíliai történetnek a vakságról kell szólnia”

Interjú Antonio Piazzával, a Salvo társrendezőjével

Fabio Grassadonia és Antonio Piazza író-rendezők debütáló filmje, a Salvo elnyerte a cannes-i Kritikusok Hetének nagydíját. A filmet utóbbi kísérte el a budapesti premierre.

Malik Bendjelloul

A Salvo hősnőjét Ritának hívják, és van egy Rita című rövidfilmetek is.

Fontos kapcsolat van a kettő közt. A rövidfilmet 2010-ben készítettük, amikor a Salvo forgatókönyve már létezett. Produkciós okokból kellett készítenünk egy rövidfilmet. A Salvo a debütálásunk rendezőként, így a producereknek bizonyítanunk kellett, hogy megálljuk a helyünket a kamera mögött. Mindez viszont lehetőséget nyújtott számunkra, hogy kísérletezzünk, kipróbáljuk pár ötletünket. A rövidfilm sztorija egyszerű történet egy tíz éves vak gyerekről, aki meg akar tanulni úszni. El akar jutni a tengerhez, de az anyja nem engedi. Egy betörő fiúnak köszönhetően válik valóra az álma, viszont az egész film álomszerű, a néző nem tudja, hogy mi valóság és mi az, ami csak Rita elméjében létezik. A sztori tehát különbözik, de vannak közös elemek. Rita a nagyjátékfilmben idősebb, de ugyancsak vak. A rövidfilmet egy palermói, a valóságban is vak gyerekkel, Marta Palermóval forgattuk. Közös elem tehát a környék, a szomszédság is, hisz ugyanitt él az egész estés film Ritája. A rövidfilmben arra kerestük a választ, azt próbáltuk kikísérletezni, hogy hogyan lehet elmesélni egy történetet egy vak karakter nézőpontjából, szemszögéből. Ami lehetetlen, paradox. Megpróbáltuk átadni a közönségnek a vakság tapasztalatát. A megoldás, amit kikísérleteztünk, az volt, hogy a kamerát nagyon közel hoztuk a szereplő arcához, és a hangokon dolgoztunk, azokkal játszottunk, tehát a hallása rekonstruálására helyeztük a hangsúlyt. Mivel Rita nem lát, a közönségnek sem engedtünk, hogy a nézőpontjából lássa a teret. Ezt a stílust használtuk az egész estés film elején is, Rita belépőjénél.

Hogy született a Salvo?

Fabio és én évekig dolgoztunk forgatókönyvíróként és szkript konzultánsként, és egy idő után úgy döntöttünk, a saját sztorinkat fogjuk megírni. Ez egy specifikusan szicíliai történetet jelentett, hisz Palermóból származunk. Úgy éreztük, egy szicíliai történetnek a vakságról kell szólnia, e témához kell kapcsolódnia. Palermóban felnőve gyakran volt olyan érzésünk, hogy vak emberek vesznek körül minket. Szándékosan vakok. Tudnának látni, de inkább nem teszik, mert így kényelmesebb, kevésbé veszélyes. Kiinduló ötletként a következő kép, jelenet lebegett előttünk: egy vak lány egy gyilkos előtt találja magát, közvetlenül egy gyilkosság előtt, az áldozat ráadásul a bátyja. Farkasszemet néznek. Először találkoznak, így ismerkednek meg. Mondhatni a gyilkos is vak, ha csak morálisan is. Amikor szembetalálkozik a vak Ritával, látni kényszerül egy másik emberi lényt, amikor pedig a lány is meglátja őt [a jelenetben a nő – a sokk és félelem okozta öngyógyításként, vagy csodával határos módon – váratlanul visszanyeri a látását – Cs. Á.], Salvo rajta keresztül  magát látja meg, önmagával szembesül.

Fabio Grassadonia és Antonio Piazza

Miért dolgoztok duóként?

Sokat dolgoztunk együtt, jól ismerjük egymást, így természetes lépés volt. Együtt írtuk a filmet, utána pedig az is logikus döntésnek tűnt, hogy mi is rendezzük. Ritkák az író-rendező duók, általában fivérek dolgoznak így. Nem elég a rengeteg közös munkatapasztalat, kell hozzá közös világnézet is. A rendezés izgalmas, felhőtlen és gördülékeny volt a munkakapcsolatunk viszonylatában, az írás viszont konfliktusos, párszor már megfogadtuk, hogy soha nem írunk többé közösen.

Milyen volt a fogadtatás a kritizált Szicíliában?

A kritika és a nagyközönség visszhangja egyaránt pozitív volt. Azért is, mert Cannes után mutatták be a filmet, ahol díjat kaptunk.

Veszélyes a maffiáról filmet csinálni?

Élet nincs veszélyben, erőszaktól nem kell tartani, Szicília viszont kockázatos forgatási helyszín. A filmek tartalma nem érdekli őket, de szeretnek beszivárogni a produkcióba, aztán pedig zsarolni és pénzt kicsikarni. Ez sajnos általában akkor történik meg, amikor nagy produkció jön például Rómából, és a filmesek nem ismerik a terepet és a helyieket, így könnyű számukra a saját embereiket juttatni fontos pozíciókba. Mi szicíliaiak vagyunk, és fontos volt számunkra, hogy csak ismerősökkel dolgozzunk, így biztonságos környezetben forgattunk. Nem csináltunk hírverést a sajtóban a forgatás alatt, így ezidőtájt szinte láthatatlanok voltunk számukra.

Realista film a maffiáról vagy zsánerdarab?

Utóbbi. A valóságból indultunk ki, és sok a kisebb-nagyobb valós elem a filmben, de mindezt újraálmodtuk. Még a helyszíneket is: semmi nem igazi, minden rekonstrukció, díszlettervezői munka eredménye. Valóság és álom vékony határmezsgyéjén mozog a cselekmény. Egyben noir atmoszférát is igyekeztünk teremteni. Szeretjük a régi francia és amerikai noirt, a Salvo első jelenete direkt hommage a Szamuráj című Jean-Pierre Melville-mozi nyitójelenetéhez. A főhős és a főszereplő színész kiválasztásakor is a valóság ellen dolgoztunk, a zsánerfilmes atmoszféra felé orientálódtunk. Salvo nem egy valódi kortárs maffia-bérgyilkos, hanem inkább szicíliai szamuráj.

Kép a Salvo - magányos szerelmesek című filmből

A film első fele nagyon izgalmas, a második viszont már amolyan művészfilmes dráma.

Kockáztattunk, játszadoztunk a közönség elvárásaival, és ellenük is mentünk. Úgy éreztük, kísérleteznünk kell, hogy ne olyan legyen a filmünk, mint az összes korábbi. Egy szicíliai történetben nem csak használni, de ki is kell hívni a sztereotípiákat, kliséket, amilyen a maffia, a gengszterfőnök, vagy a főhős, aki találkozik valakivel és megváltozik az élete. A film akciójelenettel kezdődik, a néző így rögtön egy műfajban találja magát, de amikor Salvo és Rita találkoznak és megismerkednek, egy másik, sokkal intimebb történetbe esnek - velük pedig a közönség is. Ahogy megismerik egymást, spirituálisan mintegy újjászületnek, amihez idő kell, így lelassul a film léptéke.

A film első fele a 70-es évekbeli olasz zsánerfilmekre emlékeztetett, amilyen a giallo, a poliziotteschi, a bűnügyi filmek.

Ezek a filmek jártak a fejünkben. Nem csak a filmünk első felére hatottak, de a végén lévő szökésjelenetre is. Az a legjobb a filmművészeti múltunkban, hogy a nagy mesterek – Fellini, Antonioni, Rossellini – mellett iparunk is volt, roppant sikeres zsánerfilmeket készítettünk. Sajnos ennek vége, és kár érte, nagy veszteség. Mi ketten imádjuk a zsánereket, használjuk is őket, ha csak szokatlan módon is. Ebbe az irányba megyünk tovább a jövőben is.

Kép a Salvo - magányos szerelmesek című filmből

Miért hanyatlik az olasz műfajfilm?

Több magyarázata is van. Volt egy erős hazai piacunk, különösen az 50-es, 60-as és 70-es években, amit az amerikai dominancia és invázió teljesen elpusztított. A zsáner- és a művészfilmek kategóriája egyre inkább széthasadt, eltávolodott: a művészfilmes rendezők radikalizálódtak és ezzel közönségükből is vesztettek, a kommersz filmek pedig butává és silánnyá váltak.

A 60-as években csak a római Cinecittá stúdióban 250 filmet készítettek évente. Úgy hívták, „Hollywood a folyó mellett”, mivel a Tevere partján volt. Manapság 60–70 filmet készítünk, a nagyja vígjáték. Nincs ipar, a producerek félnek kockáztatni, csak vígjátékba akarnak befektetni, így csak néhány rendezőnek van lehetősége kísérletezni. A mi filmünk gyártása is nehéz szülés volt, mivel elsőfilmesek voltunk, nem rendezőként ismertek minket, és nem a vígjáték volt a műfajunk. A Salvo elkészülte nagyrészt francia és európai pénznek köszönhető.

Hogyan lehet kikeveredni a válságból?

Vannak azért életjelek. Ott A nagy szépség, de ez sem a semmiből jön: egyes olasz filmesek próbálnak komoly, fontos mozikat csinálni. Tavaly Cannes-ban Sorrentino és a Salvo mellett ott volt a Miele Valeria Golinótól, mely egy gyönyörű debütáló film, és az Un Certain Regard kategóriában vetítették. Idén lesz egy debütfilm Szicíliából, Asia Argento rendezését pedig az Un Certain Regard-ba válogatták be, valamint ott lesz Rohrwacher, a Corpo Celeste rendezője, aki most a versenyszekcióban szerepel a Le meraviglie (The Wonders) című munkájával. Ez jelzi, hogy Olaszországban vannak filmesek, akik próbálnak sajátos mozikat csinálni. Nem a centrumból jönnek, hanem a peremről, a határokról, többeknek nehéz élete volt vagy van. Díjnyertes mozik és külföldön is szép bevételt hozó közönségfilmek egyaránt készülnek. Nem depresszív a helyzet, legalábbis jobb, mint néhány éve volt. Ez lassú folyamat, már csak a gazdasági válság miatt is.

A magyarországi premier előtt workshopot tartasz a Torino Film Labról.

Nagyon fontos szerepe volt a film gyártásában. A kezdetektől tudtuk, hogy a film elkészítéséhez nyitnunk kell Európa felé, nem szabad a klausztrofób olasz környezetben fejlesztenünk. A Torino Film Lab egy nemzetközi workshop, nem csak Torinóban rendezik meg, csak az utolsó találkozó van itt, mégpedig a Torinói Filmfesztiválon. Főleg forgatókönyv-fejlesztő workshopról van szó, nagyon tehetséges tutorokkal, akiknek sokat köszönhetünk. És van pénzük finanszírozásra is: produkciós díjnak hívják, ezen pályázatok közül egyet meg is nyertünk anno. A Torino Film Lab egyben piac is, ahol koproducerekkel lehet ismerkedni. Itt találkozunk a francia koproducerünkkel, Antoine de Clermont-Tonnerre-rel, ami szintén fontos lépés volt a film gyártásában, mindez nemzetközi nívót is biztosított a filmnek.

Kép a Salvo - magányos szerelmesek című filmből

A címszerepet a palesztin Saleh Bakri játssza.

Egyszerűen azért kapta ő a főszerepet, mert kedveljük színészként, az nem érdekelt minket, hogy palesztin-e. Láttuk a The Time That Remains című Elia Suleiman rendezte filmben, amiben egy szűkszavú férfit alakított. Tetszett nekünk a karizmatikus jelenléte. Már a fejünkben volt a filmünk jelenetezése – hogy pl. a film elején a szemekre fókuszálunk – és Saleh szemei fantasztikusak. Úgy döntöttünk, nem foglalkozunk vele, hogy nem olasz, egyébként is csak pár sornyi dialógusa van. Elküldtük neki a szkriptet és a rövidfilmet, tetszett neki a projekt, eljött Rómába. Remek első találkozás volt, nagylelkű, érzékeny színésznek ismertük meg, élmény volt együtt dolgozni vele.

Rita visszanyeri a látását a filmben. Szerinted ez megtörténhet a valóságban, vagy ez amolyan vallási, természetfeletti jelenség?

Végeztünk némi kutatást, anyaggyűjtést a vakságról, főleg arról, hogy mi történik azokkal, akik egy operáció hatására visszanyerik a látásukat. Viszont a filmben a két karakter találkozása egy képtelen lehetőség számukra, ami újabb lehetőségeket teremt. Egy pillanatnyi váratlan üdvözülés. Csoda egy olyan világban, ahol nem történnek csodák.

Mik a műfaji filmes tervek?

Épp a második egész estés filmünket fejlesztjük, ami egy szicíliai szerelmes kísértettörténet. A sztoriról korai még beszélni, de egy olasz novella – Il cavaliere bianco [A fehér lovas – Cs. Á.], egy gyűjteményben van – inspirálta a filmet, ami pedig valóságon alapul, mégpedig egy múltbeli szicíliai tragédián. Nem tipikus horror, inkább sötét hangulatú tündérmese, és mi még ráteszünk egy lapáttal.

Salvo plakát

A Salvo magyarországi címe Magányos szerelmesek.

Ha love story, akkor elég különös, rendhagyó. Talán lehetne valódi szerelem köztük, de nem e film keretein belül. Amit e filmben látunk, az inkább valamiféle kezdetleges érzelmek iskolája. Salvo nem mondana olyasmit, hogy „szeretlek”. Számára nevetséges lenne, és a közönségnek sem tetszene. Érzelmei vannak Rita iránt, törődik vele, de ez számára azt jelenti, hogy ételt és italt visz neki, majd feláldozza magát érte. Amikor a film végén elmenekülnek, nagyon gyengéd pillanatok vannak köztük. Amíg fogják egymás kezét, abban a pár percben olyan életet élnek, ami nem adatott meg nekik. Salvo pár percig békére lel, élvezheti a tenger látványát, talán először életében.

Nincs zene a filmben.

A vakság érzetét akartuk átadni, így a hangok, az offscreen (képkereten kívüli), csak hallomásból érzékelt dolgok kaptak jelentőséget, nem pedig a látottak. A három helyszínnek egyaránt sajátos, külön zaja van, így a környezet hangjaiból összeáll egyfajta zene. Egy valódi zenei kíséret a koncepció elárulása lett volna, így csak Rita dalát használtuk, azt is azzal a céllal, hogy ezzel is meséljünk egy kicsit a karakterekről egy ilyen száraz filmben, amiben semmi nincs kimondva.




Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.