Könnyek bármi áron

Daniel Barnz: Cake / Boldogság bármi áron

A gyászról, öngyilkosságról és elviselhetetlen fájdalmakról szólni akaró Boldogság bármi árontól vártuk azt, hogy a romkomokba fásult Jennifer Anistont az Oscar-díjas drámai színészek panteonjába repíti. Sajnos nem őrajta múlt, hogy ez nem sikerült.

Pedig a Boldogság bármi áron több aranyszobrocskáért is kiáltó könny-exploitationnek fogant meg Patrick Tobin forgatókönyvíró asztalán. Claire (Aniston) életébe több tragédiát már beleképzelni sem lehetne: elvesztette kisfiát egy autóbalesetben, amelynek következtében ő maga is részlegesen lebénult. Az akut fájdalmak enyhítésére gyógyszereket kell szednie, amelyek függővé tették. A tragédiát házassága is megsínylette, férjétől elvált, de ez még mindig nem minden: a nagy fájdalmakkal küszködő betegeket segítő csoportban megismert sorstársa, Nina (Felicity Huffman) brutális módon vetett véget saját életének. A film azt szándékszik megmutatni, hogy Claire gyásza, illetve testi és lelki fájdalmai hogyan befolyásolják életét, viselkedését. Ahhoz, hogy valamennyire feldolgozza és túltegye magát a történteken, le kell győznie gyógyszerfüggőségét és halálvágyát, illetve újra kell teremtenie kapcsolatát a közvetlen közelében maradtakkal, akik már csak nehezen birkóznak meg apátiájával, folyamatos sértegetéseivel és mértéktelen cinizmusával. Üres házát már csak hűséges házvezetőnője látogatja. Nina özvegyével (Sam Worthington) való találkozása indíthatja el ő(ket)t a gyógyulás és megbékélés útján.

Julian Moore (Still Alice) szelleme végig ott lebeg Aniston előtt: el lehet hinni azt, hogy Claire szenved, mert Aniston végig, következetesen karakterben marad, nem játssza túl szerepét: nem nyög, nem hisztizik, nem picsog, egyszerűen csak kiül arcára és hidegen kéklő szemére a fájdalom, sírni is csak a film utolsó perceiben látjuk. A gyereke halálát okozó férfivel (William H. Macy cameója) való találkozáskor előtörő dührohama pedig elemi erővel bír, és a film legsokkolóbb jelenete. Minden esélye megvolt arra, hogy one-person show-jával ott teremjen azok között az emlékezetes női figurák között, akiket nem feltétlenül irigyelünk vagy csodálunk, de nem tudjuk őket nem szeretni kitartásuk és elkötelezettségük miatt. Olyan elit társaságra lehet gondolni, mint a Dr. Szöszitől fokozatosan elforduló Reese Witherspoon Cherylje a Wildban vagy Frances McDormand Olive Klitteridge-dzse, Robin Wright Carrie Underwoodja, esetleg Edie Falco Nurse Jackie-je – csak hogy sorozatok sokdimenziós szereplőivel húzzunk párhuzamot az Anistonben rejtőző potencia szemléltetésére.

De akkor mi köti őt gúzsba? Egyedül Daniel Barnz rendező rossz ízlése, aki indie filmesként már háromszor szomorított moziközönséget Hollywood hatásvadászatának legrosszabb hagyományait másolva: Tourette-szindrómás kislány elbagatellizált kálváriájával (Csodaországban / Phoebe in Wonderland), a Szépség és a Szörnyeteg kínosan semmitmondó modern parafrázisával (Csúf szerelem / Beastly) és egy leegyszerűsítően idealista „inspirational drama”-val (Nem hátrálunk meg / Won't Back Down). Tevékenységében pedig olyan tehetségeket is bűnrészessé tett, mint Patricia Clarkson vagy Viola Davis. A Boldogság bármi áron esetében mintha minden kicsikart drámai momentum csak azért lenne hangsúlyos, hogy legyen majd egy montázs arra az esetre, ha netalántán Aniston nevét húznák ki a „legjobb női főszereplő”-borítékból egy rangosnak számító díjátadó gálán. Már-már kínosan érzi magát néző attól, hogy mennyire manipulálják Aniston hegesre sminkelt arcának és szétzilált hajának nem táguló nagyközelijeivel. Ha foggal-körömmel nem arra törekedne a rendező, hogy egy díjnyertes alakítás közegét teremtse meg, és hagyná, hogy a színésznő egyszerűen csak markáns jelenlétével, tekintetével és enyhe, finom rezdüléseivel kommunikálná érzéseit és gondolatait, akkor talán a díjosztogatók is jobban értékelték volna az alakítást.

A klisék felvonultatása mellett (mint például Claire szexuális kalandjai mexikói kertészével), egy dramaturgiai alapbakit is elkövet a rendező: csak a játékidő kétharmadánál fedi fel, hogy pontosan mi is történt Claire-rel a múltban. Az elején mellőzött háttértörténet aránytalan adagolása végig bizonytalanságban tartja a nézőt, nem tudja, hogy hibáztassa vagy mélyen sajnálja a nőt. Egységes stílusban, illetve érzelmi regiszterben sem tud megmaradni a Boldogság bármi áron. Claire öngyilkos kollegáját, Ninát hallucinálja fantázia-betétekben: „szelleme” perceken át tartó monológokban verbalizálja Claire belső dilemmáit, további üresjáratokat vágva a narratívába. Fájdalomról, gyászról, függőségről szóló tanulmány helyett a film sokkal jobban működött volna odd-couple movie-ként, hosszasabban koncentrálva a rideg Claire és jószívű, empatikus házvezetőnője, Silvana (a Babel óta elismert Adriana Barraza) szócsatáira, amint az anyai gondviseléstől fűtött nő mindent megtesz, hogy a vele szemben hálátlanul viselkedő nőben tartsa a lelket és az életkedvet. A legjobb és legparádésabb szekvencia kettejük mexikói fájdalomcsillapító-csemépszete: egyrészt itt Anistonnak lehetősége nyílik egy kis fapofájú komédiázásra, másrészt a kettejük humoros dinamikája alatt a nézőben is oldódik a műanyagfájdalom. A végső megkönnyebbülés mégis az, amikor Claire végre fájdalmak nélkül felül autójának anyósülésén és fellélegzik, vele együtt a néző is, akinek szemében a könnyek helyett düh és csalódottság csillan meg.

A Boldogság bármi áron fényévekre áll attól, amit a Fifti-fiftinek (50/50) sikerült összehoznia: egy jó szándékú filmet egy nehéz témáról, finoman manőverezve az átütően drámai, illetve a vicces pillanatok között.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.