Tíz perc az élet

Roar Uthaug: Bølgen / The Wave

A Bølgent a TIFF-ről „marasztalták” a hazai mozikban a forgalmazók, és nagyon helyesen tették. Az európai filmgyártásban a katasztrófafilm nem számít túl gyakran kultivált zsánernek, Roar Uthaug filmje azonban semmiben sem marad el a hasonló tengerentúli filmek legjavától, sőt némi – de tényleg csak némi – skandináv ízt is sikerült belecsempészni.

„Az egész nyomorult ország sziklákból áll” – mondja keserűen A hullám főhősének tinédzser fia, arra utalva, hogy geológus apja munkahelyváltása miatt máshová kell költözniük. (A filmnek egyelőre nincs hivatalos magyar címe, de addig is használjuk a legkézenfekvőbb fordítást, amíg a híresen kreatív magyar forgalmazók ki nem találnak valami vicces címváltozatot.) A film cselekményének helyszíne pedig a sziklásnál is sziklásabb: a Geiranger nevű falucska az azonos nevű fjord közelében található, egy lélegzetelállító völgykatlanban, amelyet hatalmas, hófedte hegyek öveznek – és pont ez lehet a veszte. A hegyoldal megcsuszamlása esetén ugyanis a fjord vizébe belezuhanó sziklatömbök cunamit hozhatnak létre, ami elmosná a föld színéről az egész települést.

Azazhogy el is mossa, legalábbis Uthaug filmjében, amely – mint oly sok „műfajtársa” – „valós eseményeken alapszik”, igaz, egy másik norvégiai helyen történt hasonló eset jó pár évtizede, de mint tudjuk, az egész ország sziklákból áll, meg persze fjordokból, úgyhogy teljesen hihető a sztori, de mondjuk nem egy Geirangerbe tett turistaút előtt ajánlott megtekinteni (a környék ugyanis, különleges természeti adottságai okán, népszerű turistacélpont).

Nos tehát, adott egy geológus (Kristoffer Joner), aki a helyi megfigyelőállomáson dolgozik – a hegy „mozgását” ugyanis folyamatosan monitorizálják –, mindaddig, amíg el nem csábítja az olajipari lobbi, ezért épp az új munkahelyének otthont adó vidékre készül elköltözni, feleségével, kamaszfiával és kislányával együtt. Ahogy az lenni szokott, igazi idilli családról van szó, a nő (Ane Dahl Torp), aki a helyi szálloda recepciósa, szőke és csinos, bár a norvég geológusok kócosabbak meg borotválatlanabbak amerikai kartársaiknál. Kristiannak azonban rossz előérzete támad, bizonyos baljós előjelek miatt nem utazik el a kijelölt napon, mint kiderül, pechére. Az éjszaka közepén ugyanis beomlik a hegy, és a falucska teljes lakosságának (plusz turisták) tíz, azaz 10 perce marad arra, hogy elérjen egy védett magaslati pontra a fenyegetően közeledő, 80 méteresre emelkedett víztömeg elől.

A hullám, paradox módon, addig igazán izgalmas, amíg be nem következik a tulajdonképpeni katasztrófa. Uthaug és forgatókönyvírói mesterien értenek a feszültség fokozásához, az apró jelek, a központi karakter állandósuló nyugtalansága és mindenek előtt a csodálatos, egyszersmind fenyegetően magasodó norvég hegyvidék hideg fenségessége olyan sűrű és erős atmoszférává állnak össze, amelynek mélyén tapinthatóvá válik a veszély közelsége. A hegy szinte önálló entitásként nehezedik rá a tájra, mintha „lelke” volna – és ez ironikusan rímel a főhős szkeptikusságára, aki egy családi évődés során azt mondja csúfondárosan a gyerekeinek: „a lélek az egy olyan butaság, amelyben anyátok hisz”.

A szökőár azonban az összes panelt besodorja az elbeszélésbe, és bár Kristian kicsit esetlenebb szuperhős a hollywoodi katasztrófafilmekben megszokottnál, van itt minden, ami szem-szájnak ingere: először a kislányát helyezi biztonságba (a megsebesült szomszédasszony megmentése már keményebb dió), aztán a hotel alagsorában rekedt feleségéért és fiáért (klausztrofób pillanatok, egyre emelkedő vízszint ésatöbbi) vállalja a legnagyobb áldozatot, és van is itt egy olyan fordulat, amikor két percig elhisszük, hogy a műfaj norvég változata hajlandó merészebb húzásokra.

Van néhány képsor, amiért mindenképp megéri megnézni a filmet: amikor például a családját kereső Kristian a szökőár által letarolt, posztapokaliptikus tájban bolyong, mintha nem ezen a világon járna, mintha már a pokol tornácára került volna. És bár a zárlatban nem kap túl nagy hangsúlyt, az is világossá válik, hogy igazán éles helyzetben az életnek (a sajátodnak és a szeretteidének) ára van, és ezt az árat gyakorta a lelkiismeretünk fizeti meg.

Nem olyan nagy tanulság ez, de egyszer föltétlenül megéri megnézni A hullámot – aztán kezdhetünk gyűjteni egy geirangeri utazásra.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.