4 hónap, 2 hét, 1 nap

Eliza Hittman: Never Rarely Sometimes Always

Amerikában az abortusz végletekig átpolitizált téma, ezért ritkán készül róla film, pláne olyan, amely a hitviták mögé néz, egyenesen a nők érzéseire, fájdalmára, tapasztalatára. Eliza Hittman ezt a hiányt pótolja, remekül: a Never Rarely Sometimes Always a jövő évi Oscar egyik slágerfilmje lehet.

Eliza Hittman az amerikai Enyedi Ildikó. Pici, törékeny nő, hatalmas tehetséggel és sajátos filmnyelvvel. Eddig három filmet forgatott a kamaszkor sötét pillanatairól, ebből a Never Rarely Sometimes Always a legjobb. Odafigyelés, empátia, szolidaritás sugárzik belőle, s olyan rendezői tekintet, amit tanítani nem lehet. Főhőse egy philadelphiai kamaszlány, periferikus figura, akit a fiúk kurváznak, a pótapja hülyéz, az anyja vigasztalná, de nem találja hozzá az utat. Szabadidejében dolgozik, eladó a hipermarketben, érdemi kapcsolata csak az unokahúgával van. Neki árulja el, hogy terhes, és mivel Philadelphiában kiskorúak csak szülői beleegyezéssel vállalkozhatnak abortuszra, úgy döntenek, hogy New Yorkba utaznak.

A film erről az útról szól, lelki és fizikai értelemben. A titkolózással és szégyennel teli folyamatról, az elszigeteltségről, a magányról és kétségbeesésről, amit a 17 éves lány átél. Mindezt persze nem szavakkal mondja el, hanem a film legbensőségesebb nyelvén. Hittman gesztusfilmezést művel, ellesett, apró pillanatokból, tekintetekből, arcrezdülésekből bontja ki a történetet, és ami bravúr, hogy ezekből is maradéktalanul megértjük a folyamat pszichológiáját, kihámozzuk a belső mozgatórugókat, pedig azokról egy szó sem hangzik el. Egy csendes, visszahúzódó rendező csendes, visszahúzódó filmje ez, pontos és felkavaró megfigyelésekkel.

Hittmant nem az érdekli, miként lett terhes a lány, ki az apja, és miért akarja elvetetni a gyereket – bár kapunk arra utalást, méghozzá megrendítőt, hogy a lányt abúzus érte, valószínűleg rendszeres, és feltehetőleg nem önszántából esett teherbe. Nem koncentrál arra sem, milyen fizikai és érzelmi fájdalommal jár maga az abortusz, sem arra, milyen erkölcsi dilemmákat von maga után. Ami azért is radikális lépés, mert ezzel Hittman kirántja az amerikai abortuszvita fogalmi kereteiből a történetet, letisztogatja a rárakódott indulatoktól, rétegektől, és felkínálja a lehetőséget, hogy a néző az elfogultságoktól mentes, primér élményekhez kapcsolódhasson.

Ami ugyanakkor nem jelenti azt, hogy ne lenne nagyon határozott világképe Hittmannek. A Never Rarely Sometimes Always feminista film, amennyiben a nőknek azt a tapasztalatát mutatja meg, hogyan sértik meg férfiak rendszeresen a privát szférájukat, és ők hogyan próbálják visszaszerezni a kontrollt a testük felett. Ezek a határátlépések lehetnek olyan kellemetlen apróságok is, mint amikor úgy szólítják le őket a buszon, hogy a fiú megfogja az egyik lány karját, de lehetnek zaklatás-jellegű szexuális közeledések, mint az üzletvezetőé, aki folyton csókolgatja a kezüket, a metrón villantó szatír, vagy az illetlen randira hívó középkorú vásárló. A lényeg, hogy csak és kizárólag mindennapi élményekről van szó, amelyekre sokan csak legyintenének, hogy hát ilyesmik mindenkivel előfordulnak, nem történt tragédia, lépjünk tovább. De a film épp ettől lesz igazán radikális, hogy olyan apróságokkal érzékelteti a lányok kiszolgáltatottságát, amelyek tényleg minden nővel előfordulnak, és amelyet mi a filmben húsba vágó, zavaró határsértéseknek érzünk, amelyek akaratlanul is megkeserítik az ember mindennapját.

A Never Rarely Sometimes Always meglepően feszült film, amibe az fecskendez sok izgalmat, hogy úgy érezzük, a metropoliszba felügyelet és pénz nélkül utazó lányokkal bármi megtörténhet. A srác, aki egy koncertre akarja elcsábítani őket New Yorkban, bármit megtehetne velük, és ennek a puszta ténye válik ijesztővé, nem pedig maga a fiú, aki többségében rendesen viselkedik velük. Hittman azért sem akart megtenni senkit antagonistának, felmutatni egy felelőtlen fiút, aki teherbe ejtette, netán erőszakoskodott Autumnnel, mert ezek az élmények nem foghatók rá egyvalakire, hanem társadalmi szintűek.

A rendező egy pillanatra sem téveszti szem elől a fókuszt, kameráját végig a lányokon nyugtatja. A film kulcsjelenetét, amelyben a Planned Parenthood tanácsadója kérdezgeti Autumnöt, és amelyből a film címét is kölcsönzi (mivel a szexuális életét és kapcsolatait firtató kérdésekre a „soha”, „néha”, „gyakran”, „mindig” válasz adható) egyetlen megszakítatlan hosszú beállításban rögzíti Hélène Louvart operatőr. Autentikus, szívszorító pillanat, mert látni az első filmszerepét alakító és saját személyiségéből (ha nem is saját történetéből) dolgozó Sidney Flanigan tekintetén, ahogy valóban megtörik a kérdések alatt. Hittman empátiára és sejtetésre építő filmkészítési módszere ebben a katartikus jelenetben ér a csúcsra. De érdemes megemlíteni és a rendezői módszertan mellett az empátia számlájára írni azt is, hogy Hittman 16 mm-es filmre, vagyis élő, organikus anyagra forgatott, amivel igyekszik felülemelkedni az egymással szembeállított, de nem kizárólagos fogalmakon, és azt sugallja, hogy filmje egyszerre élet- és választáspárti.

Az Egyesült Államokat megosztó abortuszvitára jellemző, hogy a rendező 6-7 éven át próbálta tető alá hozni a filmjét. Obama alatt azért hajtották el, mert az volt a közvélekedés, hogy (a választáspártiak számára) pozitív fejlemények történnek az ügyben, ezért nem kéne bolygatni a témát, Trump alatt pedig azért, mert a republikánus kormányzat, ha eltöröltetni egyelőre nem is tudta az abortuszt engedélyező 1973-as bírósági ítéletet, de bürokratikus akadályokkal igyekszik nehezíteni az abortuszklinikák működését, emiatt pedig újra fellángoltak a politikai viták.

Végül az amerikai produkciókat ritkán gyártó BBC támogatása és az itt produceri minőségben dolgozó Barry Jenkins Holdfényért kapott Oscar-díja kellett ahhoz, hogy a film egyáltalán leforoghasson. Kifizetődött a hosszú küzdelem: a Never Rarely Sometimes Always Ezüst Medvét nyert a Berlini Filmfesztiválon, a Sundance-ről neorealizmusért járó különdíjjal térhetett haza, és bizonyára az amerikai mozikban is szép kört futott volna, ha nem zárja be azokat a koronavírus-járvány. A Never Rarely Sometimes Always így VOD-on debütált, ott is érhető el a mai napig, és mivel az Oscaron online bemutatott alkotást is fogadnak, Hittmané akár a jövő évi gála egyik slágerfilmje is lehet.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.