Hollywoodban sportszerűen rontják meg a meséket. Eljött az ideje, hogy Pán Péterrel is babráljanak egy keveset.

Már a projekt mögötti ötlet is elbaltázott. Ki akar egy prequelt Pán Péter örökzöldjéhez? J. M. Barrie klasszikus gyerekhőse már mindenkinek megragadta a fantáziáját, aki „soha nem akar felnőni”. Teljesen érdektelen végignézni egy olyan filmet, amelyben egy átlagos gyerek azzá a hőssé válik, akit a világ felének nem kell bemutatni.

És mégis itt tartunk. Ám Joe Wright filmje mégcsak nem is egy egyszerű elősztori. Arra is hajaz, hogy egy új Pán-univerzumot kreáljon, azzal a – nem igazán burkolt – szándékkal, hogy megágyazzon egy potenciális franchise-lehetőségnek. Nem is csoda, hiszen egyre mélyebben tátong a Pán Péter-süllyesztő, annak ellenére, hogy a Disney 1953-as klasszikusa után – amely, meg kell hagyni, egyik legjobb termése – már jó pár bőrt lenyúzott a tündérsrácról. Elég csak felemlegetni a 2003-as Visszatérés Sohaországbát (Return to Never Land), a legújabb Tinker Bell-szériát, vagy a szintén eredettörténetet bemutatni igyekező, Petert az aktuális trendhez igazodva young adulttá avanzsáló Neverland-miniszériát. Jelenlegi Pán Péter-mutációnk gátlástalanul szembeköpi forrásanyagát olyan fabrikációkkal, mely szerint Pán Péter vérvonala visszavezethető valamiféle ősi harcrendhez, amelynek anyja is tagja volt, de abban az elképzelhetetlenségben is részünk lesz, miszerint Hook kapitány és Pán Péter legjobb haverok. A következő részben biztos kiderül az is, hogy hogyan lettek esküdt ellenségek...

A vetítőgép play gombjának benyomása előtt azért volt némi remény arra, hogy ebből még lehet valami, hiszen a rendező, John Wright már megmutatta, hogy képes feszültséggel teli történetet mesélni (Hanna), illetve kosztümös melodrámákat is relatív ízlésesen, gazdag látványvilággal tud levezényelni (Anna Karenina, Vágy és vezeklés / Atonement, Büszkeség és balítélet / Pride and Prejudice). Miért ne szabadíthatná ez a rendező vizuális képzelőerejét a gyerekfantáziák tárházául szolgáló Sohaországra? Hiszen minden filmjében van valami tündérmeseszerű, legyen szó első világháborús szerelmi drámáról (Vágy és vezeklés) vagy éppen techno-thrillerről (Hanna). Kézenfekvőnek tűnt, ha ezt egy esti mesével teszi.

Sajnos a hozzáállás a Pán esetében nem a mesélőkedv, hanem blockbuster papírformája. Felülírva Barrie írásainak alaphelyzetét, a viktoriánus Anglia dickensi gyerekvilágát, a sztori a második világháború brit légicsatái közben startol. A szerencsétlenkedő Peter (Levi Miller) folyamatos összetűzésbe keveredik az árvaház főnővérével, ez a napi rutin. A srácnak feltűnik, hogy éjjelente sorra tűnnek el sorstársai, ezért nyomozásba kezd. Nem sok ideje marad a rejtély végére járni, mert őt is elrabolják a kalózok, akik éjjelente, repülő hajójukról leereszkedve kötéllel lopkodják az árvákat. Egy kis lövöldözés a Brit Királyi Légierő gépeivel és Peter máris Sohaországban landol, ahol Feketeszakáll (a felismerhetetlenre sminkelt Hugh Jackman, a majdani Hook ripacs előképe) rögtön rabszolgamunkára fogja. Puszta kezével és apró csákányával onobtaniumot, pixumot, avagy tündérport kell bányásznia, mert ez tartja életben a nagyon, de nagyon gonosz kalózvezért. Az izzasztó munka alatt összebarátkozik a titokban szökést tervező, kalandor lelkű Indiana Jonesszal, James Hookkal (Garrett Hedlund, aki ha nem Jonest utánozza, akkor a John Huston-féle filmek kalandorait próbálja mímelni összeszorított fogakkal).

Petert hazugsággal gyanúsítja meg egyik sorstársa, az ügy Feketeszakáll elé kerül, aki ki akarja dobni a hajóból, azonban a kisfiú hirtelen levitálni kezd. Mindenki azt pletykálja, hogy ő lehet Pán Péter, aki a jóslat szerint megmentheti Sohaországot. Peter és Hook megszökik, és társul Tiger Lilyvel, az ősharcosok hercegnőjével (Rooney Mara) és törzsének többi tagjával, hogy együtt döntsék meg a kalózok uralmát. A film egyetlen, egyedinek tünő poénja is „kölcsönözve" van. Amikor először találkozunk Feketeszakállal és a seregével, akkor éppen kórusban éneklik a Smells Like Teen Spiritet. A moziteremben dőltek a röhögéstől, de hamar rá lehet jönni, hogy Wright vagy nagyon szereti a Moulin Rouge!-t és annak hasonszőrű jelenetét, vagy nem látta soha. Ja, meg utána a Blitzkrieg Bopra zendítenek rá. Érti ezt valaki?

A Pán nem vizuális elemei miatt hasal el, a CGI-csapat kitett magáért, a film tobzódik a látványelemekben – persze ez sem dicséret, mert elég zsúfolt. Egyszerű, két beállításos beszélgetés sincs naplemente és színekben úszó háttér nélkül, viszont meg kell hagyni, hogy a csillagok közt lebegő kalózhajó látványa és Peter űrtripje azért kellemesen lefoglalja a szemet. Viszont Jason Fuchs forgatókönyve nem lehel életet az újragenerált szereplőkbe, és nem is teszi érdekessé, vagy egyáltalán legitimmé ezt a fajta újnak szánt megközelítést. Peter és Hook barátok. Oké, mitől érdekesebb, mint az, ha ellenségek? Szinte lehetetlen elképzelni az itt bemutatott Hookról, hogy valaha is képes lenne Peter ellen fordulni. Ha mégis ő lenne Hook a következő felvonásban, akkor ugyanaz lenne a sztorivonulata, mint Feketeszakállal, mert ő egy az egyben az eredeti kalózkapitány mása. Nem igazán lehet érteni, hogy mi is lehet ez az egész agymenés. A film nem válaszol erre, csak hozzánkvág valami pocsékul megírt buddy movie-kat idéző narratívát egy érzelgős, eltévedt, jellemtelen krapekről és a szegény ember Indiana Jonesáról. Rooney Mara megszokott, szexi melankóliája sem menti meg a filmet, egyszerűen nem illik hozzá a verekedős vadleány szerepe, annak ellenére, hogy forgószélként akrobatikázik az amúgy szintén látványos, jól koreografált akciójelenetekben, de rezzenéstelen arca arról árulkodik, hogy inkább más filmben lenne. Egyedül Hugh Jackmanen látszik az, hogy jól szórakozott a forgatáson, hiszen nem is kellett mást tennie, minthogy megállás nélkül ripacskodjon jelmezében.

Azért is fájó, hogy ennyire pocsékra sikerült ez a film, mert az eredeti mű már ihletett kiváló alkotásokat is, mint például A 2004-es Én, Pán Pétert (Finding Neverland), amely James Matthew Barrie író és a Pán Pétert ihlető kisfiú családjának kapcsolatának kedves történetét mutatja be. És ott van Spielberg kalandvígjátéka, az 1991-es Hook, benne a felnőtt, üzletemberré vált Peterrel, akinek gyerekeit rabolja el Hook kapitány, emiatt újra meg kell látogatnia Sohaországot. Habár nem Spielberg kiemelkedő darabja, mégis a mese iránti alázattal és tisztelettel matat bele a sztoriba. Na, pont ez a fajta alázat hiányzik a Pánból!