„Az ábrándozás az élet megrontója”

Interjú Molnár Piroskával

Nem először járt Csíkszeredában a Nemzet Színésze címmel kitüntetett Molnár Piroska (hiszen évekkel ezelőtt itt forgatták a Bodor Ádám művéből készült Dolniát), ezúttal A nagy füzet vetítésére érkezett Csíkszeredába. Épp vacsorázni igyekezett, amikor utolértem a város parkjában. Séta közben elmesélte, hogy délelőtt a piacot mutatta meg Szász Jánosnak, utána Dimény Áronnal Lázárfalván járt az educaTIFF keretén belül, gyereknek szervezett animációsfilm-készítő táborban. Rendkívül mozgalmasak a színésznő nyarai, színházból forgatásra, forgatásról nyaralásra röpköd a világban. Idén Horvátországba készül a megszokott nyaralóhelyére, iphone-nal készít fotókat, aztán vissza a színészi feladatokhoz.

Sokszor mesélt már arról, hogy egy ideig csak titokban akart színészi pályára lépni, senkinek nem mert beszéli az álmairól. Mert nem tartotta magát elég szépnek, elég erősnek erre a pályára. Végülis a színház vagy a film csábította mégis a színészvilágba?

Igen, elég sokáig magamban tartottam ezt az álmot, de mégis, amikor megtudtam, hogy létezik ilyen szakma, vagy inkább életforma, akkor éreztem, hogy én színész akarok lenni. Akkor sem láttam különbséget, és öt évtizednyi színészi munka után sem érzek különbséget a színház és a film között. A színész mindenütt színész.

Nem volt olyan film vagy színházi előadás sem, aminek hatására én színészi pályára akartam lépni. Valami azt súgta, hogy ezt kell tennem, bárhol is fogok játszani.

Sok fiatal színpadi színész küszködik, ha kamera előtt kell játszania. Önnek rengeteg tapasztalata van mind a színházi munkában, mind pedig a filmezésben. Hogyan látja, mik az eltérések a két munkafolyamat között?

Bár más fajta a munka jellege, a színházban hetekig próbálunk egy szerepet, a film pedig inkább egy sűrített koncentráció. Ráadásul a színházban egyik estéről a másikra javíthatunk, ha úgy gondoljuk, hogy előző este nem tettünk eleget saját vagy a közönség igényeinek. A filmnél meg ilyen nincs: több felvételt készítünk, de sosem tudjuk, hogy melyik kerül be a filmbe, a rendező látja, hogy melyik a legsikeresebb. Felkészülés szempontjából tehát nincs különbség a két világ között. Annyit fájlalok, hogy a film koránkeléssel jár, az pedig kihat az ember lelkére. Utálok korán kelni (nevet), ezért ha így vesszük, a filmezés sokkal kényelmetlenebb.

Többször mesélt arról, hogy a társulatokon belül szereti megteremteni a baráti-családias hangulatot. Hogyan működik ez egy film forgatásán, ahol jönnek-mennek, ki-be ugrálnak a stábtagok? (Például A nagy füzet forgatásán)

Én szabadúszó biztosan nem lennék soha, mert szeretek valahová tartozni, és ha már egy összetartozó közösségben vagyunk, akkor az legyen olyan, hogy ne többfelé húzzunk, hanem egyfelé húzzon az a szekér, azért, hogy mindenkinek jó legyen.

Egy filmes stáb is nagyon össze tud kovácsolódni, de ott azért a filmrendező kezében van az irányítás ilyen téren is. Ebben az esetben előfordulhat, hogy csak egy-két napra kell beszökni a forgatásra, és ez a kis közösség általában fel is bomlik. Amúgy mindig sajnáljuk, hogy vége van egy forgatásnak, mert tényleg össze tud szokni egy társaság, dehát ez a dolgok rendje.

A nagy füzet kapcsán el tudom mondani, hogy munka szempontjából nagyon jó hangulat volt, mindenki segítette a másikat. Ugye ott voltak a gyerekek (Gyémánt fivérek), akik először csináltak ilyet, valahogy kellett segíteni őket, hogy végig tudják csinálni a jeleneteket. De végülis ilyenkor mindenki a film érdekében tesz-vesz, igyekeznek a fordászok, a sminkesek, az öltöztetők, mindenki próbál a színész kedvében járni, hogy mindig munkára kész tudjon lenni. Csodálatos volt megtapasztalni azt, hogy mennyire tudják a filmkészítők, hogy mikor mit kell megigazítani, és szavak nélkül, intésekkel megértették egymást. Azt is tudták, hogy mikor nem zavarják a színészt, megvárták a kellő pillanatot. A jelmezeket is együtt választhattuk ki, megegyezés alapján döntöttük. Rendkívül okosan bántak a színészekkel.

Viszont a Munkaügyek című televíziós sorozat, amiben most is játszom, majdem olyan, mint egy társulat. Nyaranként össze vagyunk zárva két hónapra, szerencsére általam jól ismert és nagyra becsült kollégákkal (Mucsi Zoltán, Murányi Tünde, Elek Ferenc, Tamási Zoltán, Fodor Annamária, Kovács Lehel, Lengyel Tamás, Gáspár Tibor, Mogács Dániel, Dankó István stb.), úgyhogy ez tényleg sokkal inkább hasonlít a színházra: együtt vagyunk és rengeteget nevetünk, nagyon jól érezzük magukat közben. De a forgatáson mindig azon vagyunk, hogy valami pluszt hozzátegyünk, aminek a közönség is örülni tud.

És a Gyémánt testvérekkel milyen volt a kapcsolata? Miért próbálta megtartani a filmbeli rideg nagymama-unoka viszonyt?

Ugye ők nem gyerekszínészek (és valószínű, hogy soha többet nem fognak ilyesmit csinálni), őket olyan helyzetbe kellett hozni, amilyet a film megkívánt. Sokszor ez nehézségeket okozott, főleg, amikor ezt többször föl kellett venni. Egy színész tudja, hogy hogyan reprodukálja a pillanatot, de egy gyerek azt mondja: „Hát most megint miért? Már egyszer megvolt!” Tehát újra és újra elő kellett hozni belőlük ezt az érzést, hogy ismét igaz legyen.

Távol kellett maradnom tőlük: ha én elkezdek velük kedveskedni, és biztosítom őket arról, hogy én csak színész vagyok, és a szerep miatt bánok velük így, akkor ez megzavarja őket. Próbáltam úgy viselkedni, mint a filmbeli nagymama, a szünetekben is távol tartottam magam tőlük, így volt egy titok, egy rejtély a kapcsolatunkban, amit ők hasznossá tudtak tenni a karakterek megformálásában anélkül, hogy tudtak volna róla.

A forgatás után azért megtudták, hogy nem is vagyok én olyan gonosz, de utána nem találkoztunk sokszor, hogy szorosabb kapcsolat alakuljon ki közöttünk, inkább János [Szász János rendező – F. T.] támogatta őket. Természetesen anyagilag én is hozzájárultam ahhoz, hogy Pesten tudjanak maradni, kollégiumban, a többi már rajtuk múlik.

Nem zavarja önt, ha a nézők azonosítják a filmbeli/színházbeli karakterrel?

A színésznek a legnagyobb öröm egy negatív karaktert megformáli. Ez az igazi kihívás. Ezzel a nézőnek is tisztában kell lennie.

Van-e vágyott filmszerepe?

Nekem sem a színházban, sem a filmben nincsenek különösebb vágyaim, céljaim. A színészt megkínálják szerepekkel, és akkor örül neki. Sok színész évekig, évtizedekig dédelget egy álomkaraktert, és végül nem jön be. Azt kell figyelni, hogy mit tálalnak fel, azokból lehet válogatni, de nem éri meg. Minden lehetőséget ki kell használni. Az ábrándozás az élet megrontója.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.