„Amíg a valóság rút függönye…”

Woody Allen: The Curse of the Jade Scorpion / A Jade skorpió átka

Woody Allen kicsit úgy járt, mint Maupassant, akinek sohasem bocsátották meg, hogy nem minden elbeszélése üti meg a Gömböc mértékét. A nagy „New York-filmek” után (A rádió aranykora, Annie Hall, Manhattan, Zelig) a kritika, és nem ritkán maga a Woody Allen rajongótábor, mintha rossz néven venné, hogy rendezőnk nem újabb sokkoló és átütő remekművet alkotott, csupán jó, netán kiváló filmet. A jade skorpió átkát sokan „termésnek” („vintage”) titulálják. De ha már az – hozzátehetnék, hogy jó évjárat, élvezetes a bukéja.

A Ködök és árnyak után, valóban fordulat következik be a Woody Allen-i életműben: visszatérés a krimihez. A Manhattani gyilkosság rejtélye a pszichologizáló krimi paródiájaként is felfogható – de tiszteletadás jeleként is egyben. A Ködök és árnyak – hódolat a Woody Allentől oly távol álló kaffkai hangvételű művek előtt, egyben a kéjgyilkos tematikájú filmek paródiája. A jade skorpió átka (Dreamworks produkció) a harmincas-negyvenes évek krimijét (és Hollywoodot) helyezi vissza jogaiba. És, akárcsak a többi filmje: hódolat ez is, ezúttal a negyvenes évek Amerikája előtt. A negyvenes éveket Woody Allen „vizuális szempontból jó időszaknak” nevezi.

A jade skorpió átkában valóban minden a negyvenes éveket (és annak filmtermését) idézi: a díszletek, a kosztümök, a karakterábrázolás, a férfi-nő kapcsolat felvezetése, a pergő, ízléses és szellemes dialógusok. (A zene is: de azért nem sorolnám ide, mert a Szerelem és halál kivételével minden Woody Allen filmnek a 30-as évek swing muzsikája a kísérőzenéje.) Elsősorban pedig maga a történet. CW Briggs (Woody Allen), magánéletében ügyefogyott kisember, szakmájára nézve biztosítási detektív, arról híres, hogy minden esetet sikeresen oldott meg. A biztosítási társaság új szakértőt alkalmaz, Betty „Fitz” Fitzgeraldot (Helen Hunt), hogy „teremtsen rendet” a hivatalban. Meglátni és megutálni egy pillanat műve: Briggs és Fitz kölcsönösen elviselhetetlenné teszik egymás életét. (Woody Allen és Helen Hunt játéka, és a köztük dúló odi et amo viszony szándékosan idézi Hollywood nagy színészpárosainak, Clark Gable és Rosalind Russel, elsősorban pedig Katherine Hepburn és Spencer Tracy alakításait.)

Fitz és Briggs baráti vacsorán vesznek részt, ahol a társaság mulattatására hagyják, hogy Voltan Polgar (David Ogden Stiers) delejező művész (és szélhámos) hipnotizálja őket. A hipnózis múltán semmire sem emlékeznek. Sem arra, hogy hipnózisban szerelmet vallottak egymásnak, sem arra, hogy Voltan nem oldotta fel őket véglegesen a hipnózis alól. Nem tudják azt sem, hogy az emberből csak latens képességei hozhatóak a felszínre hipnózis alatt. Latens szerelmesek és latens betörők. Mert másnap rejtélyes betöréssorozat bolygatja meg a kedélyeket: minden betörés a biztosítótáraság által bebiztosított házakban történik, külső behatolásnak nincs nyoma, a kódot csak Briggs és a vezetés ismerik. A cselekményszál így bonyolódik tovább, szellemes fordulatokkal, klasszikus sémák szerint, egészen a happy endig. És végleges feloldozás a hipnózis alól.

Akárcsak Woody Allen többi filmjében, itt se találni negatív hőst. A félrelépő férj (Dan Aykroyd) inkább szánandó és rokonszenves, akárcsak a szőke démon. A hipnózis nem a tudatalattiba való félelmetes leszállás itt, ebben a filmben: szórakoztatás eszköze csupán, úgy, ahogy az a negyvenes években dívott. A bűnügyi szál: erőszakmentes, mulatságos, helyzetkomikumra építő, és nem utolsósorban, ízléses, érdekfeszítő, és végtelenül mulatságos történet, mintegy bizonyságként, hogy a klasszikus elemekből építkező alkotás nem tűnt le. A karakterábrázolás hiteles, a szereposztás parádés telitalálat. „Hadd élvezzük az illúziót, amíg le nem hull ismét a valóság rút függönye” – biztatja Fitzet Briggs. Igaz is, valódi is – a New York-i iskola, de ezúttal Hollywood is. Csak nézzük ezt a mozit másfél órán át, nézünk, mint a moziban, hogy addig se hulljon ránk a valóság rút függönye.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.