Láthatóvá titkos dolgainkat

Nicolae Mărgineanu: Binecuvântată fii închisoare / Áldott légy, börtön

Nicole Valery-Grossu 1967-ben kiadott memoár-regénye alapján készült a Binecuvântată fii închisoareÁldott légy, börtön, Nicolae Mărgineanu rendezésében. Klasszikus történet a kommunista börtönökről és kényszermunkatáborokról: a parasztpárti Nicole-t 1944-ben letartóztatják, megkínozzák, vallatják, és miután ő nem hajlandó elárulni a Dreptatea című újság munkatársainak nevét, továbbviszik a Mislea börtönbe, majd a Duna – Fekete tenger csatornához, követ fejteni.

Illetve mégsem lehet klasszikusnak nevezni a szüzsét, mert a kommunizmushoz kapcsolódó történetek még mindig nem váltak részletekbe menően közismertté, nagyjából ismerjük őket, de nem pontosan (kivéve ha közvetlenül érintettek vagyunk). Mintha nem lebbent volna fel a fátyol igazán. Az általános mítosznak egyik konkretizációja lenne tehát Nicole története, aki talán sokunk számára különös módját választotta a túlélésnek és méltósága megőrzésének: az istenhitet találta meg a rettenet évei alatt, innen a regény és a film címének logikai bukfence – logikusan semmiképpen, empatikusan valószínűleg inkább érthető a történet.

A rettenet képeit valóban hitelesen felépíti a film. Az Áldott légy, börtön nem feltétlenül a reális elemek miatt hiteles, bár kétségtelenül az is közrejátszik, hogy a filmet az eredetihez hasonló helyszíneken, Tîrgusoron, Jilaván és egy valamikor valóban a Duna – Fekete-tenger csatorna építésében résztvevő kőfejtőben filmezték, könyörtelen pontossággal (egy-egy széthulló matrac, a börtön falai, mocska, a vécé, a bedeszkázott ablakú vonat), érezhetően az eredeti események és főként hangulat rekonstrukciójának szándékával. A hitelesség ezen túl a színészi játék révén történik meg: Maria Ploae kivételesen jól meg tudja jeleníteni a megkínzott, majd a hit által lelkileg megvigasztalódó, de testileg és mindennapjaiban továbbra is kíméletlenül szenvedő Nicole-t. Maria Ploae játéka olyan, mint egy jól kigondolt tánc: a motozásnál szinte észrevétlenül kicsorduló könnyek, őreire árnyalatnyi eszeveszettséggel pazarolt mosoly.

A közelképek, például az ágyak előtt sorakozó bakancsok, vagy a cellában az egyedüli fényt jelentő villanyégő képe váltakoznak a nagytotálokkal, ez a kétféle, sajátos látvány pedig a nézőt is felpörgeti a film ritmusára. A kezdeti vallatások zárt térben történnek, a kamera a részletekre figyel, nagyon közelről mutat meg egy-egy sajátos tárgyat, arcot, Nicole-nak szinte a lélegzetét is látjuk, annyira ki van szolgáltatva a kameráknak. A Mislea-i börtönben és a kényszermunkatáborban egyre gyakoribbak a totál-plánok, Mislean például egy narancs cikkeihez hasonlóak a körben elhelyezett, falakkal elválasztott sétálóudvarok felülnézetből. A kőfejtőben pedig, anélkül, hogy a részleteket elhanyagolná, a kamera olyan tömegjeleneteket filmez nagyon messziről, melyekben 600 nő dolgozik vagy éppen tülekedik élelemért, mint egy hangyaboly, annak pozitív konnotációi nélkül. A filmbeli nagytotálok egyébként más színtónusúak is, fakóbbak, erőteljesebb a barna – utalás lehet ez a kommunizmus korabeli dokumentumfilmekre. Ez a zsigeri emlékezés a fakó nagytotálokra és a könyörtelen részletek, no meg a színésznők fegyelmezett, pontos játéka kétségtelenül beszippantja a nézőt előbb a cellák, majd a Gulág világába.

Mărgineanu mesterien bánik ezekkel a konvenciókkal, mint akinek biztos tudása van a kommunizmus sajátos világáról – ott van például a fehér fejkendők esete. Emlékeim szerint ugyanezeket hordta a nép dolgozó nőinek nevezett tömeg a dokumentumfilmekben. Ez a fejkendő itt a rabnők jele, mellyel hatásos játékot űz a rendező: a többiek fölé rendelődő csoportvezető rabnő leveszi a fejéről, kezében lobogtatja, a fehér fejkendős tömegben ez messziről is feltűnő. Ettől az egyszerű gesztustól a többiek egyformák, színtelenek lesznek, elszemélytelenedettek, mintegy leképezései a narrátor szövegének: „állati módon éltünk” („viaţa animalică pe care o duceam”). Cigányasszonyok is vannak a táborban, ők meg nem teszik le a színes, díszként és megkülönböztető jegyként hordott kendőket, ettől büszkének, méltóságteljesnek hatnak. Az ilyen szubtilis gesztusok egyénítik a mellékszereplőket is, hiszen szükség van arra, hogy Nicole mellett másokat is meglásson a néző. Neves és tapasztalt színésznők alakítják még a jelentéktelen szerepeket is, éppen ezért minden mozdulatnak súlya van a filmben, Margareta Pogonat például egyetlen szó nélkül, a háttérből játszik.

Ami azonban nem ennyire meggyőző az Áldott légy, börtönben, az éppen a hit általi megvigasztalódás. Az ijesztő eseménysorra és környezetrajzra ugyanis egy narrátori hang mondja rá a történések értelmezését és konklúzióját. Annak ellenére, hogy a narrátori hang szerint nem minősülnek feltétlenül negatívnak Nicole tapasztalatai, a néző számára valószínűleg mégiscsak a hihetetlen borzalom – kínzás, megalázás, nyomor – képei ezek. Például a gumibottól kisebesedett talpain csoszogó, fáradtságtól és gyengeségtől ingadozó női alak látványa azzal a magyarázattal társul, hogy a hitből és lelkierőből adódóan ez azért nem annyira szörnyű, ahogyan azt a néző ítélné. A forgatókönyv alapjául szolgáló memoárban talán árnyaltabban és óvatosabban, hosszabb felvezetés után hangzanak el a hit szavai. A filmben azonban sokk-szerűen hat ez a kettősség, mert a kép-szöveg együtthatás nem mindig valósul meg, a film kilencven perces hossza túl rövid ahhoz, hogy a megváltozott lelkivilág perspektíváját igazán meggyőzően fel lehessen építeni.

A néző számára itt egy picit kínossá válhat a film, hiszen ha a hit legbelső, mondhatni tikos dolga az embernek, a filmvászon pedig a nagy nyilvánosságot jelenti, kérdés, hogy ez a szinte fizikainak mondható távolság legyőzhető-e. A transzcendenciaélmény megjelenítésének működőképes filmes nyelvezete nem feltétlenül jellemzi az Áldott légy, börtönt. Mărgineanu filmje inkább történelmi példázat, a konklúziók kimondásakor egy kicsit feszeng a néző, mint az előre kigondolt tanulságoknál általában – nem tudom, menti-e a helyzetet, hogy valóban súlyos tanulság Nicole Valery-Grossu története.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.