Murnau, Ott Kolozsváron

A Tabu a 14. TIFF-en

TIFF, hétfő este, Kolozsvár, diákművelődési ház. Speckó vetítés. Vagyis ínyencségre számíthatott a néző. Meg is kapta. Ám előtte Tudor Giurgiu fesztiváligazgatónak muszáj volt elmondania, hogy a francia kultúra fényévekkel a román és egyéb országoké előtt jár. Nem kapott tapsot.

Egyrészt ott volt a film. Friedrich Wilhelm Murnau a globális filmtörténet egyik óriása. A Tabu című 1931-es dolgozat a rendező utolsó alkotása. Nem tartozik feltétlenül ide, de a véletlen egybeesések szerelmesei kedvéért: a modern filmművészet matuzsáleme, az idén áprilisban 106 évesen elhunyt portugál Manoel de Oliveira 1931-ben készítette első filmjét. Sajnos Murnau nem érte meg az övenet sem. 42 éves korában, autóbalesetben meghalt, a Tabu bemutatója előtt nyolc nappal.

A film alcíme: Dél-tengeri történet. Ott is zajlik, többek között, Bora Bora szigetén. A kevésbé dél-tengeri háttértörténet egy fura, enyhén szólva össze nem illő párosról szól. A filmet eredetileg ketten rendezték volna. A társrendező sem volt akárki. Robert J. Flaherty kilenc évvel korábban (1922) elkészítette a filmtörténet első nagydokumentumfilmjét, a Nanuk, az eszkimót. (Oké, itt lehet variálni az elnevezésekkel, hogyaszongya, ciné vérité, esztétizáló expresszionista dokfilm, doku-dráma.) A két rendező és a csapat leutazott szépen Polinéziába, és elkezdték a munkát. Ám Flaherty rendezői szerepének az első néhány jelenet után befellegzett. Két ilyen dudás nem fért meg egy csárdában, különös tekintettel arra, hogy a film fő finanszírozója a rendezőtárs, Friedrich Wilhelm Murnau volt. Flaherty szépen visszacsúszott segédoperatőri funkcióba, és Murnau ráhajtott a sorsüldözött szerelmesek történetére. Érdekes megfigyelni, hogy egyes jelenetek (elsősorban a törzsi táncokat bemutatók) erősen dokumentarista jellegűek, ami arra utal, hogy azért Flaherty szemét nem lehetett kiszúrni.

Reri és Matahi tragikus történetét általában Ádám és Éva ősi sztorijához szokták hasonlítani. A film felvonás-címei (A paradicsom,Az elveszett paradicsom) is ezt támasztják alá. A téma ma is aktuális: a vallási intolerancia általában tragédiákhoz vezet. A film egyébként nem hosszú, 86 percével Murnau rövidebb dolgozatai közé tartozik. Ja, egy Oscar díjat is összeszedett: a legjobb operatőri munkáért Floyd Crosby kapott aranyszobrot. És méltán: a film képi világa tiszta, a néző néha úgy érzi, ott van Bora Borán, a lába a tengerbe, a haja a Napba lóg bele. A történetre visszatérve: véleményem szerint nem valami nagy durranás. Van egy szerelmespár, aztán a törzsi törvények értelmében a lány valamiféle szent szűzzé válik. A pár erre megszökik, és meghúzza magát egy európaiak által megfertőzött szigeten. A fiú gyöngyhalászként dolgozik, de persze átverik. A lány csak hever, de persze eljön érte az öreg főnök. (Egy kegyetlen isten metaforájaként.) A lány feláldozza magát, elmegy az öreggel. A fiú utánuk úszik és belefullad a tengerbe. Na, hát ennél jobb sztorikat Murnau egy sör mellett is ki tudott találni.

És akkor, a zene. A cine-koncert előadója Christine Ott volt, aki származására nézve francia, foglalkozását tekintve pedig zeneszerző, zongorista, de számos más hangszeren is játszik, és végül, de nem utolsósorban „ondista”. A zenei műfajok széles skáláján otthonosan mozog: klasszikus művek, opera, kortárs zene, filmzene, rockzene, mindeféle muzsika megtalálható eddigi életművében. A Tabu zenéjét 2012-ben szerezte. A színpadon mezítláb jelent meg, hajában egy fehér virággal. Gondolom, azért, mert a filmben is szinte mindenki virágot visel a hajában, és többnyire lábbeli nélkül császkál. És igaz, ami igaz, csodaszépet játszott a studházba begyűlt majd’ ezer embernek. Zongorán, szintetizátoron, mindenféle ütősökön, és „ondista”-ként azon a bizonyos fura hangszeren: a Martenot hullámain (ondes Martenot). Egy korai elektronikus hangszerről van szó, amit egy Maurice Martenot nevezetű csellista és feltaláló készített el 1928-ben. Irtó fura és hátborzongató hangokat lehet vele kelteni, nem véletlen tehát, hogy a kortárs zeneszerzők megszerették: Messaien, Stokowski, Honegger, Milhaud, Boulez, hogy csak néhány nevet említsek. De a könnyűzene bizarrabb figurái is hozzányúltak: Frank Zappa, Tom Waits, Brian Ferry, Radiohead.

Christine Ott egyszemélyes zenekara méltó társszerzője volt a rég halott rendezőnek. Hangulatilag, ritmikailag és stílusban is „megtalálta a hangot” Murnauval. Szerintem a rendező elégedett lett volna a filmzenével, ha hallotta volna. Mi, nézők, mindenképp azok. Nagyon is. Valóban speckóra sikeredett ez a vetítés.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.