Csak az Agy mentheti meg apáékat a mutációtól!

Robert Rodriguez: Spy Kids / Kémkölykök

Mondjuk számíthattam volna rá. Robert Rodriguez életműve, hogy úgy mondjam, jó előre predesztinálta az alkotót a Kémkölykök (Spy Kids) című film elkészítésére. Ha kicsit jobban odafigyelek, az elejtett nyomokból könnyedén kikövetkeztetem, mi lesz a rendező következő húzása, ami által egy másfél órás bénult döbbenettől kíméltem volna meg magam.

Robert Rodriguez rendezői munkásságának fő-, illetve leginkább ismert állomásai, a teljesség igénye nélkül: Desperado (1995) – pozitív hősünk, a Zenész, egy poros koszfészekbe érkezik, hogy szerelme halálának ürügyén mindenkit legyilkoljon; Alkonyattól pirkadatig (From dusk till dawn, 1996): két menekülő bűnöző egy túszul ejtett családdal Mexikóba menekül, ahol egy szolid sztriptízbárban húznák meg magukat, azonban kiderül, hogy mindenki vámpír, így a bűnözők és az alsó-középosztálybeli amerikai család kénytelen összefogni, hogy mindenkit le tudjon gyilkolni; The FacultyAz Invázium (1998): hat gimnazista rádöbben, hogy tanáraik földönkívüli szörnyek, akik uralmuk alá akarják hajtani az emberiséget, úgyhogy nincs más megoldás, mint legyilkolni őket. Ezután következik a sorban írásunk tulajdonképpeni tárgya, a 2001-ben készült Kémkölykök, ami nem is lehet más, mint egy hamisítatlan amerikai családi mozi.

Nem ironizálok, ez tényleg egy ifjúsági film. Főhősei Gregorio (Antonio Banderas) és Ingrid Cortez (Carla Gugino), a kilenc éve visszavonult kém-házaspár. Mesebeli, tengerpanorámás házikójukban szerényen nevelgetik gyermekeiket, a talpraesett Carment (Alexa Vega) és a kissé ügyefogyott Junit (Daryl Sabara). Egy napon azonban a szülők kénytelenek minden fogadalmuk ellenére ismét magukra ölteni a feszülős ruhákat, a magától működő autót és a laza félmondatokat, hogy szembeszálljanak a gátlástalan Főgonosszal, aki szuperrobotokból egész hadsereget készül összeállítani. Azt nem nagyon taglalja ugyan a film, hogy hol ütközik a jogba, ha valaki sok robotot tart otthon, de mindegy, biztosra vehetjük, hogy valami rosszat akar velük. Szóval, a szülők harcba indulnak a rosszindulatú robotok ellen, de csak azért, hogy rövid úton fogságba essenek.

Csemetéik nem sokat teketóriáznak, túlesve első gyermekkori traumájukon, hogy szüleik eleddig titokban tartották előttük titkosügynök-létüket, gyorsan magukra öltik a formatervezett kémszerkezeteket, és harcba szállnak szüleikért és világért. A vége főcímig eljutva megtudhatjuk, hogy családot alapítani sokkal nehezebb, mint nemzetközi titkosügynöknek lenni, ámde sokkal szórakoztatóbb és – nem utolsó sorban – piacképesebb is. Bár nem beszélgettem el egyetlen hat-tíz éves személlyel sem, akikről úgy gondolom, hogy az elsőszámú célközönséget jelenthették az alkotó(k) számára, megkockáztatom a kijelentést, hogy a ’93 után születettek nem sok kivetni valót találnak majd a filmben, és talán szüleik is kibírják azt a 88 percet.

A nem túl okos történet ellenére is lehet értékelni Rodriguez ön-, és közirónikus stílusát, valamint a díszlet (production designer: Cary White) és a fantáziadúsan tervezett kellékek által megteremtett meseszerű világot. A Kémkölykök azonban messze elmarad egy valódi, akár modernkori mesétől, mind dramaturgia, mind levonható tanulság tekintetében. Inkább megéri kivárni Gyűrűk urát, vagy az Amélie-t, ha bódítani kívánjuk magunkat és lemenőinket.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.