Vontatott lázadás

Arnaud des Palliéres: A lázadás kora – Michael Kohlhaas legendája

Heinrich von Kleist a német irodalom egyik legeredetibb regényében a hatalom ellen lázadó kisember figuráját örökítette meg. A Kohlhaas Mihály tengernyi adaptációt ért meg az elmúlt 200 évben irodalomban és filmen egyaránt. E feldolgozások azonban többnyire éltek a szerzői aktualizációval, korszakaik szócsövei is voltak egyben. Arnaud des Palliéres a legújabb változatban az eredeti karaktert próbálta megtalálni, s azt lecsupaszítva vászonra vinni.

Kleist kisregénye azon kiforrott írásaihoz tartozik, melyekben az eszmény és a valóság keserű kettősségét boncolgatta. E két él azonban elnyűhetetlen témát adott, s Kohlhaas-átiratok sora lepte el az irodalmat. Többek között James Saunders, Elizabeth Plessen, sőt Sütő András és Hajnóczy Péter is írtak színpadi verziót a Kleist-alapból. Mégis talán a leghíresebb E. L. Doctorow a kisember lázadását bemutató Ragtime (1975) című, a századfordulón játszódó műve, amit Milos Forman adaptált vászonra 1981-ben. A mozgóképes feldolgozások közül ez és a ’60-as évek diáklázadásaira hajazó Volker Schlöndorff-film (Michael Kohlhaas – der Rebell, 1969) emelkedik ki. Ez utóbbi harciasságával és a társadalmi elégedetlenség kihangsúlyozásával igyekezte felfrissíteni a történetet.

Kép A lázadás kora - Michael Kohlhaas legendája című filmből

Kohlhaas Mihály hadjárata nem légből kapott példabeszéd, hanem egy valós brandenburgi lócsiszár története, aki Szászországban akarta eladni lovait, de egy földbirtokos elkobozta azokat. Mikor kiderült a jogszerűtlenség, Kohlhaas igazságot követelt magának, de a korrupció miatt ügyét folyton elejtették a törvényszéken. Felesége is közbejárt a per érdekében, amely a nő erőszakos halálával végződött. Kohlhaas ekkor fellázadt, Wittenberg egy részét és a zinnai kolostort is felgyújtotta. Még a brandenburgi választófejedelmet is megtámadta, aki előbb csellel Berlinbe hívta, majd 1540 tavaszán kerékbe törette. Kohlhaas lázadása nem volt újkeletű az akkori Német-Római Császárságban. A reformáció által (is) szétszabdalt államot tucatnyi parasztlázadás gyengítette, nem hiába lett Kohlhaas a középkor és a felvilágosodás határán boldogulni akaró ember szabadságfelfogásának eszményi képe.

Kép A lázadás kora - Michael Kohlhaas legendája című filmből

Palliéres-t azonban nem a történelem, s nem is az abszurd jogi helyzetek érdekelték – bár utóbbi azért jelentős motívumot kap a filmjében –, hanem maga az emberkép. Kleist művét azonban szabadon értelmezte, hiszen míg ott a „világ helytartóságának” gondolatáig is eljut a címszereplő, addig itt egészen mást hámoz ki a rendező a karakterből. Hősünk egyszerű lókereskedő, művelt ember, a Bibliát olvassa anyanyelvén, szereti családját, tisztességes üzleteket köt, sok barátja van, s még több gyönyörű lova. Mégsem érti, miért hatalmaskodnak vele, miért kell a jussa után mennie. Miután elveszíti nejét, belemerül a lázadásba, a hatalmaskodó báró utáni hajszába; de végül már nem tudja megállapítani, kiért, miért harcol. Saját emberei ellen fordul, maradék családját is maga alá nyomja.

Keserű a felismerés, hogy nem egy nagy erkölcsi törvény ellen vétett – mint Kleistnél –, hanem hogy lázadása során mindenét – családját, vagyonát, de főleg lelkét – elveszítette. Palliéres inkább hugenotta (francia protestáns) hőst próbált faragni, filmje inkább egyfajta elidegenedési ívet mutat be és arra figyelmeztet, hogy egy idea inkább kiüresíti az embert, mint megtöltené (itt egyfajta kortárs terrorizmus-analógia is felfedezhető). Persze azért az eredeti abszurd jogi helyzet és ellentét is megtalálható a filmben, de ez legjobban a befejezés ellentmondásos ítéletében jelenik csak meg.

Kép A lázadás kora - Michael Kohlhaas legendája című filmből

Aki azonban történelmi mozira vágyik, az ne A lázadás korára váltson jegyet. A rendező és a forgatókönyvíró (Christelle Berthevas) minden eszközzel kerülik a sallangos, nagyívű kosztümös produkciók látványát; nincsenek harsonás hangszereltségű kardpárbajok, csaták, hősies elhullások. Lassan mozgó, sötétre szűrőzött képekkel operáló film ez. Kimért, puritán, s pont emiatt kissé elnyújtott is: a dráma leginkább a történet szintjén jelenik meg, ami néha indokolatlanul vánszorog. Palliéres nem igazán tudta mindig, hogy mit akar beletenni filmjébe: egyes szimbólumokat végigvisz alkotásán (például Kohlhaas lányának, Lisbethnek a ló-motívumát), másokat elvarratlanul hagy. A filmre amúgy is jellemző, hogy homályosan kezel időt és teret egyaránt. Ez a szándék nem eredménytelen, de nem igazán érteni, hogy az amúgy francia nyelvű moziban néha miért váltanak át német és okszitán nyelvre, ráadásul nem fajsúlyos dialógusoknál. Azt se érteni, hogy ha már a film egyik motívuma a ködösítés, akkor miért emelnek ki az alkotók látszólag jellegtelen karaktereket. Ilyenre példa a megrohamozott kolostor apátnőjének kihangsúlyozott, katatón arckifejezése, a félig bolond paraszt hahotázása, aki elárulja a báró tartózkodási helyét stb. Kohlhaas sokszor „gyerekeiről” beszél, de csak egyik lányát ismerjük meg. Az efféle üresjáratok (megjelenésük sokszor csak a regényből ismerhető), hosszú párbeszédek sokat ártanak a filmnek, annak ellenére, hogy a puritán zenehasználatot (Martin Wheeler) remekül ellensúlyozza Jeanne Lapoirie szép operatőri munkája. A kietlen, ködös tájak, a nagytotálban filmezett csetepaték mindenképpen a film legjobb oldalát adják, eloszlatva ezzel a színpadiasság veszélyének minden látszatát. Ezen még az sem változtat, hogy néhány jelenetet (pl. várostrom) olyan sötétre szűrőztek, hogy azt sem lehet megállapítani, ki mozog éppen a vásznon. Bármennyire is markáns, mégis bátortalan, kínzóan és indokolatlanul hosszúra nyúlt adaptációt hozott össze a francia rendező.

Kép A lázadás kora - Michael Kohlhaas legendája című filmből

A szereplők kiválasztása viszont remekül sikerült. Különleges az apjától eltávolodó Lisbethet megformáló Mélusine Mayance játéka, a felek között csapongó kormányzó karakterében Bruno Ganz, a tragikus sorsú szolga, Céasar szerepében David Bennet. Visszafogottsága ellenére karakterében szinte megtölti a vásznat Haneke Fehér szalagábólismert Roxan Duran, aki a hercegnőt alakítja. A hasonlóan szikár dán Mads Mikkelsen remek választás volt a főszerepre. A kemény arcélű Kohlhaast éppolyan hitelesen tudja alakítani, mint azt az összeomlott lelket, akit az utolsó, hosszúra nyújtott snittben láthatunk. Ennek ellenére puszta jelenléte és jeges stílusa (meg néhol a film véres erőszakábrázolása) Refn Valhalla Rising című opuszát juttatják eszünkbe, pedig Palliéres mozijában még „álomképek” sincsenek.

Kép A lázadás kora - Michael Kohlhaas legendája című filmből

Bármennyire is szépelgő és mélynek látszó A lázadás kora: Michael Kohlhaas legendája, fölösleges stilizáltsága miatt még a legendához hozzácsapott újszerűsége is elsikkad a filmben. Hiába kapott helyet a 66. cannes-i versenyben, csak közepes művészfilmre tellett e kétórás mozinak.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.