Bankrablás családi vacsorával

Barry Levinson: Bandits / Banditák

Barry Levinson legújabb alkotása, a Banditák, bár nem emelkedik fel karrierje legsikeresebb filmjeinek szintjére (Esőember, A gömb vagy Amikor a farok csóválja), egy üres délután kitöltésére tökéletesen alkalmas. Sőt, úgy néz ki, hogy az Amikor a farok csóváljában bevált receptjéből néhány fűszert itt is felhasznált, hisz legújabb filmjében is alapmotívumként jelenik meg a média közvetítő szerepe, ami mindkét esetben a valóság elferdítésére szolgál.

Amikor a farok csóváljában a média képviselőit az elnök emberei manipulálják, hogy egy nem létező háborúról tudósítsanak, így terelve el a közvélemény figyelmét az elnök félrelépéseiről, a Banditák film keretéül egy bűnügyi műsor szolgál, melynek rekedtes hangú vezetője exkluzív interjút mutat be két hőssé vált bankrablóról. Az interjú egy nappal a bankrablók halála előtt készült, a műsorvezető lakásán, ahová azok önszántukból hatoltak be, hogy elmondják a „történetük igaz oldalát”. Ez az a pillanat, amikor a néző elkomorul: a plakáton az áll, hogy most egy vígjátékot vetítenek, ezzel szemben az első percben megtudjuk, hogy a főhősök meghaltak, és arra is számíthatunk, hogy az elkövetkező két órában haláluk indítékait fogják előttünk boncolgatni.

A két karakterfigura közül Joe (Bruce Willis) nőcsábász keményfiú, aki a hölgyeket képes olyan elegánsan kiszállítani kocsijukból, hogy azok csak az égett gumiszagot érezve kezdenek segítség után kiáltozni. Ezzel szemben Terry (Billy Bob Thornton) minden 1950 előtt gyártott bútorra allergiás, és nagyrészt azzal foglalkozik, hogy a legveszélyesebb betegségek szimptómáit próbálja felfedezni magán; egyetlen jó tulajdonsága, hogy elméje többek között egy zseniális tervet is kieszel. A nagyszerű és egyszerű terv lényege az, hogy bankrablás alkalmával nem egyenesen a széfet veszik célba, hanem az ezt megelőző éjszakán a bank igazgatóját keresik fel, megvacsoráznak nála, majd másnap reggel nyitás előtt az igazgatóval és kedves családjával együtt sétálnak el bankot rabolni.

A terv olajozottan működik, ami elég ahhoz, hogy megjelenjen a képben Kate (Cate Blanchett) is, egy az unalmas életéből és férjéből kiábrándult nő (nem csoda, hiszen férje már az első csóknál kiakasztotta Kate állkapcsát), aki kétségbeesettebb pillanataiban Bonnie Tyler számokat énekel. Mindkét bankrabló beleszeret, és a bonyodalom kedvéért ő viszonozza is mindkettőjük szerelmét. Ez kissé irreálisnak tűnhet a néző számára, tekintve, hogy a Billy Bob Thornton által alakított karakter ehhez viszonylag kevés pozitív tulajdonsággal rendelkezik.

Kate nem tud/akar választani a két udvarló közül, ez pedig Joe és Terry viszonyára, valamint terveire is negatív hatással lesz, olyannyira, hogy azt már egy kiadós verekedés sem oldja meg. Barry Levinson filmjében viszonylag kevés a holdfényes tengerparti est, és az ehhez hasonló, közhelynek számító jelenetek száma, ráadásul van néhány igazán meglepő húzása is: azt, hogy milyen körülmények közt ismerte meg egymást a két főszereplő, a nézők fele nem tudja meg, mivel az csak a végefőcím alatt jelenik meg, pár másodperces riportrészlet formájában.

Ugyanakkor a film csattanója, mely szintén kissé hihetetlennek tűnik, ráébreszti a nézőt arra, hogy a rendező az elmúlt két órában a markába kuncogott, hagyva, hogy mi az első percekben elültetett gondolattal próbáljuk összehozni a film végkifejletét. Pedig ott áll a plakátokon, hogy ez egy vígjáték...



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.