Á-lomtalanítás

Andrew Stanton: WALL-E

Klasszikus született. WALL-E színrelépése a számítógépes animáció és egyben a Pixar gyerekkorának végérvényes lezárulását jelenti, s a virtuális valóság új dimenzióit nyitja meg, melyben mesés stilizáció és élőszereplős (ál)dokumentumfelvételek alkotnak termékeny szintézist. A kis robot heroikus lomtalanítása és a film mulatságos, ám kiábrándító emberképe egyúttal leplezetlen leszámolás az amerikai álommal is.

A forgatókönyv a szó legnemesebb értelmében eredeti, hiszen egyszerre épít a tudományos-fantasztikus filmek hagyományaira és az animációs mozi-mesék magával ragadó, érzelmes dramaturgiájára. Stanton szállóigévé vált alapötletéhez – mi lenne, ha az emberek egy szép napon elpucolnának a Földről, ám az utolsó robot kikapcsolása elkerülné a figyelmüket? – hosszú évekig kereste a megfelelő megjelenítési formát. A Némó nyomában vízi világának elsöprő sikerű filmre vitelén felbuzdulva elérkezettnek látták az időt, hogy nekivágjanak egy nem mindennapi űrutazásnak. Az „operatőri munka” megkomponálásakor azonban a készítők éppen a hétköznapiság illúziójára törekedtek, igyekeztek minél több hibát, életlen snittet, hirtelen közelítést, kézikamerás hatást alkalmazni. Az élőszereplős archív felvételek tovább erősítik a realitás, a hitelesség érzetét. Zseniális fogás, hogy épp a film jelenének ember szereplői a leginkább stilizáltak, „elnagyoltak”.

Az elsődleges dramaturgiai bravúr azonban kétségkívül a párbeszédeket helyettesítő jelbeszéd és jelképesség. Az első félórában látszólag szinte semmi sem történik azon kívül, hogy megismerjük főhősünket, a lakatlan Föld megtisztításával megbízott robotok utolsó példányát, aki beleszeret az űrből érkező kutató-robotba. A körülményes bemutatkozáson túl is akadozik köztük a kommunikáció, de nincs is itt szükség szavakra, hiszen WALL-E és EVE kibontakozó kapcsolatát tökéletesen be tudják mutatni némafilmekre emlékeztető helyzetkomikummal és monotonnak tűnő géphangokkal. A múltidézés finom filmes utalások mellett WALL-E gyűjtési hóbortjában is materializálódik: rozsdálló otthonában a videokazettától a Rubik-kockáig és az öngyújtótól a poroltóig mindent begyűjtött. Ráadásul a főhős alakját a stúdió első, 1986-ban elkészült figurájából, a Pixar logójává avanzsált asztali lámpából és egy távcsőből gyúrták össze.

Paradox módon éppen korunk kultikus tárgyai és robotgépei tanítják a jövő robotját emberségre. Így válhat a csillagok közé evakuált, ötcsillagos wellness-anyahajón tengődő, az évszázados fogyasztástól hájpacnivá tunyult emberiség utolsó esélyévé. Amikor ugyanis szerelmi vallomásként át akarja nyújtani EVE-nek a gigantikus szemétkupacban összeguberált növénykét, a „nő” létére igen erőteljes robotban bekapcsol a küldetéstudat, s a menekülést jelentő élőlényt eljuttatja az Axiom nevű anyahajóra. WALL-E persze tűzön-vízen át követi szerelmét, alaposan megbolygatva a csipkerózsika-álmát alvó túlsúlyos emberiség kényelmes életét. A hajó kapitánya lassacskán ráébred a keserű valóságra: hiába talált rá EVE a megújult földi élet jelére, a 700 évvel korábban élt multi-vezér lefújta a visszatérési programot, s a gonosz AUTO nevű robotpilóta az elavult parancsnak engedelmeskedve minden eszközzel a felbecsülhetetlen értékű növény elpusztítására törekszik. WALL-E a hajóra érkezve barátokra lel, többek között a tisztaságmániás kis robot, M-O szegődik mellé, s az öntudatukra ébredő emberek a robotokkal karöltve lélegzetelállító kalandok során le tudják győzni az embertelenség terrorját. A hőseink között alakuló robot-románc pedig szintén tartogat meglepetéseket. A film talán legszebb jelenete kecses űr-táncuk – a táncoló lánctalpak pixel-pingvineket megszégyenítő iramot diktálnak.

Már csak azért is kult-gyanús a WALL-E, mert rendkívül stílusosan vesz búcsút a 20. századtól, halhatatlan sci-fiket és más emblematikus filmrészleteket megidézve, ám egy képkocka erejéig sem érezzük mindezt tolakodónak vagy kimódoltnak. Nyilvánvalóan szoros szálak fűzik a Star Wars robotjaihoz, vagy E.T.-hez (nem véletlen, hogy a szereplők hangjának megálmodása ez esetben is a legendás Ben Burtt nevével fémjelezhető), a 2001: Űrodüsszeiához (többek között híres zenéjének újrafelhasználásáért, amelyet legutóbb a Simpson-mozi aknázott ki ironizáló köntösben) vagy az Alien-sorozathoz (Sigourney Weaver hangja ennyiben is szimbolikus értékű). Számomra azonban érdekesebbek a Miyazaki Hayao-életművel kimutatható párhuzamok. A legszembetűnőbb hasonlóság a civilizációnk romjain kiviruló öko-szemlélet, a felelőtlen pusztítás utáni újrakezdésbe vetett töretlen hit. A Chihiro Szellemországban óriásbébije pedig feltehetően az Axiom gyomrában is otthonosan érezné magát, hiszen nagyjából annyira puffadt, mint a WALL-E optimistába forduló negatív utópiájának te(l)hetetlen figurái.

Ahogy a japán mester gyermeki perspektíva és felnőtt tartalom egységét tudta megvalósítani felsőfokon hagyományos technikák alkalmazásával, úgy a Pixar csapatának sikerült erre a magaslatra eljutnia a 3D-animáció terén. Mély áhítattal várom, milyen klasszikussal állnak elő legközelebb.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.