Gyenge Szerencsécske

Radu Gabrea: Noro

A bukaresti mozi kirakatában felirat: Nem tudod, mit nyersz, ha nem nézed meg a filmet! Végiggondoltam a 85 percet, sőt még egy egész napot is, mégis értetlenül állok szemben úgy a filmmel, akárcsak ezzel a nézőfogó, csali kijelentéssel. Ugyanis fogalmam sincs, mivel vagyok gazdagabb bármilyen téren is, most, hogy láttam a Norót. Sőt, szomorúbb és kiábrándultabb vagyok most, hogy láttam a Norót.

Áldokumentumfilm? Félfikció? Vagy tán egész? Ki tudja? Sehol egy felirat, vagy utalás arra, hogy igaz történeten alapul a film, vagy a főszereplőt játszó fiú önmagát alakítja... Talán nem is ez a lényeg, hisz mégiscsak ő az egyetlen hiteles figurája a történetnek, a többiek inkább csak ripacskodnak körülötte. Azt viszont magas szinten művelik. Hogy kinek a hibájából? Hisz Dorel Vişan nem ma kezdte a szakmát, de most valahogy nagyon gyatra. Másfelől mentséget is találok számára, mert mi mást is tehetne egy ennyire hamis szerep láttán? Végigjátssza, majd szemlesütve továbbmegy és örül, hogy túl van az egészen.

Vişan Noro apját alakítja a filmben, egy pár évvel a nyugdíjazása előtt álló rendőrt, aki nem képes feldolgozni, hogy öreg napjait megszépíteni hivatott tizenéves kisfia testi és szellemi fogyatékos. Feleségét is állandóan vádolja, veszekszik vele, és néha a keze is eljár. Az apa mindig éjszakai műszakban dolgozik, hogy nappal Noróval lehessen. A mama a színházi szakmában dolgozik, talán jelmeztervezőként, de nagyon korán (már az első tíz percben) munkanélküli lesz, ugyanis egy színházi előadásra belopja fiát is, aki Molière Scapinjét megszakítva kisebb fajta patáliát csap. Szerencsétlenségükre a kultuszminiszter is jelen volt az előadáson, és neki köszönhetően volt munka, nincs munka… Így aztán van ideje csak Noróval foglalkozni, akit mindenképpen meg akar tanítani járni, mozogni, hogy minél jobban hasonlítson a normális és egészséges gyerekekhez.

A két szülő gondolkodásmódján és magatartásán alapuló helyzetre valójában egy egészen jó konfliktusos és drámai megjelenítést lehetne építeni: a gyerekét elrejteni akaró, a számára „legmegfelelőbb” mikrovilágot létrehozni akaró apáéból és a világnak megmutatni akaró, beteg gyerekét elfogadtatni akaró anyáéból. Gabreanak ez mégsem sikerül igazán. Szereplői kidolgozatlanok maradnak, a dialógusok gyengék, és nagyon sokszor értelmetlen, fölösleges helyzetek és mellékszereplők hada lankasztja a nézői figyelmet. Mindkét szülő a maga módján harcol fia kegyeiért, elfeledve azt, hogy ők egy család. Mindketten azt akarják elérni, hogy csak ők legyenek nélkülözhetetlenek a gyerek számára. Az apa azt mondja, hogy az izgő-mozgó, görkorcsolyás gyerekek mind rosszak, a parkban csúszdán leszáguldozó nebulók nem fogadnak szót szüleiknek és így büntetik őket, az anya mindenáron iskolába akarja adni Norót és azt szeretné, ha sok barátja lenne.

A sarki kocsmában iddogálló anya, aki szembeszáll a fogyatékosokat („handicapatokat”) kicsúfoló részegekkel, az éjszakai pillangókat összegyűjtő, de ugyanakkor őket látogató rendőrtárs, a félreérthető pózban bemutatott iskolai felügyelő családi látogatása, a fürdőző rendfenntartók „gőzös” látványa, a cirkuszi medve parkbeli mutogatása, majd az apa általi megmérgezése, mind mind fölösleges és alig érthető – mintha Gabreanak valami töltelékanyagra lett volna szüksége. Végül felmenti az apát is, aki egy véletlen baleset folytán – az általa üldözött gördeszkás utcai tolvaj egy teherautó alá kerül – „megtér”: hirtelen elfogadja gyerekét, elviszi a parkba és felkíséri a nagy csúszdára. Miközben persze a könnyesszemű, sokat szenvedett anya közelije bámul ránk a fák lombjai alól…

Noro (Norocel) a film legnormálisabb szereplője. Mindvégig hitelesen játszik (talán önmagát alakítja), ha szenved, akkor szenved, ha kacag, teljes szívéből teszi azt és könnyei is igazinak tűnnek. Kár, hogy az operatőr nem vette észre, hogy a gyerekkel készült interjúrészletekben Noro arca inkább homályos volt, ugyanis az élességet legtöbbször a hátánál levő játékospolcra állította. Ezekben a részekben Noro a „normális” felnőtteken is túltevő józansággal, de gyermeki ártatlansággal beszél a szüleivel való kapcsolatáról. Tisztában van azzal, hogy ki mikor hazudik neki és miért. Tisztában van azzal, hogy szeretik őt, csak másképpen.

Bármennyire jó is Noro, nem bírja el törékeny gyerekvállain az egész filmet. Talán ha mások is besegítettek volna, egy jobban sikerült román filmmel lettünk volna gazdagabbak.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.