Meghitt búcsú

Bille August: Stille hjerte / Csendes szív

Bille August, Oscar-díjas (Hódító Pelle, 1987) rendező idei filmje, a Csendes szív egy családi dráma keretein belül végez mélymerülést az eutanázia kérdéskörébe, de korántsem válik morális, vagy filozofikus példabeszéddé: a szereplők közötti érzelmi dinamika megmutatása a célja. 

A dán direktor külföldi, vagy nagyszabású, koprodukciós munkái után előszeretettel tér vissza a jól ismert filmes közegbe. Ez most sem történt másképp: a 2013-as, Jeremy Irons főszereplésével készült Éjféli gyors Lisszabonba (Night Train to Lisbon) után a Csendes szívet ismét hazájában forgatta, a kortárs dán színészpanteon nagyjaival (Paprika Steen, Ghita Nørby). Idei filmje is az életműre jellemző markáns zsánervonzás vonulatába illeszthető, középpontjában egy családi dráma áll, akárcsak az 1993-as Kísértetházban (The House of Spirits), vagy az 1900-as évek elején játszódó Legjobb szándékokban (Den goda viljan). Egy elszigetelt, gyönyörű vidéki házban járunk, ahol egy család három generációja gyűlik össze egy hétvégére. A Karácsonyt ünneplik – ősszel. Bár a film egy ideig szándékosan titkolja, hamarosan kiderül, hogy a találkozó célja nem más, mint a meghitt búcsú: az anya súlyos beteg, kívánsága, hogy méltóságteljesen haljon meg, mielőtt elhatalmasodik rajta a kór. Ám ahogy közeledik a vég, a családtagok egyre kevésbé képesek uralkodni az érzelmeiken.

Bár az eutanázia kérdésköre a kezdetektől ott lebeg a Csendes szív története felett, Bill August nem bagatellizálja el a problematikát olcsó moralizálással. A végstádiumban lévő beteg öngyilkosságának elfogadhatósága nem is jelenik meg kérdésként, a szabad emberi döntés jogának következménye: a családtagok búcsúzni érkeznek a birtokra, előzetesen már jóváhagyták az anya, Esther akaratát. Az már más kérdés, hogy saját belső gyengeségeik miatt ezt nem tudják maximálisan tiszteletben tartani. Ezért válnak ők a történet főszereplőivé: Esther biztos a tettében, két felnőtt lánya azonban a filmidőt kitevő három nap alatt óriási érzelmi változáson megy keresztül. A Vinterberg-féle Születésnapban (Festen) és Anders Thomas Jensen Ádám almáiban (Adams Aebler) is feltűnő Paprika Steen által alakított Heidi eleinte hűvös racionalitással kezeli anyja döntését, keményen odalépve, ha valaki azt meg meri kérdőjelezni. Aztán az idő előrehaladtával és a régi sérelmek felszínre sodródásával a bizonytalanság lesz úrrá rajta. A depresszióval és viharos magánélettel küzdő húg nővére útját fordítva járja be: először lázad, majd a szeretet- és tiszteletteljes elfogadás, a belső fejlődés hatására támogatja a vég szakadéka felett egyensúlyozó Esther kívánságát. Az ellenpontos érzelmi dinamika és karakterfestés emeli a két felnőtt nőt a Csendes szív középpontjába, bár August arra is ügyel, hogy a mellékszereplők is hangsúlyt kapjanak: az idős apa mély szeretettel átitatott gesztusai, a kiskamasz unoka érthető kérdésfelvetései, vagy akár a szivarnyi jointokat pörkölő, és az anyát a maga naiv módján legjobban megértő Dennis szavai, aki a húggal érkezik a családi házba.

Dramaturgiáját tekintve August alkotása a honfitárs Lars von Trier 2011-es filmjével, a Melankóliával rokonítható, ahol szintén egy – a szereplőktől kvázi-független – egyre elkerülhetetlenebbül közeledő, halált hozó esemény motiválja a családon belüli dinamikát. A külső behatás és az az által generált kétségbeesés miatt mindenki (a néző is) kénytelen átértékelni az életben és a mikroközösségben betöltött szerepét. A Csendes szív kamaradrámájának mélyén tehát egy olyan emocionális csatározás folyik, mely a felszíni meghittség szövetét minduntalan átszakítja.

Márpedig a meghittség jelen van: az elvétve felbukkanó kinti jelenetek Vinterberg A vadászatjához (Jagten) hasonlóan a szemkápráztató dán vidék képeivel kényeztetik a nézőt, ám a családi dráma stílusvonzásának köszönhetően javarészt az őszies színek uralta és a múlt emlékeivel átitatott családi ház belsőjében járunk. Az itteni közös vagy épp négyszemközt lezajló beszélgetéseket, a régi fotók nézegetését szívmelengető, és szerencsére cseppet sem csöpögős nosztalgia lengi be. A Csendes szív felszínén tehát egy olyan búcsút látunk, amilyet bárki kívánhatna magának: békében és családi körben, könnyek között vagy épp vidáman folyik le, ezáltal a nem éppen hétköznapi eseményt csendes, életszagú pátosz hatja át.

Ehhez az is hozzátesz, hogy Bille August filmje kiváló ritmusváltásokkal operál: a vidám, feszült, nyomasztó vagy épp szomorú hangulati ívek közötti átvezetések nem okoznak elidegenedést, a Csendes szív az élet természetes működésével egyhangban festi vászonra különféle érzelmi töltetű jeleneteit. A film talán legékesebb gyöngyszeme a szerethető Dennis által felvezetett, nappaliban lezajló hasisozás, melynek vidám, felszabadult közösségi atmoszférájába a húg legyőzhetetlen szorongása vegyül bele. Egyedül a cselekmény végénél, az emocionális fokozás csúcsaként megjelenő, „megcsalós szál” motiválta hisztéria érződik felesleges túlzásnak, hiszen a Csendes szív enélkül is elérte már a célját. Mélyen a néző lelkébe hatol, összeszorítja a szívet, de életszerű érzelmi világának köszönhetően forró könnyeket fakaszt.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.