Végre igazán felnőttkorba érkezett a szuperhősfilmek műfaja, és most nem arra gondolok, hogy sötét, kilátástalan, netán iszonyú drámai lenne a legutóbbi Marvel-istállóbeli film, sőt: végre a műfaj hajlandó nevetni magán. Arról nem is beszélve, hogy megszületett az első ténylegesen csakis nagykorúak által megnézhető „hős” kalandjait taglaló popcornmozi, ami új löketet adhat az amúgy is lendületben lévő, de még formálódó műfajnak.

Nem szoktam előzeteseket nézni egy-egy film megtekintése előtt, főképp azért, mert úgy tapasztalom, egy-egy előzetes sokkal jobban sikerül, mint az általa reklámozott mozi, és a legjobb poénok lelövése után kevés megnéznivaló marad még a legtöbb popcornfilmben. És bevallom, ezúttal is féltem ettől, főleg, hogy megnéztem azt a bizonyos előzetest (igazából az összeset), de ritka élményben volt részem: a háromperces trailer ugyan tartalmaz jó poénokat, de az igazán ütősek a filmben várják a nézőt, ráadásul olyan tempóban és mennyiségben, hogy a moziszékből felállva jóideig letörölhetetlen vigyorral rögtön arra gondoltam: ezt a filmet újra kell nézzem, a nagy röhögések közepette ugyanis biztosan lemaradtam egy csomó apróságról.

Filmünk hőse hősnek nem igazán nevehető: az egyszerű, de szerencsés (a „kollégái” rendszeresen egy nagy táblán fogadásokat kötnek, hogy mikor fog elhalálozni – innen veszi át később a Deadpool nevet) verőlegény, Wade Wilson (Ryan Reynolds) épp megtalálja hozzá hasonlóan éleseszű és perverz szerelmét (Morena Baccarin), amikor halálos rákot diagnosztizálnak nála. A megmenekülés reményében önkéntesnek vállakozik egy szervezet által felajánlott programra, ahol olyan mutagéneket adnak be, amelytől öngyógyító képességekre tesz szert, ezáltal gyakorlatilag elpusztíthatlanná válik. Azzal ugyanakkor nem számol Wilson, hogy rákos sejtjei az egészségesekkel együtt válnak sebezhetetlenné, körülbelül olyan arcot biztosítva neki, mintha arca „mások fenéklyukának belseje lenne” (ahogy a filmbeli legjobb barátja, Weasel elsőlátásra jellemzi). Ezt pedig a korábban is beszólásairól híres Wade nem veszi túl szívesen, majd amikor még barátnőjét is elrabolják, eszveszett tempójú és elképesztően szórakoztató vérontás közepette számol le a nálánál is rosszabb fiúkkal.

Rengeteg különbség van egy „átlagos” szuperhősfilm és a Deadpool között, az egyik legszembetűnőbb természetesen az, hogy Supermannel vagy Batmannel ellentétben Deadpool (vélhetően, maszk mögötti) széles vigyorral az arcán trancsíroz fel minden útjába kerülő ellenfelet, emellett sztriptízbárba jár kikapcsolódni, esténként pedig levágott testérszeit növeli vissza tévézés közben Blind Al, egy fekete, idős nő társaságában. Ez a különbség pedig teljesen tudatos, hiszen a képregényfigura is alapvetően szuperhős-karikatúraként alakult ki (ahogy a figura egyik alkotója, Rob Liefeld megjegyezte egy barátjának: „az én Pókemberemnek kardjai is vannak”), még a karakter neve is egy utalás egy DC-szereplő, Halálcsapás, vagyis Deathstroke alteregójának nevére (Slade Wilson).

S bár első megjelenése egy „komoly” képregényben volt (az X-Men „utánpótlásként” is jellemezhető New Mutants hasábjain), ám mire néhány éven belül, 1997-ben saját képregényt kapott, addigra már teljesen kialakult a képregény lapjairól folyamatosan kikacsingató bérgyilkos alakja, ő az egyetlen szuperhős, aki tudja, hogy valójában képregénykarakter, néha fel is használja ezt képességét, és „előrelapoz” a történetben, illetve arra biztatja rajongóit, hogy nyugodtan szerkesszék Wikipédia-oldalát.

Az már külön érdekes adalék, hogy Ryan Reynoldsot maga képregény hozta kapcsolatba a figurával: az egyik 2003-as számban saját arcát úgy jellemzi Deadpool, mintha Ryan Reynoldsot keresztezték volna egy shar-pei kutyával. 2009-ben pedig valóban Reynolds játszotta az első, rosszemlékű Deadpool-inkarnációt egy másik mutáns, Rozsomák eredettörténetét boncolgató filmben (X-Men Origins: Wolverine), azonban ezt annyira rosszul fogadták a rajongók, hogy Reynolds utána évekig egymaga küzdött az önálló Deadpool-filmért és a jóvátételért.

Jóvátételnek pedig elsőrangú lett a Deadpool, folyamatosak az önkritizáló kiszólások Reynoldsra, az első, bevarrt szájú Deadpoolra, de még a szintén Reynolds játszotta (és szintén pocsék) Zöld Lámpás is megkapja a magáét... gyakorlatilag magától. De a karikírozottak sorába elférnek még a hollywoodi producerek (a film nyitó stáblistája már magasan feladja a labdát), más szuperhősök (főleg az ugyanebbe a szériába tartozó X-Menék kapják meg a magukét), a romantikus és egyéb szuperhősfilmek is (értsd: külön a hősök és külön a filmek). Reynolds pedig talán nem egy nagy színész, de ezt a szerepet mintha ráírták volna (azahogy tulajdonképpen rá is írták): nagy könnyedséggel és élvezettel lubickol piros latexben.

Persze, tökéletesnek azért nem nevezhető a film, a képregényt ismerők biztosan hiányolni fognak szereplőket, esetleg az eredetihez hű előtörténetet (ami a képregényben jóval szerteágazóbb és homályosabb), gyenge gyomrúaknak pedig nemhogy nem ajánlott, egyenesen ellenjavalt a vérben tocsogó, szexjeleneket is tartalmazó ámokfutás, ahogy az is biztos, hogy tíz perccel több már talán elviselhetetlen lenne ebből a geg-förgetegből. Azt halkan teszem hozzá, hogy kifinomult moralitásérzékkel rendelkezőknek sem fog tetszeni a számtalan (és valljuk be, néha teljesen fölösleges) gyilkosságot büntetlenül megúszó, nagyszájú kaszálógép sztorija.

Ugyanakkor élvezettel nézheti bárki, aki szereti a szuperhősöket, de még az is, akinek már kezd elege lenni a folyamatos Marvel- és DC-dömpingből. Amivel A Hangya csak próbálkozott, az a Deadpoolnak sikerül: egyszerre lett az egyik legszórakoztatóbb darabja és kritikája is műfajának. Erre a kritikára és önmagán nevetésre pedig kérdésen kívül szüksége is van a sikert sikerre halmozó, magát egyre komolyabban vevő, de még fiatal képregényfilmes műfajnak, hiszen sokkal elegánsabb, ha először mi nevetünk magunkon, mintha más tenné.