A kibernetika fátyla helyett

Andy Wachowski, Larry Wachowski: The Matrix Revolutions / Mátrix – Forradalmak

„A záródarab hátborzongatóan erős. A befejezés átszellemült, intelligens, humoros és szórakoztató, emellett valódi válaszokkal szolgál a korábban feltett kérdésekre” – idézi Joel Silver egyik interjújából a csapnivalo.hu. Bár bizonyos szempontból érthető, miért beszél így a producer a kasszasiker-trilógia harmadik darabjáról, valójában – tényleg sajnálom – épp ezeket nem lehet elmondani a Mátrix 3-ról.

Ezt nem ahhoz képest mondom, hogy az első Mátrix-film a legmélyebb filozófiai kérdéseket tette volna fel, és most a harmadik részben kifejtett válasz erre nem tökéletes. Nézzük inkább úgy a dolgot, hogy az első Mátrix egy valóban jól összerakott, kellemesen vágyteljesítő film volt, ahol a huszadik század végi fogyasztói csillogás és az ezért érzett puritán bűntudat tökéletesen megoldódott egy paranoid megváltástörténeti egyensúlyban, ahol a hozzánk közel álló, szinte mindennapi szereplők egyrészt kikerültek az igazságba, keményen szenvedtek és dolgoztak a jobb jövőért, másrészt viszont bármikor be is léphettek a low-tech/programszemléletű valóságból a megjelenített, high-tech álomvilágba, amelynek teljes élvezetére (sőt, extra élvezetére az extra képességek által) a megváltásért végzett munkájuk még mindig feljogosította őket.

A néző anélkül érezhette megtisztelve magát a gondolkodásra-elbizonytalanodásra való felhívás által, hogy a külső igazság biztos pólusát fel kellett volna adnia, a gép–ember alapkonfliktus pedig egy olyan homályos, szemérmesen az „evolúcióelmélet” és a kibernetika fátyla mögé rejtett idea volt, amit ilyen formában könnyen el lehetett érzelmileg fogadni.

Ezt a képletet a második rész némileg megcsavarta, de az újonnan elindított szálak mentén (az Orákulum és az Építész viszonya; mi van, ha Neo csak egy program; hogy tudta Neo megállítani az őrszemrobotokat a való világban, az/ő is csak egy program?) el lehetett még érdekes megoldásokat képzelni. A harmadik részben a második antitéziséhez képest a várható szintézis következik ember és gép közt. Ezt hivatott szépen kifejezni, hogy Neo és Trin a gépek birodalmába vezető útjukon a felhők fölé kerülve meglátják a napot, a gépek világából az érzelmei miatt menekülő Sati kislány/program pedig egy gyönyörű napfelkeltét tervez a Mátrixba.

Egy ilyen szimbolika még mindig tűrhető, sőt „hátborzongatóan erős” lehetne egy olyan minimalista, kegyetlenül „végső” sci-fiben, mint pl. a Szellem a kagylóban (r. Mamoru Oshii). Itt azonban minden van, csak minimalizmus nincs. Nem csak az effektek szintjén: például miért kell Satinak és családjának indiai menekültekként kinézni? Túl színes az illusztráció; túl édes a szájunkba rágott pép. Szemérmes tech-függöny helyett az igazságot itt ködös jin-jang „filozófia” fedi, végtelen, értelmetlen párbeszédek formájában, oda az intelligens nézőt feltételező megtiszteltetés.

Neo és Trinity feláldozzák magukat, de már annyira (szó szerint) az égig vannak szublimálva, hogy ez sem meglepő, sem megható nem tud lenni. A deus ex machina mózesi Isten-arca is sok már egy kicsit. A zioni csata gyönyörű lehetne, minden feltétel adott hozzá, de azon a ponton a legjobb indulatú néző is kibillen a szerepből, amikor a gépek támadását római gyalogezred-harcmodorban lépegető „személyes tankokkal” próbálják visszaverni, ahol a kezelő testét semmi sem védi. Volt még a bullet-technika és a kung-fu – hát, ez is, sajnos, inkább csak a második rész nevetséges Smith-tömegverekedésének vonalát követi.

Bármennyire is amellett voltam a második rész után, hogy az ember ahelyett, hogy üres nyerészkedéssel vádolja Wachowskiékat, inkább találjon ki valami érdekeset magának a megadott értelemminták alapján, a harmadikról tényleg nincs mit mondani már. Esetleg a „melyik mátrix nyeli el a másikat” kérdés körhintáján lehet pörgetni még egyet, ha belegondolunk, hogy a harmadik rész filmelőzetese elrejtve várt a trilógia hivatalos weboldalán, hogy valaki meghackelje az oldalt és elindítsa a lejátszást. Így is történt.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.