„Hollywoodba. Vagy Kolozsvárra.”

Lucian Alexandrescu: Usturoi

Hallani róla ismerősöktől. Feltűnik néha a közösségi portálokon. Habár két éve mutatták be először, a közönség érdeklődése miatt újra és újra műsorra tűzik a mozik. Humoros és megnyerő. Politikailag korrekt és rasszizmusellenes. Ízig-vérig erdélyi film.

Az idei legtöbb nézővel rendelkező román film „díjának” büszke tulajdonosa, az Usturoi (Fokhagyma) forgatókönyvírója és szellemi atyja, Radu Bazavan (aki Groparu néven ismert kolozsvári blogger) szerint öt évbe került, mire elkészült. Úgy tűnik, ennyibe telhet az is, mire a publikum megunja, a filmkészítőknek ugyanis feltett céljuk egész Romániának megmutatni művüket. A 2014-es TIFF-en volt az ősbemutatója, a teltházas vetítésen felbuzdulva a Comedy Clujon is bemutatták, majd „fesztiválozni” vitték a haldokló vidéki mozikba, de azok híján még az érdeklődő városok kultúrotthonjaiban is rendeztek vetítéseket. Kolozsváron, az opusz „hazájában”, már hetedik hete megy a Barackvirág moziban, valamint olyan nem szabványos helyekre is eljutott, mint a nagyenyedi maximális biztonságú fegyház.

Minek köszönhető ez a töretlen, és román filmhez képest meglepően népes tábort megmozgató közkedveltsége? Hogy jó film. Nem nagyon jó, nem filmtörténeti jelentőségű, de élvezhető. A történet szerint két kissrác (Sebastian Topan és Darius Stoica ámulatba ejtően profi alakításában) elindul a nagyvilágba pénzt keresni, hogy szerelmi bánatban szenvedő bátyjukat hozományhoz juttassák, aki így elég gazdaggá válna ahhoz, hogy a helyi cigánybáró egyszem leányát elvehesse.

A sztori nem nagy kunszt (habár a roadtripen kívül akad másfajta bonyodalom is), de a bemutatott világ varázslatos. A két, hangsúlyosan más etnikumú gyerek naiv és mágikus világlátása átragad a filmre, s meseszerű máz vonja be a másképp akár keserűnek is nevezhető valóságot. Így válik a füllevágással fenyegetőző apa egyfajta ártalmatlan, gonosz óriássá, a hiszékenységet kihasználó jövendőmondó önmagát leleplező, brandépítésről hablatyoló, hétköznapi boszorkánnyá, s a megyéket átszelő, idegenek jóindulatára hagyatkozó utazás pedig veszélytelen, nagyszerű kalanddá.

Ezen kívül több vicces módszert is bevetnek a néző szórakoztatására. Az álinterjúztatás a film elején kissé redundánsnak tűnik (mikor szinte szóról szóra ugyanazt mondják a kölykök a színésszé válásról, illetve a Hollywoodba – vagy Kolozsvárra – menésről a történetben, és a rá reflektáló interjúbejátszásban), de idővel belejönnek, és onnan már egész mulatságos. A hírességek neveit a falu kontextusában használni szintén megmosolyogtató, főleg a Cearli Ceaplin nevű részeges kosztüme talál  – habár a sétabot és kalap mellett kissé anakronisztikusan hat az eredeti focistamez. És ne feledkezzünk meg a tömegkulturális utalásokról se, például arról, hogy „this is Spartaaa!”.

Az Usturoi viszont nemcsak a gyerekkor bűvös világának története, hanem egy cigánycsaládé is. És nem csupán mellékesen. A mellékszereplők szinte mind roma származásúak, s a film nem titkolt célja lehet, hogy a cigányzene változatosságát is bemutassa. És valóban, hegedűvirtuozitás és – ellenpéldaként – manele mellett még gipsy rap is szerepel a hangsávban. A festői erdélyi tájban bandukoló gyerekek etnikumon túlmutató barátsága pedig többet tesz a rasszizmus ellen, mint akármennyi médiakampány vagy közérdekű közlemény.

Ez a függetlenfilmes alkotás bebizonyította, hogy nem csupán kommunizmusról és korrupcióról, újhullámosan vagy zsánerfilmként lehet román filmet alkotni, hanem áldokumentarista-zenés-mesefilmet is össze lehet hozni, igényesen. Az Usturoi ugyanis kicsit vidékimázs-film, kicsit tanmese, hogy a rengeteg cigányzenefajta felvonultatásának értelmét ne is firtassuk. A lényeg, hogy derűs legyen, s végre valami más. S ezért megérdemli, hogy mindenki megismerje Hollywoodban. Vagy legalább Kolozsváron.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.