Szabadíts meg a férjemtől!

Ronit & Shlomi Elkabetz: Gett – Válólevél

Mit tehet egy asszony, ha boldogtalan házasságán túl szigorú vallási törvények is gúzsba kötik az életét? Az Elkabetz testvérek legújabb filmje, a Gett – Válólevél egy kvázi zárt szituációs helyzetben élezi ki az egyén és az ortodox zsidó szabályok szembekerülését, miközben nem válik tanmesévé: a hangsúlyt végig a személyes drámán tartja.

Shlomi Elkabetz negyedik filmje (a harmadik, melyet nővérével, a főszerepet alakító Ronit Elkabetzcel együtt forgatott) ugyan izraeli-francia-német koprodukcióban készült, történetét mégis egyértelműen egy zsidókat érintő problémakör hátterével építi fel. A saját népük iránti érzékenység persze az alkotópáros korábbi életművében is nagyon markáns jegy volt: a Gett – Válólevél előtt készült Edut (melyet csupán Shlomi jegyez rendezőként) a palesztin-izraeli konfliktust, míg első nagyjátékfilmjük, a Ve'Lakhta Lehe Isha a mostanihoz nagyon hasonlót tematizál, sőt, valamilyen szinten a Válólevél elődfilmjének is tekinthető.

Kép a Gett - Válólevél című filmből

Mindkét alkotásban egy – az ortodox zsidó vallást híven követő – nő kerül szembe a férfiközpontú rendszerrel, és a konfliktus mindkét film esetében a házasságon belül konkretizálódik. A Válólevél már előre is lép egyet: a főhősnő, Viviane elhagyta férjét, a film története pedig az izraeli bíróságon éveken át elhúzódó válóperüket dolgozza fel, melyben a férfi, Elisha Amsallem minden követ megmozgat azért, hogy érvényben tartsa – a zsidó vallási törvények értelmében ugyan működőképes, de a valóságban elviselhetetlen – házasságukat. A két fél markáns álláspontot képvisel, szándékuk megingathatatlan, a rabbinikus bíróság pedig döntésképtelenségében olyan hosszan húzza az ügyet, hogy a feszültség szinte teljesen felőrli az egymásnak feszülő személyiségeket.

Az ortodox zsidó vallás körül a 21. század liberalizmusában körvonalazódó kérdéseket persze nem a Válólevél szólaltatta meg először: humoros formában a Bérgavallérban, vagy – hogy a hetedik művészet berkein kívülre is tekintsünk – a Pesti Színházban színpadra állított Mikvében is megjelennek, ez utóbbiban súlyos drámaisággal átitatva. A Mikve ráadásul Elkabetzék filmjéhez hasonlóan az elnyomott női oldalt szólaltatja meg, ezáltal még erőteljesebben ábrázolják az konzervatív vallási szokásoknak alávetett, szabadságától megfosztott egyént.

Kép a Gett - Válólevél című filmből

Csak míg a színdarabban maga a Mikve, azaz a zsidó női fürdő jelenti azt a zárt, kísérleti teret, ahol a konfliktus testet ölt, és ahol a személyiségek egymásnak feszülnek, addig a Válólevél esetében ugyanezt a szerepet az izraeli bíróság tölti be. A film ugyanis egy percre sem hagyja el ezt a rideg, érzelemmentes közeget, a tárgyalótermen kívüli valóságról mindössze a (váltakozó hangulatú) párbeszédekből értesülünk. A rideg hangulatot azonban nemcsak a helyszín, hanem a film stílusa is bőven megtámogatja: a hideg világítás, a fekete-fehér-szürke árnyalatok túlsúlya és a filmzene hiánya (kivéve a kezdő- és zárójelenet keretet képező, katartikus hangsávját) tovább fokozza azt az érzelemmentes sterilitást, amelynek kontrasztjában a személyes dráma már-már az arcunkba üvölt.

Ugyanis a Válólevél nagy érdeme, hogy a fenti mondanivalót nem hagyja erőszakosan eluralkodni a történeten és így nem sekélyesedik tanmesévé. Bár az ortodox vallás vs. személyiség probléma a film egésze alatt mozgatja a szálakat, inkább az alkotás első harmadában tölt be markáns szerepet, utána fokozatosan a lélekből fakadó motivációkra, a személyiségekre és azok ütköztetésére helyeződik a hangsúly. Ennek köszönhetően a kezdetben a nézői távolságtartást felkeltő egzotikus és pont emiatt nehezen átélhető helyzet szép lassan alakul egy igazi drámává. Így aztán kiderül: itt nincsenek gonoszok és jók – eltérő nézőpontok, összeférhetetlen és boldogtalan, ám erős személyiségek vannak (vagy épp nem, mint a külvilágot megjelenítő, tanúkként beidézett epizódszereplők esetében – pl. a férjének birkamód engedelmeskedő szomszédasszony).

Kép a Gett - Válólevél című filmből

Az Elkabetz testvérek legújabb alkotása egy átélhető és mély dráma, melynek hátterében egy érdekes problémakör és gondolatiság is testet ölt – így a majd' két órás filmidő ugyan nem röppen el, de az biztos, hogy a Válólevél beszippant és ráül a lélekre. Valamiféle feloldozást talán csak az utolsó jelenet ad, amikor a történet megoldásához hasonló hangulatban végre kitekintünk a bíróság falai közül, és a piszkos üvegen át megpillantjuk a külvilágot.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.