A nevetés dicsérete

Nae Caranfil: Filantropica / Filantrópia, avagy emberbaráti szeretet

Caragiale-évfordulóról tudósít estéről estére a televízió; gyakran játszott színdarabjait nézhetjük, szelleme mégis távol van tőlünk, nem sokan szemléljük a körülöttünk lévő világot, az ezredvégi-eleji Romániát, az ő szemüvegén keresztül. Nae Caranfil filmrendezőnek sikerül ez az egyáltalán nem könnyű, rendkívül kockázatos vállalkozás – a jelenből, a román társadalom leggyakrabban kesergésre, kétségbeesésre okot adó visszásságaiból, egy felszabadult nevetést kiváltó komédiát összegyúrnia.

Nae Caranfil egyik erőssége a történetszerkesztés. Ő maga írja a forgatókönyveit, melyeket eddig több díjjal is jutalmaztak (Dolce farniente, Filantropica, The Rest is Silence). Pontosan megszerkesztett, pergő történetet mesél el a film, amely mindegyre meg tud lepni váratlan fordulatokkal. Bátran ugrik az időben, sokféle helyszínt használ, ellentétes világokat ütköztet, jól kiszámított hatással dolgozik, amit tovább tud ellenpontozni és tovább tud építeni. Kezdésként egy leírhatatlanul jellegzetes románcénekesnőre közelít felülről a kamera, megmutatva a környezetet is, egy újgazdagok által látogatott kerthelységet, ahol a lány énekel. Minden részlet kidolgozott, a ruhák, az élénk színek, a zajok, a statisztáló vendégek; a kamera dinamikusan mozog, nagyvonalúan szelektál, kiemel, jellegzetes arcokat mutat. Mindebből máris tudhatjuk hol vagyunk: Balkán! – Románia, itt és most; szóval mi vagyunk a filmvásznon.

Egy líceumi tanár tízéves házassági évfordulóját feleségével egy vendéglőben ünnepli meg. Mivel nem járnak vendéglőbe túl gyakran, az árak komoly meglepetés okoznak nekik: a számla, amit kihoznak, körülbelül kettejük havi fizetésének felel meg. Felháborodás, cirkuszolás a pincérekkel, dulakodás, végül a számlát egy dagadt gazdag fizeti ki pökhendien, a Baronul, akire két alig öltözött hölgyike simul rá. De mielőtt az együttérzésbe és az önsajnálatba elmerülve elkeseredhetnénk, kiderül ez az egész csak egy színjáték volt. Az írói ambíciókkal rendelkező, tisztes irodalomtanár, egy volt örömlánnyal együtt, aki saját szavai szerint átprofilálódott, estéről-estére eljátssza luxusvendéglőket látogatva ezt a jelenetet, tízéves évforduló, nem tudnak fizetni…, a pincérekkel osztoznak, a maffiafőnök lenyúlja az ő részét, de még így is jól keresnek. „Tíz napja kezdődött…”, halljuk a tanár (Ovidiu) hangját, amint visszaemlékezik, és a történet fergetegesen beindul! Sok-sok íz keveredik benne, váltakozó hangulatok, tele filmidézetekkel melyeket mint régi jóbarátokat, örömmel fogadunk, és amelyek a rendező szakmai tanultságát mutatják.

Több jelenet is az Elemi ösztönt idézi: a bombanő Diana keresztbe teszi lábait – Sharon Stone a rendőrők előtt; szintén erre a filmre utal a tükörmennyezetes hálószobai szeretkezés jelenete. A fiatalok a városszéli elitklubba igyekeznek, Fellini Édes életének éjszakai kocsikázásait idézve. A megmutatott jelenetek és a mesélő hang, amely sokszor a látható jeleneteket is kommentálja, dinamikusan segítik egymást: a tanár nyugdíjas szüleivel él, örökös Karácsonyban (a Csendes éj megy egész évben lemezről), verseit saját költségén kiadja, de azt senki nem veszi. Kiderül: négyen olvasták a könyvét, negyedikként a manöken Diana, ettől a költő képletesen a mennyországba száll (felejthetetlen kép, ahogyan a vécéhelység megnyúlik, katedrálissá alakul). Reménytelenül belezúg Dianába, de a hódításhoz bizony pénz kell, így kerül a Filantropica nevű alapítványhoz.

Az álalapítvány főnöke, Pepe, ötleteket ad koldusoknak, szövegeket fogalmaz nekik járulékot követelve, ebből ő ultramodern Mercedest vehet, hatalmas villát építtet. Pepe találja ki ezt a vendéglői színjátékot, meglátva a tanár arcát; jó anyag, mondja, mert sajnálnivaló, szomorú, esetlen értelmiségi arc; az övé is ilyen volt egykor, oktatja, dehát tanulni kell az élettől, alkalmazkodni kell a körülményekhez!

Mindez csak egy mese, nyilatkozza a rendező egy interjúban, a koldus és királyfi típusú filmek stílusában; nem akar felettébb elgondolkodtató és felettébb aktualizáló lenni; ez csak egy mese és nem a valóság. Ez a film egyik legnagyobb érdeme, ahogyan a valóságunkat megragadja (a hatalmas társadalmi különbségek, az újgazdagok világa, a szervezett koldulás) és ezt átalakítja egy nagyon hangulatos, nevettető filmvilággá, a maga túlzásaival. Társadalom- és médiakritikai vonatkozásai miatt is erőteljes Florin Călinescu megjelenése a filmben, amint önmagát alakítja a ProTV Chestiunea zilei műsorvezetőjeként, idézőjelesítve, finoman parodizálva magát ugyanakkor.

Nae Caranfil másik erőssége a színészvezetés. Mircea Diaconu alakítása (Ovidiu, a tanár) sokrétű, árnyalt. Nem játssza túl a jeleneteket, csak az arca változik, a szeme, a szája mozdul, és máris új figurát látunk, megjelenítve azt a kettősséget, amiben él: királyfi hétvégén, hét közben koldul, megalázzák a vendéglőben, és hétvégén megint ő a nagyvagány, bolondul egy kis fruskáért, közben súlyos mondanivalójú novellákat ír. Pepe (Gheorghe Dinică) alakja erőteljes, lehengerlő, egyértelmű figura. A filmen most debütáló két fiatal színésznő alakítása kiváló: Diana, a bombázó (Viorica Vodă) valóban elragadó, Miruna, az álfeleség (Mara Nicolescu) megintcsak árnyalt, sokszínű figurát formál. Külön érdeme a filmrendezőnek, hogy minden mellékszerep is pontosan, találóan kidolgozott, legemlékezetesebb a Simpaticul Marius Florea Vizante alakításában.

Olyan film ez, amelyet sokáig tudunk egymásnak mesélni, adomázva a felejthetetlen, találóan megragadott jelenetekkel.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.