Az intimitás határai

Thomas Vinterberg: Kollektivet / The Commune / A kommuna

„Egy nagy házban elveszítjük egymást” – hangzik Erik, a középkorú egyetemi tanár szájából a jóslatszerű kijelentés, ami egyértelmű irányba fordítja a cselekményt. Thomas Vinterberg új filmje azonban mégsem elsősorban az eltávolodásról szól, hanem azt feszegeti, hogy hol húzódnak és milyen erősek az intimitás határai.

Megosztható-e a két ember közt vagy egy családon belül felépült intimitás, esetleg szükségszerű kudarcra van ítélve egy ilyen próbálkozás – vagy a kommunisztikus életmódnak igenis vannak megfontolandó értékei? „Ez egy szerelmi vallomás a gyerekkoromnak. Volt egy kor, amikor az emberek megosztották egymással a dolgaikat, de ezeknek az időknek vége, és ez hiányzik. (…) Az emberek meghalnak, kiszeretnek egymásból és elválnak, de a végén mégis együtt vannak – és mivel együtt vannak, tudnak mosolyogni” – mondta a Dogma-alapító Vinterberg, aki a zseniális Vadászat (2013) után most önéletrajzi elemekből is építkező filmet készített – mivel a 70-80-as években szüleivel egy középosztálybeli kommunában élt. Míg első nagy dobása, a még Dogma-filmként készült Születésnap (1998) arról szólt, hogy egy állítást, bár igaz, senki sem hajlandó elhinni, majd a Vadászatban éppen fordítva, egy állítást, bár nem igaz, mindenki azonnal elhisz, A kommuna fókuszában a kísérletezés áll. Az állítás tesztelése, a „próbáljuk meg” naivitása és bátorsága egyszerre. Vinterberg részéről főhajtás a 70-es évek dán társadalmát átható vállalkozó kedv előtt, ami nem félt feszegetni a hagyományos kereteket, illetve kísérleti labor is egyben, amiben kedvére tanulmányozhatja az meghitt emberi kapcsolatok alkímiáját.

Történik ugyanis, hogy a már említett Erik és családja a 70-es években hatalmas házat örököl apjától, amit felesége, Anna javaslatára végül mégsem adnak el, hanem részben barátaikkal, részben ismeretlen jelentkezőkkel kommunát alapítanak benne. A házaspár kapcsolata kiegyensúlyozott, bár kissé megfáradt az idővel – Anna pedig ezt a szolid unalmat tervezi elűzni a kommuna szórakoztató mindennapjaival. A helyzetben némiképp kényelmetlenül mozgó Erik viszont időközben szerelemre lobban egyik diákja iránt, akit Anna javaslatára szintén beköltöztet a házba.

Bár a sokféle alkatú és életkorú figura egy térbe helyezése szinte tálcán kínálja a helyzetkomikumra épülő jeleneteket, Vinterberg nem enged a vígjátéki elemek csábításának, a filmben látható derű, az önfeledt pillanatok szigorúan szerveződnek a kutató tekintet elé, variációkat villantva fel arról, hogyan is működik egy ilyen mesterséges kisközösség. Ez a helyenként ironikus, édes-bús hangulat körüllengi a központi cselekményívet jelentő drámát is, pont annyit erodálva a komolyságán, hogy bár pontosan érezhető a konfliktus kőkemény tétje, és Vinterberg nem bánik kesztyűs kézzel a figuráival, az emberi esendőség kátyúiban bukdácsoló főszereplők még a legrosszabb pillanataikban is megértő elfogadást kapnak tőle.

Mert a két korábbi mesterműtől eltérően most nem egy, a kultúránkban nagybetűs bűnt (pedofília) és az arra adott társadalmi reakciókat vizsgálja, hanem egy sokkal hétköznapibb, ismerősebb, de a társadalom által szintén türelmetlen és álszent legyintéssel elutasított jelenséget: az életközépi válság (midlife crisis) keretében felbomló házasságok sorsát. Vinterberg bátran elébe megy annak a teóriának, mely szerint gyakran valójában a később megcsalt fél az, aki először kilép valahogy egy kapcsolatból – itt a kicsit unatkozó Anna azzal, hogy szélesre tárja a meghittség tereit mások előtt. A nyugvóponti helyzet egyensúlya pedig szükségszerűen felborul, reakciókat, döntéseket és azok következményeit generálva, míg az újrarendeződésekkel új egyensúlyok alakulnak ki.

Miközben pedig Vinterberg kamerája előtt kíméletlen, már-már kegyetlen stációkban omlik össze az  asszony, a rendező finoman a történetbe csepegteti a gyógyírt is. Az érintés nem csupán fizikai valóságában forraszt egybe (nem is) egy összetört embert, hanem tágabban értelmezve a lakók támogató és elfogadó jelenléte egymás életében a közösség elemi erejét is adja. Vinterberg szerencsére nem akarja eldönteni, hogy a kommuna, mint olyan, működik-e, ahogy afelett sem ítélkezik, hogy meg lehet-e nyitni egy párkapcsolatot vagy családot. Viszont végigjátszik egy variációt, aminek a végén már nem az a kérdés, hogy a házasság végleg tönkremegy-e vagy az eltávolodás csupán átmeneti. Hanem a középpontba annak biztos állítása kerül, hogy az egymást (bárhogyan) szerető emberek között felépülő meghittség és intimitás bár sérülékeny, de valójában sokkal erősebb annál, semhogy az átmeneti válságok igazán megtéphessék.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.