Szex, drogok, rock’n’roll és szülői értekezletek

Jon Lucas, Scott Moore: Bad Moms / Rossz anyák

A Másnaposok forgatókönyvírói papírra vetették és megrendezték a Másnaposokat anyukáknak. De minek?

Úgy néz ki, hogy Hollywoodban még rosszabbra fordultak a dolgok, futószalagon kerülnek a plázákba a „bad” és más, hasonló előtaggal felcímzett filmek. Ezekben minden társadalmi szempontból tekintélyes figurákat próbálnak meg a fejük tetejére állítani, hátha úgy viccesebbek lesznek: volt már rossz Mikulás (Tapló Télapó / Bad Santa), rossz nagyapa (Nagyfater elszabadul / Dirty Grandpa), rossz tanárnéni (Rossz tanár / Bad Teacher), rossz szomszédok (Rossz szomszédság / Neighbors). Eljött az ideje, hogy az anyukák is rosszalkodjanak egy adagot. Ahogy a felsoroltak többsége, eme film címe is önreflexíven leírja magát: elég rossz.

A Rossz anyák koncepciózusan a jelenleg harmincas-negyvenes éveiket taposó, az amcsi középosztálybeli réteghez tartozó, kertvárosi anyukáknak lett legyártva, felvonultatva azokat a színészeket (Kunis, Bell, Hahn, Applegate), akiknek a romantikus vígjátékain, sorozatain nőttek fel az elmúlt másfél évtizedben. Nyilván ugyanolyan „komolysággal”, „mélységgel” és „hitelességgel” ad „vicces” látleletet az anyaságról, mint korábban a párkapcsolati, baráti és egyéb kapcsolataikról. Sőt, nem is szándékszik túllépni a tini romkomok kliséin, inkább újrahasznosítja őket: maradnak a címlaposan jóképű csávók és csajok (csak éppen két ránccal több van rajtuk, na meg anyukák és apukák lettek közben), a megcsalások, az „igazi szerelem” megtalálása, a kétsoros bölcsességek, na meg a fergeteges házibulik és a klikkek közötti rivalizáció. A forgatókönyvíró-rendező páros Jon Lucas és Scott Moore persze betéve tudják azt, hogy hogyan működik a kölcsönzött műfaj, hiszen ebben utaznak már egy ideje, csúcsra pedig a Másnaposok-szériában futtatták ki, úgyhogy ebben a nem mellesleg lightosan szexista, sztereotipizált műfajban kérdéses is, hogy mennyire lehet relevánsan beszélni anyaságról úgy, hogy valamit mondjanak is vele. De azzal próbálkoznak a srácok a Rossz anyában, hogy bemutassanak pár anyukát, ahogy a szülői feladatok, a munkahely és a szabadidő között próbálnak egyensúlyozni, kevés sikerrel.

Az idealizált amerikai családi élet terepén járunk, egy Chicago-közeli, fehér kerítéses kertvárosban, ahol főszereplőnk, Amy (Mila Kunis), aki túl korán ment férjhez és szült gyereket, egész nap dolgozik egy olyan munkahelyen, ahol kollégái nemcsak hogy jópár évvel fiatalabbak nála, de még meg sem becsülik a munkáját. Nyilván fogalmuk sincs arról, hogy közben milyen nehéz megbirkóznia a sok szerepkörrel. Folyamatosan rohan: hol a munkába, hol azért, hogy elvigye vagy elhozza a gyerekeket az iskolából, vagy éppen segítsen nekik a tanulásban. Tehát ő tartja egyben a családot, közben férjétől, a lusta Mike-tól egy csipetnyi segítséget sem kap. A soha véget nem érő stressz miatt az összeomlás felé halad . Akkor borul a bili, amikor egy katasztrofális nap után Amy késéssel berohan gyerekei szülői értekezletére, amelyet a szervezet tökéletesnek tűnő, fagyos tekintetű elnöke, Gwendolyn (Christina Applegate) vezet. Kikelve a nő abszurd követeléseitől és piszkálódásaitól Amy dührohamot kap, otthagy csapot-papot, betér egy bárba inni, ahol összehaverkodik másik két, szintén nem a helyzet magaslatán lévő sorstársával, Carlával (Kathryn Hahn) és Kikivel (Kristen Bell). A trió eldönti, hogy kész, ennyi volt, mától „rossz anyukák” lesznek, de csak egy kis ideig. Beindul a tinis tahóság: buliznak, isznak, pasizgatnak, közben azt is megfogadják, hogy ledöntik a trónjáról Gwendolynt, ami nem is olyan egyszerű...

Sok mindennel jár a szülői lét, többek között folyamatos megfelelési kényszerrel, egy halom előítéletes ember menedzselésével, saját magunk állandó megkérdőjelezésével, halomnyi felelősséggel. Ezeket a témákat értelmes humorral is meg lehetne kapargatni, érint is párat a Rossz anyukák, de a saját magának generált csillámfantáziájában végtelenül hazugnak tűnik a fabulás moralizálás minden momentuma.

Kevés erénye van a filmnek. A figurák kidolgozatlanok, egy szóval jellemezhetőek, ezért nagy színészi teljesítményekre sem kell számítani: Mila Kunis erőteljesen gesztikulál, Kristen Bell játssza a naivat, Christina Applegate a gonoszt (minimális csavarral), David Waldon a bunkó férjet, Jay Hernandez a szexi álompasit, stb. Talán Kathryn Hahn a vulgáris, megmondó anya szerepében a legélvezhetőbb a teljes bagázsból, cinikus megjegyzései és popkulturális utalásokkal teli sziporkái az értőbb fülek gazdáira csalhatnak egy-két erőltetett mosolyt – de sajnos ennyivel be kell érni.

A mai, álomgyári mércével is értékelhető domestic comedyt a vásznon még mindig a Judd Appatow-istálló körül kell keresgélni (pl. Felkoppintva / Knocked Up), a képernyőket viszont már rég meghódította, a Született feleségektől (Desperate Housewives), Az ítélet: családon (Arrested Development) át a Modern családig (Modern Family). A jót nézzük, ne a készakarva rosszat.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.