Szegény Natasa

Julio Medem: Ma Ma/Mama

Van-e élet a halál előtt? Erre a kérdésre keresi a választ és talál ki életstratégiákat egy tragikus sorsú, erős jellemű szépasszony, egy szintén sorscsapásokkal sújtott, vallásos futball-impresszárió és egy érzelmes nőgyógyász, aki a legváratlanabb pillanatokban fakad dalra. Csak bírják a könnycsatornáink.

Van némi bombasztikusan leegyszerűsítő szándék a felvezető első mondatában. A kérdést, amelyet Julio Medem új filmje boncolgat, valójában így lehetne leginkább megfogalmazni: lehetséges-e igazi élet a halál árnyékában, sarjadhat-e új élet a halál közelségének bizonyosságában? És bár ez nemkülönben költőien hangzik, és beláthatatlan filozófiai távlatok megnyitására alkalmas, a megfelelő vizuális nyelv megtalálása esetén, akik a Mamát készülnek megnézni, a könyvtáruk bölcseleti részlege helyett inkább a zsebkendőkészletüket újítsák fel sürgősen. Ez így persze kicsit igazságtalan, de tényleg csak egy kicsit: amilyen nagyot akar mondani Medem ezzel a filmjével, olyan kiszámítható, legalábbis a „nagytörténet” szintjén.

Mert hogy nagyon sokat akar markolni, az az első percek után nyilvánvalóvá válik. A negyven körüli, csinos tanárnő, Magda életében beállt fordulatnak annyi balszerencsés vonatkozása van, amelyek önmagukban is elegendőek lennének egy játékfilmhez. Az ő esetében hatványozottan igaz, hogy a baj csőstül jön: nem elég, hogy elveszíti az állását, a nyári vakáció után pedig a munkanélküliek keserű kenyere vár rá, és hogy a férje, aki mellesleg filozófiaprofesszor, lelép egy szemrevaló tanítványával, otthagyva őt magára focirajongó (és ebbéli vonzalmában csakis az apjára számító) kisfiukkal, mellrákot diagnosztizálnak nála, elég előrehaladott stádiumban, ezért sürgősen kemoterápiás kezelésre szorul, az egyik mellét pedig el kell távolítani.

Mi sem természetesebb, hogy fia iskolai focimeccsén megismerkedik a Real Madrid junior utánpótlásért felelős impresszáriójával (vagy hogy nevezik ezt a munkakört), Arturóval, aki kiszúrja magának a tehetséges gyereket, de épp amikor megismerkednek a nővel, ott, mérkőzés közben érkezik a hír, hogy a férfi felesége és lánya súlyos autóbalesetet szenvedtek, utóbbi szörnyethalt, előbbi kómában van. És higyjék el nekem, a tragédiák sora itt még nem ér véget.

Azért fontos mindezt részletezni, mert Medem filmelbeszélése jól láthatóan így építkezik: folyamatosan emeli az egzisztenciális tétet, hogy aztán egy végső, a tragikus előzményeknek radikálisan ellentmondó, már-már meseszerű fordulattal jusson el a kiszámított katarzisig. Ha valami megmenti némiképp a Mamát, az kétségkívül Penélope Cruz one-woman-show-ja: gyakorlatilag egyedül viszi a hátán a filmet, az erős, életszerető (nemcsak a saját életét, hanem „az életet” szerető) anya szerepében, a férfiszereplők vagy papírmasék, vagy karikaturisztikusan elrajzoltak. Arturóból nagyjából annyit látunk, hogy sír és imádkozik, Julián, a nőgyógyász, aki szintén kicsit beleszerelmesedik a nőbe, egy Nino Bravo-dalra fakad masztektómia előtt, amit egyszer elnézünk neki, de amikor ezt megismétli – zenekari kísérettel – egy tengerparti nagyjelenetben, majd a végén, Magda újszülött csecsemője fölött is – nos, ez már egy, a giccset előszeretettel kultiváló spanyol melodrámától is sok.

Ez a „barokkos” zsúfoltság nemcsak a karakterek jellemzésében, hanem a témakészletben is megjelenik. Nem világos, mi szükség van például a szociális vonatkozásra, vagyis arra, hogy a főhősnő, halálos betegsége mellett, még munkanélküli is legyen, amikor ennek az aspektusnak semmiféle dramaturgiai szerepe nincs, azon kívül, hogy rátegyen még egy lapáttal a szerencsétlenségek sorozatára. A forgatókönyvet is jegyző spanyol direktor a vizuális szimbólumokkal is bőkezűen bánik: ilyenek a betegséggel küzdő nő lázálmai, a fenyegetően közeledő rákok vagy a dobogó CGI-szív – és mind közül a legerősebb, a nőgyógyász és felesége által örökbe venni kívánt szibériai kislány, Natasa visszatérő képe, az elszalasztott, de talán még beteljesíthető remény metaforájaként, aki Magda halállal való versenyfutása közben kihordott kislányában „születik újjá”.

A Mamával az a legnagyobb baj, hogy mindent, de tényleg mindent a nézők szájába akar rágni. És ha van érvényes üzenete ennek a filmnek, akkor az – minden irónia nélkül –, hogy a mellrákszűrést érdemes komolyan venni.

Közben pedig marad a kínzó kérdés: mi történt szegény Natasával?



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.