A rebootok öncélúságát az alkotók gyakran igyekeznek azzal kompenzálni, hogy megpróbálnak valamit javítani, vagy legalább újat mutatni a franchise első installációjához képest. És A szállító-filmeknél jobbat csinálni és többet mondani nem lehetetlen küldetés.
Más kérdés, hogy ha Batmant rebootolják, azt Joel Schumacher művei után könnyű tolerálni, jelen franchise nyitánya azonban az a fajta faék egyszerűségű akciófilm, aminek a sokadik folytatása sem tud nagyságrendekkel rosszabb lenni. Az első rész ráadásul még csak gyengének sem nevezhető a maga B-filmes mezőnyében, így a javítás szándéka semmiképp nem indokolja a rebootot. A Halálos iramban (Fast&Furious)-franchise sikere bizonyítja, hogy a sequelekben továbbra is van pénz, míg viszont ott visszatért a nyitófilm összes színésze, a The Transporterből épp most lépett le Jason Statham.
Az akciósztár távozása okán viszont már adta magát a reboot, aminek egyébként is alapkövetelménye a színészgárda lecserélése, sőt fiatalítása, ami új nézőket toborozhat a sorozatna. Ed Skrein 16 évvel fiatalabb elődjénél, ráadásul a Trónok harcából is ismerős lehet, még ha inkább a hiányával hívta is fel magára a figyelmet (a harmadik évadban bukkant fel, és a negyedikre lecserélték). A reboot trend manapság, és jelen film tanulsága szerint nem csak Hollywoodban. És találni logikus érveket mellette, hisz ha már úgyis egy rosszabb közönségfilmen szenvedünk a moziban, legalább ne amiatt ne értsük a cselekményt, mert volt szerencsénk elkerülni a korábbi, ugyanilyen érdektelen folytatásokat (vagy nem emlékszünk rájuk, mert felejthetőek). A sequelek és a rebootok alkotói egyaránt hajlamosak megpróbálni felülmúlni a korábbi installációkat, de erre több esély van az utóbbiak esetében, hisz egy történetet könnyebb hatásosabban újramesélni, mint egyre érdekesebben továbbszőni.
A reboot mellett szóló érvek viszont főleg anyagiak, nem pedig esztétikaiak, mint azt jelen film is példázza. A bonyodalom és a cselekmény szinte ugyanaz, mint az első rész alkalmával: Frank Martin elvállal egy szállítást, azonban a csomag élő ember, ráadásul femme fatale. Az alkotók nem minőségben, hanem mennyiségben próbálják überelni az addigiakat: a lányok ezúttal már négyen vannak. Az egyetlen fontosabb újítás is elég fantáziátlan. E franchise koncepciójának egyik problémája, hogy a főhőst bele kell kényszeríteni abba, hogy profi sofőrből az életét kockáztató, hősies gyilkológépbe menjen át. Ezúttal nem bombát erősítenek rá, hanem elrabolják az apját, amiről nehéz nem a szintén Luc Besson nevével fémjelzett Elrabolvára (Taken) gondolni.
Ezzel a szerény újítással is csak a baj van. Az akcióthrillerek alapvetően macsó fantáziák, és az Elrabolva koncepciója tökéletes ebből a szempontból, hisz bárki képes azonosulni egy visszavonult kémmel, akinek ölnie kell, hogy az apai ösztöntől vezérelve megvédje a lányát pár tiszteletlen udvarlótól. De – ifjú főhős ide vagy oda – ki fantáziálna arról, hogy az apját kell megmentenie? Nem szolgál jobb motivációként a főhős számára a négy nő küldetése sem. A prostik „nemi erőszak és bosszú”-stílusú vendettája nem újdonság, sőt a film több eleme is ismerős lehet Besson életművéből. Az egyre inkább B-kategóriás mogullá váló filmes viszont mostanában csak újrahasznosít, ráadásul rosszabb esetben nem is a saját munkáit (lásd a Lockout című John Carpenter-koppintást). Nemrég ráadásul a Mad Max: Fury Road / A harag útja – szintén negyedik installációként – ugyanígy egy maroknyi szexrabszolga megváltójaként vonultatta fel a főhőst, feminizmussal kompenzálva az akciófilmek jelentette bűnös örömöt.
Ahogy a lányok a szállító eleinte kelletlen segítségével végigrabolják az életüket tönkretevő striciket, az pazar heist-szcénákhoz adna alkalmat, azonban e filmben csak autós üldözéseket és bunyókat látunk, és egyik fantáziátlanabb, mint a másik. Az utóbbi években minden sikeres akciómozi mutatott valami újat: a A feláldozhatók (The Expendables) nosztalgikus és humoros, A rajtaütés (The Raid) csordultig van ambiciózus harcművészeti koreográfiával, a Mission: Impossible - Rogue Nation / Titkos nemzet pedig retró stílussal és régimódi kaszkadőrmunkával tűnt ki. Jelen film viszont semmit nem mond a műfajáról, pedig alighanem az alkotók is érezték, hogy ez illendő lenne. Már a trailer is két, a főhős szájából elhangzó, ironikus kiszólásnak szánt szövegre van kihegyezve: belépője alkalmával Skrein arról monologizál, hogy van-e még helye a magafajtának technokrata világunkban, a másik ízben pedig arról beszél, hogy John Wayne és a westernhősök hűvössége helyett ma a bosszúállás és a haragtartás dívik.
E film bizonyítja, hogy noha a reboot ellentéte a sequelnek, a végeredmény általában semmivel nem különb. Tömegfilmeseink immár vállaltan mesélik nekünk újra ugyanazokat a történeteket (az újdonság helyett az ismerősség érzését preferáló nagyközönséghez igazodva): vissza fogjuk még sírni a jó öreg folytatásokat, amiknek legalább volt új cselekménye – ha silány is.
