„A filmezés nagyon nagy százalékban technika, tehát nem a lélek gyönyörű kiteregetése”

Interjú Szász Jánossal, A nagy füzet rendezőjével

Kristályglóbusszal díjazott munkájával, A nagy füzettel érkezett Csíkszeredába Szász János filmrendező. A 2. TIFFszereda ideje alatt a workshopos színészekkel lehetett látni a „tapstéren”, vagy épp a filmvetítéseken. Csodálja Csíkszereda polgármesterét, elsősorban az újraépülő moziért folytatott odaadásó munkájáért. Szívesen forgatna filmet Roger Watersről, de Kiss Tibit is izgalmas arcnak találja. A TIFFszeredán megrendezett közönségtalálkozó után beszélgettünk vele.

Szász János / TIFFszereda

Egyszer azt mondta, hogy foglalkoztatja a bűn, mint téma. A nagy füzet kapcsán hogyan értelmezhető a bűn, azáltal, hogy gyerekek azok, akik a tízparancsolatot tudatosan rúgják fel?

Ezt feszegeti gyakorlatilag Kristóf Ágota regénye is, nagyon erősen körvonalazódik a morális kérdés. De nem csak a gyerekek vétkeznek, szerintem az is bűn, hogy az anya elhagyja a gyermekeit. Ebben a filmben ez az ősbűn, a többi csak hozzáadódik. Ugye azt a tanácsot kapják az elválás előtt, hogy túl kell élni a háborút és a szétválást, és hogy a tanulást soha ne hagyják abba. Csakhogy becsukódnak a matematika könyvek, kinyílik például a Biblia, és egyre erőteljesebbé válik a túlélés akarata. El kell felejteni az anyát, a szép szavakat, és utána elpusztítani mindenkit, aki a saját erkölcsi rendszerük szerint bűnt követ el. Tehát a bűn több szinten, és különböző értelmezésekben jelenik meg A nagy füzetben.

Azt is mondta, hogy A nagy füzet egy háborúról szóló nem háborús film, hiszen a háború az, ami kiöli a gyermekekből a lelkiismeretet, és érdessé formálja a lelket.

Én megcsináltam ezt a filmet, mindenki döntse el, hogy számára mit jelent ez a történet. Nehéz erről beszélni, épp elég volt megcsinálni. Én nem úgy készítek filmet, hogy előtte filozofálok, értelmezgetek, hanem ha valami érdekel – például a bűn –, akkor addig foglalkozom vele, amíg valami meg nem születik belőle. De utána is nehéz szabadulni tőle. Komfortos dolog egy ilyen filmet elengedni, nagyon kellemetlen vele együtt létezni. Körül-belül hetvenszer kellett megnéznem ahhoz, hogy el tudjam engedni. Most járja a saját útját, Japánba és az Egyesült Államokba készül.

Vajon ha nem gyerekekről szólt volna a regény, akkor is felkelti az érdeklődését, és filmet készít belőle?

Ha felnőttek a főszereplők, biztos, hogy egyáltalán nem érdekelt volna. Ebben a történetben ez a rendkívüli, hogy két nagyon fiatal ember ilyen intenzíven él meg dolgokat. Minél fiatalabbak, annál kísértetiesebb és borzasztóbb az egész.

A filmben nem kerül nagy hangsúly a kettős karakter megformálására, vagyis a Gyémát testvérek általában egyszerre játszanak. Hogyan instruálta őket?

Sokszor kellett külön instruálni őket, mivel ikrekről van szó, nagyon tudják utálni egymást. Nagyon más a két gyerek, bár igaz, hogy egy, mégis különböző: megvan a negatív és a pozitív pólus szimbóluma is. A filmben nem fektettünk erre nagy hangsúlyt, hiszen pont ez a kettősség, az együtt gondolkodás-cselekvés az, ami elgondolkodtató.

A film elhozta a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál Kristályglóbusz díját, majd bekerült az Oscar-esélyes idegen nyelvű filmek közé, s Ön járja a világot vele – mégis mi az, amit most másképpen oldana meg a filmben?

Talán a végén változtatnék egy keveset, kétszer-háromszor elmondathattam volna még valamit, jobban informálhattam volna a nézőket, mert csak egyszer hangzik el, hogy a legnagyobb lecke az elválás. Ha előre látom, hogy ez nehezebben érthető lesz, akkor másképp oldom meg. De természetesen sokszor van bennem olyan érzés is, hogy minden kockáját másképp csinálnám most meg.

Szász János / TIFFszereda

Itt tartózkodott Csíkszeredában, a fesztivál ideje alatt. A filmes műhelygyakorlatokra is benézett, elbeszélgetett a fiatal színészekkel. Hogyan látja azon fiatal színészek sorsát, akik filmezni szeretnének?

Igazából nehéz, mert ilyenkor nem lehet frappáns, okos tanácsokat adni. De abban sem hiszek, hogy valaki csak színházi színész. Azt kell megkeresni, hogy a színész saját magát hogyan tudja odaadni. Ehhez az egyszerűség a kulcs. A filmezés nagyon nagy százalékban technika, tehát nem a lélek gyönyörű kiteregetése, hanem fizikai bevetés is. Ha a fiatal színészek hirtelen bekerülnek például egy sorozatba, azt tapasztalják, hogy egy őserdőbe kerültek, amit nekik a felvételeknél át kell vágni. Ezért fontos az oktatás, aminek az lenne a szerepe, hogy felkészítse a színészeket. Mindenütt a világon. A filmszínészet mint tantárgy egyelőre nem létezik, vagy csak nagyon kezdetleges. Ez Magyarországon is hadilábon áll még, bár most valami alakul – reméljük, jó irányba. Itt, Romániában egyáltalán nincs, és kellene, hogy legyen. Vannak bizonyos technikák, amiket például egy diákfilm forgatásán nem ismer senki.

A művészi pályáját az irodalmi adaptációk határozzák meg (Wittman fiúk, Ópium – Egy elmebeteg nő naplója stb.). Van-e jelenleg olyan irodalmi mű, amit mindenképp meg akar filmesíteni?

Most engem az érdekel, hogy bizonyos történeteket, igazi történeteket, amit az emberek, gyerekek átéltek, ma hogyan lehet megvalósítani. Valamin töröm a fejem, de ez egyelőre titok. Vagyis inkább kabala. Van sok tervem, forgatókönyvem, egyik ilyen, másik olyan fázisban. Mozi szerintem mindig lesz, ahol filmezni lehet, ugye jövőre már itt Csíkszeredában is.

2010-ben a Dresden Dollsszal készített turnéfilmet, Last Call címmel. Van-e olyan zenekar, zenész, akivel szívesen forgatna hasonlót?

Persze, hogy van, csak vele sosem fog összejönni: Roger Waters. És találkoztam is vele egyébként, bemutattak neki a magyarországi koncert kapcsán. Ő egy nagyon aktívan politizáló pasas amellett, hogy legendás zenész, és nagyon nagy megtiszteltetés volt vele találkozni. Egy hotelben kártyázott csendesen és nagyon emberszabásúan. Őt azért szeretem, mert az érzelmi felemelkedettsége kivételes.

Amikor elvégeztem az egyetemet, Cseh Tamásról készítettem filmet (Utóirat, 1988), amit letiltottak a Magyar Televízión, mert magyar zászlókkal rohangálnak benne. Most meg mindenki magyar zászlókkal rohangál...

Amúgy a Quimbyt nagyon szeretem, Kiss Tibi (az énekesük) is nagyon izgalmas arc, ő is érdekel. De nagyon ragaszkodom Fischer Ivánhoz (karmester), vele már beszélgettünk is, főleg a zene, a klasszikus zene kapcsán. Ez nagyon boldoggá tenne, Fischer Ivánnal egy filmet készíteni. A zenéről. Mert ez egy örökérvényű téma.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.