A szem a lélek trükkje

Tim Burton: Big Eyes / Nagy szemek

Az utóbbi években valahányszor beültem Tim Burton egy-egy újabb filmjére, azzal az érzéssel tettem, hogy „talán most”. Hogy talán ez lesz az a film, amelyet az Ed Wood, Az Álmosvölgy legendája, a Nagy hal mellé lehet tenni a kedvencek virtuális polcára. A nagy visszatérés ezúttal is elmaradt, a Nagy szemek mágiája mégis működik.

„Az 50-es években nagyszerű volt élni – ha férfi volt az ember”, ezzel a narrátori szöveggel kezdődik a Nagy szemek, és ez máris megadja az alaphangot a film egyik fő témájához. Az 50-es évek Amerikája valóban lenyűgöző világként tud festeni a filmvásznon, még akkor is, ha – legalább – a Kék bársony óta tudjuk, hogy a rendezett kertvárosok képeslapra illő miliője mögött vannak furcsaságok. Tim Burton azonban ha ért valamihez, akkor épp a furcsaság, a bizarr esztétikai kategóriává emelése – főként, hogy a környezet ezúttal nem a vidéki, kispolgári Amerika, hanem San Francisco, a keleti part lüktető élete, feltörekvő művészekkel, modernista galériákkal, füstös dzsesszklubokkal, áramvonalas Cadillacekben furikázó milliárdosokkal és szenzációhajhász újságírókkal, a mondén élet megannyi kellékével. Egyszóval a retróhangulat beszippant, mielőtt felocsúdnál, a színek és érzékek gazdagsága talán túlságosan is tobzódó, már-már mesei, de hát ezért is szeretjük Burtont, többek közt.

Ebbe a környezetbe csöppen bele a tehetségesen festegető, fiatal háziasszony, Margaret Ulbrich, aki – abban a korban merőben szokatlan módon – egy szép napon fogja kislányát és lelép a férjétől, új életet kezdeni. És bármennyire emancipált gesztus is ez részéről, csoda-e, ha a kaliforniai forgatagba bekerülve megszédíti őt egy olyan sármos svihák, mint Walter Keane, „hivatalosan” maga is helyét kereső művészlélek, valójában nagystílű szélhámos, aki aztán újdonsült neje tálentumán élősködik, amíg ki nem borul a bili. A tények kedvéért jegyezzük meg: Margaret Keane létező személy, ma is él (88 éves), és valóban arról lett híres, hogy nagy szemű gyerekeket festett, műveinek szellemi tulajdonjogát pedig a férje sokáig elvitatta tőle.

Margaret áldozati szerepének megkonstruálásában Amy Adams talán túlságosan is szenvedő és éterien visszafogott – csak egy paraszthajszál választja el a játékát attól, hogy ne legyen túl kevés. A mindig brillírozó Christoph Waltz viszont épp ellenkezőleg: most túlságosan is sok, mintha ripacsabb akarna lenni (amúgy is ripacs) karakterénél, és az a fajta tenyérbemászó teatralitás, amely kiválóan működött a Becstelen brigantykban vagy akár Az öldöklés istenében, itt egy-egy jelenetben szinte önmaga karikatúrájába fordul át – de még ez is belefér a szertelenség burtoni esztétikájába.

A feministák nagyon fogják szeretni a Nagy szemeket – és joggal. (Na meg a Lana del Rey-rajongók, a film betétdalai miatt.) Rendezőnk és forgatókönyvírói ugyan mindvégig a hányatott életű festőnő személyes sorsára fókuszálnak, Margaret Keane sztorijában azonban nem nehéz felismerni a női felszabadulás-történetet, a szorongató körülményei közül kitörni képes, saját egyéni teljesítménye jogán boldoguló, a férfiak gyámkodását lerázó, tehetséges nő kitörésének példázatát. (Apró szépséghiba, hogy ez nem a nőemancipációs eszmék, hanem a vallási megvilágosodás élményének hatására következik be végül.) Van azonban egy olyan aspektusa a Keane-történetnek, ami sokkal mélyebben gyökerezik Tim Burton művészetfelfogásában.

Burton mindig is vonzódott az amatőr (de nem dilettáns!) művészeti megnyilvánulások iránt, és előszeretettel kultiválta a popkultúra giccsel érintkező területeit. Margaret Keane festészete – amennyire „botszemű” kritikusként meg tudom állapítani – nagyjából a „vámos” Henri Rousseau-éval rokonítható: a naiv művészet történetének tárházát gyarapítja, de van valami mágikusan önmagán túlra mutató benne (lásd a holdfényben egy elhagyott lépcsőn üldögélő kislány képét, például). Burton iróniával ábrázolja az avantgárd képzőművészeti szalonok kifinomult, absztrakt ízlésvilágú sznobériáját, és ezzel állítja szembe az „alantas”, ösztönös, hályogkovácsszerű teremtőerőt. Ebből a szempontból a Nagy szemek az Ed Wood párdarabja az életműben, de annak revelatív, katartikus hatása nélkül: ott a film, itt a festészet a mágia hordozója. Jól összerakott, erős atmoszférájú életrajzi dráma – túl sokat nem kell várni tőle, csak nézni, mint a moziban. Mint azok a magányos, nagy szemű gyerekek az éjszakában.
 



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.