Csábító nők – fehér gépfegyverrel

Rob Marshall: Chicago

Vigyázat! A látszat nemcsak néha csal. A Chicagóban mindig. A látszat színes káprázat, észveszejtő hatalmas kavalkád, csillogó ruhák, villódzó fények, gyönyörű nők és pergő ritmus, ami minket is magával sodor. Belekerülünk a sűrűjébe még az elején, és itt is maradunk.

A valóság nem olyan fontos – egy női börtön. Női rabok – akik hőn szeretett férjüket tették el láb alól – táncolják szenvedélyes cellatangójukat. Pukk, Hat, Nyissz, Á-á, Cicero, Lipschietz: a hat férjgyilkos amazon, ők a zárkadalárda tagjai. És hogy kinek táncolnak? Nekünk, a közönségnek, bárkinek. Chicago egy hatalmas börtönszínház, a vágyak temploma, ahol a szenzáció istenéhez imádkoznak. Mindenki híres akar lenni, akár csak rövid időre is. Ebben a városban a friss hús, az új hír a menő. Egy férjgyilkosság egyenes út a címoldalra kerüléshez. Ha meguntad a férjed és híres akarsz lenni – lődd le!

Roxie Hart és Velma Kelly, a kis ártatlan és Cicero szólóban táncolnak és ölnek. Ezek a nők gyilkosságot követtek el, de kit érdekel, ha Mama Morton gondoskodik róluk. Ha van pénzed, bármit megkaphatsz, akár luxuséletet a cellában, hiszen a Mama mindenhová bejáratos, jók az összeköttetései. Nem is hiányzik a képből más, csak egy szexi ügyvéd, aki legalább olyan megejtően ejteti el a vádakat, ahogy Fred Astaire táncol. Ő a Nőügyvéd. Az emberek vörös zsinóron lógó marionett figurák körülötte, és ő mozgatja a szálakat. Bármit elhitet, ha megfizeted, csak legyen 5000 dolcsid. Ha olyan gyorsan jár az agyad, ahogyan szteppet táncolsz és elkapod a ritmust, ha elhiteted azt, hogy ami igaznak hangzik, az igaz is, akkor lehetsz bálvány, mint Billy Flynn. Mindössze jól kell ismerni a szabályokat és jól keverni a lapokat, hiszen minden csak hókusz – pókusz.

Ahogy maga a film is. Nem kell hozzá más mint egy szőke ,,helyeske”, egy vérforraló barna, egy sármos harmadik, jól bevált, ezerszer hallott ütős slágerek, fantasztikus ritmus, mindez megfűszerezve jó néhány klisével, és az egész egy erőteljes, látványos tálalásban.

Mindezt nyújtja nekünk ez a film. Mi, nézők pedig mindent elhiszünk nekik, hiszen mi is kellünk hozzájuk. Az egész nekünk készült. Sokadszor is magukkal ragadnak ritmusos táncaik. Mi is része leszünk (a) Chicago álomszínházának. Bevesszük, hogy nem a börtönrács a valóság, hanem a mögötte megszülető álmok, a rabruhát levetve, vakító, flitteres ruhában eltáncolt táncok. Nem fogjuk megsiratni a börtön magyar származású balerina kisasszonyát (Á – á), aki egy habkönnyű halálugrás után (a különleges ,„eltűnési szám”) kötélen lóg egy akasztófán.

Ez a film a gyógyír korunk képéhségben szenvedő emberének, mert minden megvan benne, ami kell. A látvány színes köntöse alatt a mesterien elfedett, szürke valóság, amin átnézünk, amit észre sem veszünk, ami érdektelen, mint Mr. Celofán, a kisember, Roxie élete párja. De itt, Chicagóban kinek kell egy unalmas férj, ha sztár lehetsz a színpadon?

Ugyanakkor a Chicago fontos kérdéseket feszeget: a látszat és a valóság viszonya a showbiznisz világában, vagy a gyakran tényeket is elferdítő média meghatározó szerepe korunk audiovizuális információkon alapuló társadalmában. Ember legyen a néző a képernyő vagy a mozivászon előtt, aki elválasztja a látszatot a valóságtól, ha ennyire összegyúrták, mint ebben a filmben. Egyébként a gyerek is a színesebb, tetszetősebb dolgok után kap, azt veszi észre hamarabb. Mi, nézők pedig még gyerekcipőben járunk a média világában. A Chicago egy hatalmas színes álomhoz hasonlít, a gyerekek pedig szeretnek álmodozni. És különben is, az álmok olykor – nem mindig – megvalósulhatnak, mint ahogy Velma és Roxie álma is. A szólóból duó lesz, mert most az a menő, és mindent beleadva táncolják gépfegyver-táncukat a hírnév felé.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.