Egy másik negyvenéves szűz

Dagur Kári: Fúsi / Virgin Mountain

Ha azt olvassuk egy filmről, hogy egy negyven éves, túlsúlyos, szűz férfiről szóló romantikus komédia, már tudjuk is, mire számítsunk: vicces ügyetlenkedésre, barátok által szervezett nagy gardróbátalakításra, az igaz szerelemre, amely túllát a külsőn, s „jobb később, mint soha” alapon utoléri még szerencsétlen főhősünket is. Nos, Dagur Kári legújabb filmjében semmi sincs ezekből. Szerencsére.

Fúsi nem sztereotípia. Noha anyjával él, csupán egyetlen barátja van, s hobbiként második világháborús csatákat játszik el korhű makettekkel, személyiségétől mi sincs távolabb a komikus balféknél, akit általában nagydarab emberek szoktak alakítani, és akire csupán azért nem talált rá még a  romantikus végkifejlet, mert manapság annyira felszínesek az emberek – de mindez semmi, amin egy jó séró, dizájner zakó, és pár lélekhez szóló baráti szó nem segíthet. (Felmerül a kérdés, hogy akkor miért nem segített eddig.)

A Fúsi nem zsánerfilm. Van benne ugyan egy főszereplő, akinek életútját már jópár szerelmes vígjáték kiaknázta, de ebben aztán véget is ér a hasonlóság. A Fúsi nem komikus, könnyed, vidám, felejthető plázafilm, és bár megjelenik benne a romantikus szál, maga a történet nem arra éleződik ki, hogy összejönnek-e vagy sem, megkapja-e a nőt vagy sem, összetalálkoznak-e az egyetlen végzetes pillanatban, kiderül-e az örökre elválasztó potenciállal bíró titok, hazugság stb. Az élet ugyanis ennél sokkal bonyolultabb. És a jó filmek is.

Fúsi egy magányos férfi, aki elfelejtett élni. Valamilyen oknál fogva ő elmulasztotta meghozni azokat a döntéseket, amelyek az emberek életét előre viszik. Csupán belecsöppent bizonyos élethelyzetekbe, és anélkül, hogy mérlegelte volna azok hatásait, talán kényelemből, talán érdektelenségből, hagyta állandósulni őket. Mígnem egyszer csak felébredt, hogy fél élete letelt, s ő még mindig ugyanabban az átmeneti állapotban van. A felébredésért pedig Sjöfn okolható, a derűs virágárusnő, valamint egy country-tánc kurzus, amire nem is akart elmenni.

De amikor már azt hittük, innentől biztos az út az udvarlás kínos, de megmosolyogtató próbálkozásaitól a hálószobáig s az összeköltözős-lagziszervezős-babavárós montázsig, akkor a film újra megmutatja, nem csupán a havas izlandi táj nem talál az átlagos hollywoodi blockbusterbe, hanem semmi egyéb sem. Ez más égtáj, más műfaj, más mese. A derűs virágárusnő ugyanis nem virágárus, és nem is derűs, s Fúsi, úgy tűnik, a mindennapi mókuskerék csipkerózsika-álmából felocsúdva sokszor nem érti, hogy tetteinek az emberi társadalom kontextusában félreérthető jelentésük lehet. Nem, nem vehetsz egyiptomi utat valakinek pár randi után, s nem viheted kocsikázni a kétszer látott szomszéd kislányt, mert a világ nem olyan egyszerű és jóhiszemű, mint gyerekkorunkban hittük.

De ez a szinte gyerekes jóhiszeműség menti meg a főszereplőt a maradandó lelki sérüléstől, s a filmet a keserű társadalomkritikává válástól. Dagur Kári rendező ugyanis olyan aktuális problémákat is ábrázol (vagy csak sejtet), mint az eltérő külsővel rendelkezők megszégyenítése, verbális és fizikai bántalmazásoknak való kitétele, a Péter Pán-generáció vonakodása az „igazi” élet felelősségteljes szerepeit betölteni, a kiskorúak védelmezése okozta rendőri túlkapások veszélyei, valamint a lelki betegségek útvesztői. A film hangulatát és vonzerejét nagyban meghatározza a Kosokban is látott Gunnar Jónsson izlandi humorista érzékeny alakítása is, aki sablonos, jószívű óriás helyett könnyen azonosulható szereplőt teremtett, akinek útját követni sosem unalmas vagy érdektelen.

Az izlandi rendező a legnagyobb költségvetésű izlandi angol nyelvű film, a The Good Heart után visszatért elsőfilmes témájához, amely elvitte a 2003-as TIFF fődíját: szokatlan, finoman megírt mesében mutatja be egy férfi tétova lépéseit a való élet felé. Fúsi végső soron meg kell tanuljon kockázatot vállalni a szeretett személyért, előrelépni akkor is, ha hátul kell hagynia a jólismert banális, de biztonságos melegét. És ekkor derül ki, amit az amerikai álomgyár oly sikeresen eltitkol: megváltoztatni csak magadat tudod, s nem elég valakihez hozzászegődni ahhoz, hogy másképp lásd a világot, hisz a világ millió-egy lehetőségből áll, s csak akkor nem élsz, ha nem vagy hajlandó választani közülük.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.