John McClane tulajdonképpen nem más, mint egy morcos, illúzióktól mentes New York-i rendõr, aki csak azért keveredik megmentési jelenetekbe, mert épp nincs ott senki más, aki átvállalná a melót. Látszólag. Gyakorlatilag csak Bruce Willis báját hivatott növelni a fáradt, kemény pillantás, az átizzadt, véres trikó, s a kénytelen-kelletlen hõsiesség. Ezért az élményért akárhány Die Hard-ot végignéznénk. Ráadásul az idei béna folytatásözönhöz képest (Pókember, Shrek, A Karib-tenger kalózai) a Die Hard 4.0 kifejezetten jól sikerült.
A sztori nem túl bonyolult, szépen, egységesen illeszkedik az első három rész egyre növekvő katasztrófái közé. Ezúttal egy „tűzvész”, azaz totális hackertámadás sújtja az egész Egyesült Államokat: előbb csak a közlekedési lámpákat zavarják meg, majd szépen sorra leszedik a pénzintézetek és a közművek rendszereit: teljes hatalomátvétel. Az egyébként cuki és igen jól ápolt főgonosz motivációja végig lebegtetve van. Néha Lenint idézi, mintha a hidegháborús amerikai tudattalanból feltörő gonosz komcsi lenne, de aztán megtudjuk, hogy a kormány közelében dolgozott, és egy akkori sértődés táplálja mostani bizonyítási kényszerét. Végül persze kiderül, hogy valójában egy óriási méretű rablás a cél. Nem nagyon érdemes a három változat ideológiai elemzésébe belemenni, a helyzet inkább az, hogy nem szántak időt a főgonosz kidolgozására. A hangsúly ugyanis John McClane-en, illetve Bruce Willisnek a pozitív akcióhősszereptől való grandiózus búcsúján van, illetve az ehhez méltó igen pörgős és látványos akción, ami attól lesz igazán jó, hogy néha már önmaga paródiájába fordul.
McClane figurájának további mutatós kiegészítője a filmben Justin Long, az eligazítandó, de tehetséges kezdő szerepében, illetve McClane lánya, akit, ezúttal már felnőttként, Mary Elizabeth Winstead alakít. A fiatalok finoman egymásra is találnak két halálos szituáció között, a dolog azonban nincs kibontva, az akciófilm műfaja nem is erről szól.
Az FBI, CIA és egyéb hivatalos szervek a szokásosnak megfelelően bénák, értékelendő viszont, hogy a főnököt indiai származású színész játssza. A rejtett/illegális alternatív erőforrások, melyeket McClane összeszed, a saját tapasztalatain kívül az épp kihallgatásra behívott fiatal hackerre, illetve annak kissé ütődött, de zseniális barátjára korlátozódnak, aki saját generátorral és bunkerrel készült a cyber-világvégére – ami lám, be is következett.
A gonoszok fizikai támadásai digitálisan vannak összehangolva, a közlekedésirányítástól a rendőrök URH-jáig minden a kezükben van. McClane pedig nem esik kétségbe, inkább egy alagútból kilövő autóval leszedi az ellenséges helikoptert, s ami a film kabalájává vált: egy komplikált felüljárórendszerben vadászgép ellen harcol egy kamionnal – és győz. Közben mindehhez kicsit keményebb is a szokásosnál: lelki problémái nincsenek, azaz vannak, de rendíthetetlenül viseli, s a fiatal Fosternek ad is néhány tippet ahhoz, hogy hogyan működik egy hős. Szép dolog a Die Hard sorozat esztétikai értelmezését hallgatni két sorozattűz között, McClane ugyanis összefoglalja, milyen fajta hős ő, és meg is nyugszik ebben, nem kapálózik (mozi)hősi sorsa ellen. Az akciójelenetek fináléhoz méltóan tobzódnak, látvány van bőven (és drágán), típusonként, vágásonként és beszólásonként átismétlik a műfaj alapjait, persze kissé rá is erősítenek. A röhögéstől azért még tudunk izgulni McClane életéért, de ő szerencsére maximum dizájnos karcolásokkal úszik meg húszméteres zuhanásokat (betonra!), s ennek azért mégiscsak lehet örülni.
