Kellően keveset mondani - A moziplakátok új évezrede Kellően keveset mondani - A moziplakátok új évezrede

Kellően keveset mondani

A moziplakátok új évezrede

Az új évezred filmplakátjai – tisztelet a kivételnek – már nem sejtetnek, nem csábítanak, nem árulnak zsákbamacskát. Sajnos.

A filmplakátok elsődleges és alapvetően egyetlen funkciója a filmek reklámozása. Csirizzel falra kent ösztönzés és befolyásolás, marketing-kommunikáció. Ellentétben a filmszeretők és filmértők körében lábát megvetett vélekedéssel, a filmposztereknek nem kell szépnek, esztétikusnak, urambocsá’ művészinek lenniük, jelentsen ez akármit is. Le kell ugraniuk a falról. Ha egy plakát akárhogyan is, de felkeltette az érdeklődésünket, akkor már el is végezte feladatát.

Plakáttörténelem

Az 1910-es években, a film, a médium újszerűsége bőven elég volt ahhoz, hogy az embereket moziba csábítsa, épp ezért nem is volt szükség arra, hogy a kor Matt Damonjának arca virítson egy adott film plakátjáról. A filmek önmagukban voltak sztárok, sztárok nélkül. Ekkor még elég volt a film címét, a színészek, a producer, a rendező nevét feltüntetni a posztereken. Ahogy azonban az 1920-as évek közepére nyilvánvalóvá vált, hogy a nézők bizonyos színészek miatt kíváncsiak a filmekre, úgy nyílt meg a plakáttervezők előtt egy új világ. A stúdiók képzett és bizonyított képzőművészeket szerződtettek, akik a sztárokat plakátjaikra felfestve nagyban hozzájárultak a sztárkultusz és sztárrendszer kiépüléséhez. A litografikus eljárás minden létező permutációjával (fektetett és álló plakátokon egyaránt) azon voltak ekkor, hogy az „XY stúdió lányának új filmjét” minél többen lássák. A kézzel készült plakátok vibráló melegsége és „emberszagúsága” azonban a 1930-as évek vége felé tendálva vesztett erejéből, jött a második világháború, mindent olcsóbban és gyorsabban kellett megoldani. Az olyan remekművek, mint mondjuk Chaplin A kölyök-posztere, vagy a King Kong, a Dr. Caligari, esetleg a Nosferatu plakátjai egy időre elfelejtődtek. Az 1939-es Elfújta a szél (Gone with the Wind) szó szerint elfújta a fenti plakátdizájnok sokatmondó, mozikba csábító ikonográfiáját, és helyette valami olyasmit hozott el az utcák hirdetőtábláira, ami mindenkinek ismerős lehet: a film egyes jeleneteinek rajzolt-festett kollázsát. Ha ugrunk egyet, az 1970-es és 1980-as évek környékére, jól látható, hogy minden idők egyik legnagyobb plakátművésze, Drew Struzan is az Elfújta a szél dizájnjából merített, annak zsúfolt elrendezését emelte át – és emelte az egekbe – a Csillagok háborúja-, és az Indiana Jones-filmek feledhetetlen, fotóalapú festett posztereivel. Az 1980-as évektől kezdve a filmplakátok egyre inkább a monitor előtt ülve készültek.

Amit nem látunk

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a 20. század végének és az új évezred filmjeinek poszterei ne lennének a kézzel rajzolt, a litografikus, a fotógravírozású és egyéb korai művészeti eljárásokkal készült plakátokhoz méltóak. Az viszont szinte biztos, hogy ha ma megbíznának valakit azzal, hogy készítsen posztert A jó, a rossz és a csúfnak (Il buono, il brutto, il cattivo), bizonyára nem rohanna a spájzba vízfestéket keresni. Nem arról van itt szó, hogy az 1968-as Leone-remekű plakátja olyan jó lenne, hanem arról, hogy a Photoshop ma már jobban kézre áll, könnyebben és gyorsabban ki tudja szolgálni azt a jelenlegi tendenciát, melyben a filmek plakátjai lényegében hirdetőoszlopokra ragasztható filmelőzetesekké váltak. Egy poszteren ma a film sztárjának terebélyes feje, és/vagy pár filmrészlet látható, melyeket a kész filmből lopnak ki, és effektelnek meg úgy, hogy a kellő hatást fejtse ki a bámészkodókra – már ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni a dolgot. Ez a munka pár órát vesz igénybe. A lényeg pedig így elvész, akár annak ellenére is, hogy a kész plakát „pingálása” során hatalmas kreatív energiák szabadultak fel és újító technikai vívmányok álltak hadrendbe.

De mi is a lényeg? Az, hogy az új évezred plakátjai – tisztelet a kivételnek – már nem sejtetnek, nem csábítanak, nem árulnak zsákbamacskát. A plakátok évtizedekkel ezelőtti fénykorának alkotói, és az új idők legjobb poszter-művészei a kész filmen átrágva magukat nem azok legemlékezetesebb jeleneteit kenték papírra, hanem – kissé pátoszosan fogalmazva – a film „lelkét”. Egy film „lelke” a plakátkészítő szemével nézve egy apró momentumban, egy karakter részleteiben, egy fontos tárgyban van. Amint kiragadták az épp adott „lelket” a film kontextusából, az misztériummá vált, rejtéllyé, ami felcsigázta a potenciális néző érdeklődését, aki a filmet azért akarta látni, hogy azt lássa, amit a plakáton nem látott. Az első King Kong-film plakátján ott volt a hatalmas majom, amint küzd a toronyház tetején egy repülővel. Ez ugyan spoiler a javából (azért nem egy Szabadítsátok ki Willyt! / Free Willy), de ez a kép egyből moziba hív bárkit. Murnau Nosferatujának plakátja egy nem megszokott Drakulát ábrázol, a soha nem látott reprezentáció pedig önmagában semmit nem mond, azon túl, hogy a rendező szörnye rémisztő, viszont azt akarjuk, hogy mondjon valamit, de azonnal. A Metropolis művészeti tárlatokba kívánkozó metaforikus plakátjától ámulunk, de akárhogy is nézzük, nem is sejtjük, hogy miről szól a film. Kicsit több, de bőven nem elég információt nyújt Otto Preminger Egy gyilkosság anatómiájának (Anatomy of a Murder) Rothko-szerű remek posztere (amit Spike Lee le is nyúlt a Nepperekhez / Clockers). A Poltergeist plakátjában ott a film veleje és gerince, melyet közelebbről akarunk látni. A Sebhelyesarcú (Scarface), a Ponyvaregény (Pulp Fiction), a Cápa (Jaws), a Szédülés (Vertigo), a Mechanikus narancs (A Clockwork Orange), a Kínai negyed (Chinatown) egyedi, emlékezetes plakátjai nem beszélik el történeteiket, még műfajuk és hangvételük sem feltétlenül derül ki az egyből agyakba égett képeikből. A köréjük írt szlogenekből mondjuk már igen.

De vegyük például a Ragyogást (Shining). Jack Nicholson őrült feje (egy verzióban mellette Shelley Duvall rémült fejével) ugyan a filmből lett átemelve a plakátra, nem mondhatnánk épp műremeknek sem, de Jack Torrance olyan súlyos nyomással mered ránk, hogy attól már a moziba menet félünk. A Taxisofőr (Taxi Driver) plakátján Robert De Niro sétál New Yorkban, taxi meg sehol (legalábbis az egyik verzión). A Szalmakutyákén (Straw Dogs) Dustin Hoffmannál fontosabb, hogy vajon miért van betörve a szemüvege? Az Apokalipszis most (Apocalypse Now) poszterén „csak” egy maláriaszagú tájfotó áll, melynek mégis döbbenetes, baljós hangulata van. A dolog (The Thing) plakátján nincs póklábú torz emberfej, a világító fejű sziluett képe ugyanakkor tele van ijesztő kérdésekkel. A Másnaposok (The Hangover) plakátjai tökéletesek, hiszen a szétcsapott arcok mögött egyértelműen olyan sztori van, amit látni akarunk. A Rosemary gyermeke (Rosemary's Baby) és a Hold (Moon) zseniális plakátjáról ne is beszéljünk. Lehetne folytatni napestig a jobbnál jobb műveket, melyek úgy képesek egyetlen képben, őszintén, kreatívan összefoglalni másfél-kétórás filmeket, hogy az azokat éltető ötletek, elvek, tematikák, trükkök, figurák, hangulatok megragadják a figyelmünket és érzelmeinket. Anélkül, hogy egy beállított, szépen (vagy nem szépen) megkomponált fotót mutatnának a film sztárjairól. Ezek a plakátok azt kommunikálják, hogy nem a sztár a lényeg (még Jack Nicholson, vagy Uma Thurman képe is), hanem a film maga.

Matt Damon feje

Ahogy viszont Matt Damon néz velünk szembe minden második filmjének plakátján, az nem kommunikál semmit, Matt Damon jelenlétén kívül – azt viszont nagyon. Damon hatalmas feje a Sorsügynökség (The Adjustment Bureau), az Informátor (The Informant!), az Elysium, a Mentőexpedíció (The Martian), és a Jason Bourne plakátját is kitölti, azt hangsúlyozva, hogy a filmek egyrészt róla, mint színészről, valamint az ő által megformált karakterekről szólnak, akik nagyon vagányak (elpusztíthatatlanságukat pedig általában egy vastagabb kerettel erősítik meg). A plakátkészítés jelenlegi hollywoodi trendje megfelel a remake- és reboot-trendnek. Ami bevált, azon nem nagyon kell változtatni. Matt Damon feje eladja a filmet. Ugyanezért áll háttal Benedict Cumberbatch a Sötétségben – Star Trek (Star Trek Into Darkness), a Kódjátszma (The Imitation Game), és a Doktor Strange plakátjain. Cumberbatch nem keménylegényeket alakít, hanem rejtélyes, titkokat bújtató figurákat, akikhez esztétikailag és a filmek miliőjét tekintve is jól passzol ez a dizájn.

Ezekben az esetekben az implikáción van a hangsúly. Azon, hogy a rendre hasonló plakátok a korábbi plakátok (és velük együtt a filmek) által nézőkbe égetett hangulatokat, látványvilágot, cselekményt, figurákat sugallják, vetítik előre. A legjobban ez talán a romantikus komédiák poszterein látható, hiszen nehéz a Micsoda nő után olyan romkomot találni, melynek plakátján a női és férfi főszereplők nem egymásnak háttal állnak, vigyorogva. Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt (How to Lose a Guy in 10 Days), Két hét múlva örökké (Two Weeks Notice), Excsajok szelleme (Ghosts of Girlfriends Past), Négy karácsony (Four Christmases), Ízlések és pofonok (No Reservations), csak hogy elég példa álljon itt arra, hogy ami egyszer bejött, az bejön többször is, még annak ellenére is, hogy elképesztően unalmas húzás.

De ott van még az akciófilmek és thrillerek plakátkészítőinek egyik kedvence, a jó öreg „a főhős fut valami elől” koncepciótlan koncepciója is, olyan filmposzterekkel, mint Az esemény (The Happening), A felejtés bére (Paycheck), A Bourne-ultimátum, a Tűzfal (Firewall), vagy A cég (The Firm), mely a „rohanó hérosz” toposzát tökéletesen elegyíti a fentebb említett „hérosz feje” megoldással. Sokáig lehetne még ecsetelni, hogy milyen plakátterveket használnak újra és újra az Álomgyárban a „nagy félelmetes szemen” át a „hosszú női combok között”, a „világvégét néző”, a „szerelmesek majdnem csókolóznak” sémákon egészen a „szöveggel kitakart főhős szeme” trükkig.

A Nagy Kék-Sárgaság

Nagy munka pedig nincs ezekben a poszterekben, mivel ma már a plakátkészítő keze meg van kötve. Követniük kell a működőképes, piackutatásokkal megtámogatott munkarendet, mely az üzleti rizikófaktor alacsonytartása érdekében a kreativitást is alacsonyan tartja. Nehéz úgy nagyot, merészet, „ragyogásosat” vagy „taxisofőröset” alkotni, hogy közben meg van szabva, hogy melyik színésznek mekkora és milyen betűvel kell kiírni a nevét, hogy mennyi helyet foglal el a stáblista, hogy a film célcsoportjának milyen képek kedveznek a legjobban, miközben a rendező saját víziójának megfelelő képi ötleteket is bekér a Photoshop előtt vért izzadó szerencsétlen művésztől. Így limitálódik a plakátkészítő tere, akitől még azt is elvárják, hogy bizonyos színeket használjon egy-egy adott film poszterén.

A plakátok színkezelését pedig szintén nem esztétikai megfontolások határozzák meg. Hollywoodban ugyanis tudják, hogy nagy ereje van a színkeréknek, és hogy agyunk fürdik az örömben, ha komplementer színeket lát. A filmplakátok tetemes része ezért kék és narancssárga, hiszen ez a színpáros Monet Naplemente a kikötőben című impresszionista alapművétől fogva dédelgeti az elménket. Egyszerűen így működünk, a kék és a narancs közötti kontraszt simogató látványa kelti fel a figyelmünket a legjobban. Ez az a színkombináció, amit nem társítunk reflex-szerűen semmihez, ellentétben a zöld-piros párossal, ami a Karácsonyt jelenti, vagy a kék-rózsaszínnel, ami a gyerekeket. Akármilyen tré is a G.I. Joe: Megtorlás (G.I. Joe: Retaliation) és plakátja, jó ránézni. Szintúgy az Éjszaka a múzeumban (Night at The Museum), a Streetdance - Step Up 2 the Streets, A Bourne-rejtély (The Bourne Identity), A hihetetlen Hulk (The Incredible Hulk), vagy a Hipervándor (Jumper), vagy az Avatar plakátjára. Sok hasonló színtársítás jut még szerephez a filmplakátokon, melyek valamivel könnyebben kapcsolhatók zsánerekhez: ott van például a narancssárga és a fehér, ha robbanásokra és tűzre vágyunk (Halálos iramban / Fast & Furious, Szellemlovas / Ghost Rider) vagy a szigorú fekete-szürke, amit néha piros feliratok tesznek vonzóbbá (Jason Bourne, Lincoln, Skyfall), esetleg az arcba mászó citromsárga-fehér/fekete (Kill Bill, Ragyogás / Shining, Szelíd motorosok / Easy Rider).

Egy filmplakát tehát több módon és modorban szólhat hozzánk, a lényeg az, hogy beszéljen, hogy hívjon be a moziba. Sematikus és üres, néma plakátokkal csak az ösztöneinken keresztül turkálnak a pénztárcánkban. Ha egy plakát nem ragadja meg a film értékének mibenlétét, csak a másolat másolatának a másolata, akkor nem is biztos, hogy van értéke a filmnek. A biztos csak az, hogy csekély lendülettel fogunk jegyet váltani egy filmre, aminek a plakátja csupán annyit sugall, hogy ezt a filmet láttuk már párszor, és bizony most sem lesz meglepetés. Mindez persze csak olyan mesterséges-ideális helyzetben jöhet létre, melyben a plakátoknak nincs konkurenciája, nincsenek előzetesek. Ma már nem létezik ugyanis ember, aki kizárólag plakát alapján döntene arról, hogy milyen filmet néz meg.

Támogass egy kávé árával!
 

Friss film és sorozat

Szavazó

Kinek a Criterion Closet Picks-videójára lennél kíváncsi?

Szavazó

Kinek a Criterion Closet Picks-videójára lennél kíváncsi?

Friss film és sorozat