Nem jobb közepesnél

Lawrence Kasdan: Dreamcatcher / Álomcsapda

Olykor-olykor minden mozilátogatóval előfordul, hogy beül egy filmre, végignézi, és amint kilép a vetítőterem ajtaján, már el is múlik a film rá gyakorolt hatása. Az ember visszazökken a hétköznapok világába, és gyakran csak akkor jut eszébe, hogy „te jó ég, ma moziban is voltam”, amikor otthon megkérdezik tőle, hogy milyen volt a film. Tényleg. Milyen is az ilyen film? Ha nagyon jó lenne, egy ideig biztosan a hatása alatt állnánk. Ha nagyon rossz lenne, egy ideig biztosan bosszankodnánk a kidobott pénzünk miatt. Ha viszont semmiféle utóhatása nincsen, azt mondhatjuk, hogy egy olyan közepes filmet láttunk.

Közepesre sikeredett a legújabb Stephen King feldolgozás is, a Lawrence Kasdan által rendezett Álomcsapda. A történet négy fiatalemberről szól, négy jó barátról, akik egymástól eltérő foglalkozással, életvitellel és egzisztenciával rendelkeznek, különböző utakon járnak.

Ami közös bennük, hogy mindannyian rendelkeznek bizonyos természetfeletti képességekkel, melyek kialakulása együtt töltött iskoláséveikre vezethető vissza. Ekkor történt ugyanis, hogy egy közös kaland során segítettek egy bajba jutott fiún, aki mind testileg, mind értelmileg fogyatékosnak tűnt, viszont megmagyarázhatatlan jelenségeket tudott produkálni. Ezek közül néhányat (gondolatolvasás, jövőbe látás) megtanított a négy fiúnak is, akik ettől kezdve kénytelenek együtt élni különös adottságaikkal, melyek hol áldást, hol pedig átkot jelentenek számukra. A férfivá cseperedett fiúk azóta minden évben összejárnak, és együtt töltenek néhány napot, hogy megosszák egymással élményeiket és visszaemlékezzenek a különös fiúra, akivel már húsz éve nem találkoztak.

Most is egy ilyen találkozóra gyűlnek össze egy elhagyatott erdei vadászházban. És itt kezdődnek a bajok. A fiatalok először csak kisebb vészjósló jeleket tapasztalnak (fertőzött állatok és emberek), azután rá kell döbbenniük, hogy nagyobb a probléma (harci helikopterek, karantén), míg végül azzal szembesülnek, hogy a katasztrófa könnyen világméretűvé válhat (földön kívüli szörnyek), ha nem vetik be a fiútól tanult képességeiket.

Stephen King történetét jó dramaturgiával filmvásznon is izgalmassá lehetett volna tenni. Azonban a film cselekményében körülbelül annyira valósul meg a drámai feszültségkeltés, mint a fenti leírásban. A kamaradarabként induló történetben minden átmenet nélkül jelennek meg a földön kívüli szörnyek, és az őket elpusztítani szándékozó különleges alakulat tagjai, Morgan Freeman és Tom Sizemore vezetésével. És a szereplők még csak meg sem lepődnek mindezen. Olyan természetességgel hadakoznak a szörnyekkel, mintha csak a konyhába betévedt házi legyekkel küzdenének. A rendező azzal tudja a feszültséget a minimálisról nullára csökkenteni, hogy mindent megmutat. Míg az Alien-filmekben csak villanásszerűen láthatjuk az idegeneket, és akkor sem egészben, addig Lawrence Kasdan rendező már a felbukkanásuktól kezdve teljes életnagyságban állítja elénk a hüllő-jellegű szörnyeket, akiknek életútját végigkísérhetjük születéstől a halálig. A cselekmény előrehaladtával a vásznat egyre inkább elárasztják a különböző földi és földön kívüli lények testnedvei.

Ha Stephen King, akkor szót kell ejtenünk a misztikumról. Ebből sajnos nem sokat találunk a filmben, ami azért érthetetlen, mert a történet minden mozzanata tálcán kínálja fel a misztikum lehetőségét. A természetfeletti erőket csak addig érezzük, amíg meg nem jelennek a szörnyek, tehát a film elején, illetve a gyermekkort bemutató jelenetekben. A végkifejlet csattanója érdekes, de nem túl megdöbbentő, különösen a Shyamalan-filmek (Hatodik érzék, Sebezhetetlen, Jelek) ismeretében. A tanulságot is hallhattuk már néhányszor: mindennek, ami történik velünk, oka és célja van, és lehetséges, hogy éppen egy jelentéktelennek tűnő dolog fogja megváltoztatni életünket, vagy akár az egész emberiség sorsát.

Hogy mi az, ami miatt mégis végig lehet nézni a filmet? A profi stáb profi munkája. A képről John Seale operatőr (Az angol beteg, Harry Potter és a Bölcsek Köve), a hangról James Newton Howard zeneszerző (Az ördög ügyvédje, Jelek) gondoskodik, és a szörnyeket megalkotó számítógépesekre sem lehet panasz. A színészek is teljesítik feladatukat, igaz, semelyikük sem erőlteti meg magát túlságosan. Enyhén szólva is túlzás azonban főszereplőként feltüntetni a hatvanhat esztendős Morgan Freemant, bár üzleti szempontból bizonyára nem rossz húzás.

Profi munkát láthatunk tehát, de sajnos sem a kép, sem a hang, sem pedig a színészek teljesítménye nem hozhatja helyre a rendezői-forgatókönyvírói hibákat. Így a film ugyan megnézhető, de nem jobb közepesnél.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.