Szentesített középszer

Theodore Melfi: St. Vincent

Egy kissrác és a mogorva, vén szivar találkozása a vásznon? Ó, ne – ezt túl sokszor láttuk már. Ja, hogy Bill Murray. Oké, az jöhet – gondolnánk.

Murray alakításaitól a 80-as évekbe vesző gyerek- meg kamaszkorunk óta hasra esünk. Mindegy, hogy épp New York utcáin üldözi ripacskodva a szellemeket vagy napról napra egy ártatlan mormotát vegzál, imádjuk. És akkor imádjuk a legjobban, mikor lényegében semmit sem csinál, egyszerűen csak jelen van a vásznon, mint Jim Jarmusch, Sofia Coppola vagy Wes Anderson klasszikusaiban. Ahogy öregszik, a szerepeit jutalomjátékká nemesíti – szinte mindegy, amúgy milyen színfalak vagy történetek veszik körbe. A mainstream mémkultúrát kikerülve pedig a valós életbe lopott cameóival mulattatja az internet népét, legyen szó elcsent sült krumpliról vagy ismeretlenek eljegyzési fotóinak széttrollkodásáról. Így aztán, ha felröppen a hír, hogy Bill Murray lecsúszott, mizantróp alkoholistát játszik, ráadásul a teaserként megosztott videóban egy már 30 éve is rettenet színű walkmant hallgatva dudorászik Bob Dylant a hátsó kertben – na, azt várni kezdjük.

A kérdés persze az, hogy mennyire kielégítő, ha a filmet, ahogy azt mondani szoktuk, egyetlen alakítás viszi a hátán. A sztoriban ugyanis semmi váratlan vagy meglepő nincs. Mr. „Utálom az Embereket és Ők is Engem" Vincent mellé beköltözik a válófélben lévő Maggie fiával, Oliverrel. A kisfiú pedig, elveszve a városban, az új suliban és a szülei közt, előbb bébiszitterre, majd mentorra és barátra talál a kiállhatatlan szomszéd személyében. Ahogy pedig az lenni szokott, végül éppen ő hoz egyfajta megváltást az öreg számára. Az Olivert alakító Jaeden Lieberher szerencsére nemcsak cuki, hanem ügyesen hozza a komoly, kicsit koravén kiskomát, ami pedig még fontosabb, hogy Bill Murray-vel alkotott kettősük magától értetődő természetességgel működik. Közben kellemesen szórakoztatóan bontakozik ki a többi figura is, például Naomi Watts megkopott, orosz prostija vagy a Chris O'Dowd alakította, üdítően jófej, sztereotípiákat mellőző, katolikus paptanár alakja.

Utóbbi lendíti aztán mozgásba a cselekményen átívelő másik motivációs szálat, ugyanis Oliver osztályában éppen a szentekről van szó, és a pap azt a feladatot adja a gyerekeknek, hogy találják meg a környezetükben élő hétköznapi szenteket, akikre valamilyen tulajdonságuk miatt példaként tekinthetnek. Na, ezen a ponton kezd a vészharang egyre hangosabban és hangosabban kongani, és a balsejtelem beigazolóik, ugyanis végül semmi sem menti meg a filmet attól, hogy ugyanabba a szokásos orbitális közhely- és giccshalomba fulladjon, mint az összes, hasonló dramaturgiával dolgozó hollywoodi családi mozi. Mindezért pedig egyértelműen a forgatókönyvet is jegyző producer-rendező, Theodore Melfi okolható.

Tényleg igazán szomorú, hogy nem tudott ellenállni a látványos és nyilvános megdicsőítésnek, ugyanis a filmben számos értékes motívum bukkan fel. A függetlenek felé kacsintgat például az az érzékenység, ahogy a sztori bizonyos társadalmi problémákat és emberi tragédiákat érint. Ezek nem felszínesen könnyed, hatásvadász elemek és nem is telepednek drámázó túlzásként a történetre, hanem szervesen kapcsolódnak a cselekményhez. Ebben főként a Murray alakításában kiteljesedő, a jeleneteket átszövő, helyenként szomorkás, de leginkább (ön)ironikus humor támogatja a látottakat. Az eltérő karakterek kölcsönhatására épülő jellemkomikum pedig még akkor is lehel a filmbe némi életet, mikor az már eltántoríthatatlanul ráfordult a klisék övezte útra. Felemás érvnek tűnhet, de végezetül igenis üdvözlésre méltó, hogy Melfi nemcsak tudatosan bevezette, hanem a teljes cselekményen következetesen végig is vitte Oliver életkorát meghaladó szellemi képességének és érzékenységének motívumát. Ez pedig azért kardinális kérdés, mert éppen azt a bizonyos csúcsjelenetet teszi nagyságrendekkel hitelesebbé, ha nem is természetesebbé, ami a már említett műfajtársak esetében tökéletesen elvetélten valósul meg. (Azok az idegesítő gyerekek, akik olyan emelkedett dolgokat mondanak, amit normális gyerek soha...)

Nem rossz film ez, de mégis ott marad a végén az a kifosztott érzés, hogy hiába dünnyögi Bill Murray a Bob Dylan-sorokat, nem erre váltottunk jegyet. Kellemes kis vígjáték, csak láttuk ezt már számtalanszor és igazán elvetemült Murray-rajongónak kell lenni, hogy mindössze őérte elég legyen látni – moziban.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.