A Délibáb sikertelensége nem keserítette el Hajdu Szabolcsot: színdarabot írt és rendezett, majd azt adaptálta ultra-alacsony költségvetésű filmmé.
Hajdu(ék) legújabb filmje szinte a szó szorosabb értelmében is véve kam(a)radarab: ha épp a spájzukba nem is engedik be a nézőt, a nappaliban már teljesen otthonos vendégek vagyunk az alig másfél órás film végére. És az effajta vendégekhez hasonlóan néha kellemesen elnyúlunk, néha pedig kínosan feszengünk a fotelben. Főleg, hogy tudjuk: az alkotó(család) nemcsak saját színdarabját, hanem saját lákását, gyerekeit, sőt, vélhetőleg saját magánéletét is (legalábbis egy részét) adaptálta filmmé, sőt, a rendező diákjainak operatőrködésével. Nem mintha ez számítana, vagy számítania kellene: ezek nélkül a plusz infók nélkül is tökéletesen működik a film, legfeljebb utána lehet találgatni-méregetni, hogy a vásznon látható Farkasban és Eszterben mennyi van Szabolcsból, ill. Orsolyából. Vélhetőleg sok, ezért is hiteles a film, és ezért tudták rekordidő alatt, rekordköltségvetéssel elkészíteni.
Egy szinte román újhullámos szituációban vagyunk: Farkas és Eszter egy elegánsan zsúfolt budapesti művészlakásban élnek kisfiukkal, amikor egyszercsak betoppan hozzájuk Eszter testvére, Ernella, férjestől-gyerekestől. A pár külföldről tér haza, és pénz híján nincs hova forduljanak, ezért tervezik meghúzni magukat Farkaséknál. A ház ura első másodperctől kezdve húzza az orrát (ahogy azt a feleség családja miatt szokás), de a film nem áll meg a sógoros-bezzeges konfliktusoknál: Farkas és Eszter házasságának hiányosságai is felszínre kerülnek. A kamera egy pillanatra sem hagyja el a lakást, a szereplőktől eltérően: így különülnek el az egyes jelenetek, attól függően, hogy éppen ki nincs a képben. A lakás így aztán többfunkciós, az éppen ábrázolt konfliktusnak megfelelően: családi kuckó mellett néha munkahely, néha játszótér, néha bíróság, sőt, egyszer színház is, de leginkább börtön. Érzik ezt a szereplők is, és mindegyik menekülne valahová, de a lakás – illetve pontosabban a család – fogva tartja őket.
Az efféle kamaradrámáknál a szereplők közti hierarchia, illetve a hierarchia váltakozása a legizgalmasabb. Már a cím is árulkodó: míg Farkaséknál a családfő, Farkas a család „címadója”, addig a látogatóknál Ernella (Tankó Erika), a nő a főnök, erre játszik rá Albert (Szabó Domokos) karaktere is, aki együgyű családfenntartóként inkább csak rezonőr, tükör – ő a legkomikusabb figura a bagázsból. Fontos szerepet játszik a két gyermek is, Brúnó és Laura kuzinok, akiket Hajduék gyerekei, Zsiga és Lujza alakítanak nagyszerűen. A problémák, hibák alapos végtelen spirálban való generációs átörökítése is téma tehát, ha nem is túl eredeti. A mindaddig nyűgnek felfogott Brúnó eltűnése viszont a film egyik kulcsjelenete és legjobbja, körülbelül erről szól az egész alkotás: az „idegesítesz, de hiányoznál” érzésről. Ennek fényében a film lezárása is keserédes, pozitívságában is melankolikus, beletörődő.
A végig jelenlévő humor miatt szinte sohasem zavaró a kamarajelleg és az érezhetően színpadról adaptált történet, a tizenhárom operatőr pedig annyira sok, hogy különbözőségük fel sem tűnik, szépen, ha nem is bravúrosan olvadnak egybe. Az, hogy a film ennyire sutyiban, füst alatt, ennyire olcsón elkészülhetett, és ráadásul máris rangos fesztivál rangos díjait vitte haza, hihetetlen erősségű fegyvertény a független, „non-Vajna”, establishment-ellenes magyar filmkészítés mellett, amire Hajduéknak különösen erős szüksége volt, pláne a megérdemeletlenül sikertelen, sok filmalapos pénzből készült Délibáb fiaskója és az azt követő bakalódás miatt. Ennek ellenére kár lenne a film sikerét elpolitizálni: nem további csatákra vagy üzengetésekre kellene muníció legyen, hanem inspiráció újabb független, gerillamódon készült low budget magyar filmekhez.
