Csaknem igaz történetek

Roberto Benigni: Az élet szép / Radu Mihăileanu: Életvonat

A gyerekkor mágikus világában a rettegés feloldásának még természetes és vitathatatlan eszköze a mese. A mesélő felnőtt elfogadja, ha sok esetben már nem is érti, hogy a mese megnyugtatja a sötét rémalakoktól rettegő kicsit, ahogy azt is elfogadja, hogy a gyermek az ő szemében gyakorta ok nélkül fél. Ez a látszólag oktalan félelem, a mumustól, a zsákos embertől, az ágy alól előbukkanó rémtől lényegében egy gyökerű azzal a szorongással, amelyet a felnőtt is érez, ha a félelmet keltő dolog, bár kézzelfogható szörnyűségében kétségbevonhatatlanul van, mégis irracionális, felfoghatatlan, olyasmi, aminek emberközpontú gondolkodásunk szerint nem lehetne lennie.

Szokványos, de megszokhatatlan az épp leköszönő századdal kapcsolatban a holokausztot nevezni meg, mint a rettenet létezésének bizonyítékát. A lágerek felszabadítása óta eltelt több mint fél évszázad sem segíthetett a sebeket behegeszteni, a borzalom ugyanolyan gyomorszorító és feldolgozhatatlan ezredszerre, mint elsőre volt, s valószínűleg így lesz ez, míg az emberiség emlékezete tart. A film, a kollektív emlékezet egyik eszköze, sem volt képes feloldást találni erre a félelemre, de arra sem, hogy végképp szem elöl tévessze, sőt, mint a beteg, aki állandóan odanyúl, ahol valami nagyon fáj, újra és újra szembesíti magát a történtekkel. Az utóbbi időben azonban két olyan film is született, amely teljesen másképp közelít a történtekhez, a mese ősi gyógyszerét ajánlja. Radu Mihãileanu és Roberto Benigni munkáit összeköti a hit, hogy a mese valóban gyógyít, és hogy a nevetés, mint az életszeretet legerőteljesebb megnyilvánulása, átsegít a borzalmakon akkor is, ha végül mégiscsak eldördül a sortűz, vagy bezárul a láger kapuja.

Mihăileanu mesélője, Slomo, aki eredetileg rabbi akart lenni, de mivel a faluban az állás éppen be volt töltve, a bolond hasonlóképpen megtisztelő szerepét választotta, a koncentrációs tábor szögesdrótja mögött mesél nekünk, kívül levőknek a zsidó közösség képtelen vállalkozásáról, hogy a tökéletes mimikri végrehajtásával meneküljenek meg a deportálástól. Ő a záloga, hogy elfogadjuk az eseményeket megindító ötletet, hiszen csakis egy bolondnak juthat eszébe ál-deportáló vonatot fölszerelni, s azt is csak ő képzelheti, hogy az orosz frontvonalon át bárki békében eljuthat az ígéret földjére. A valódi alaphelyzet, hogy tudniillik minden szempontból meséről, Slomo képzeletében élő valóságról van szó, csak a film végén lesz egészen világos előttünk. Addig Mihăileanu engedélyezi nekünk, hogy szinte gyermeki naivitással éljük bele magunkat a történetbe, csodálkozzunk és drukkoljunk, élvezzük a részleteket, a zsidó észjárás és folklór népmesei színekkel kibontakozó képét, a szép Eszter szeretkezéseit, a rabbi bölcs mondásait, még az életvonatot körülölelő természetet is. Persze nem azért, mert azt gondoljuk, mindez valóság, hanem mert a rendező már az első percekben elfogadtatja velünk a népmese hangnemét, s mert minden részletet következetesen ő is aszerint rendez el.

Mesebeli hely maga a falu, ahol a halálos veszély idején is legfontosabb dolog, hogy föl ne ébredjenek e gyerekek, ahol a Bölcsek Tanácsa dönt arról – és döntését zokszó nélkül el is fogadják –, hogy a fantom transzporton kik legyenek az áldozatok és kik a nácik, ahol azután olyannyira komolyan veszik a vállalt szerepeket, hogy Eszter apja így kiált fel, amikor a lány bevallja, hogy beleszeretett az álnémetek parancsnokának, Mordehájnak a fiába: „Nem adom a lányom egy náci fiához!” Szeretnivaló mesefigurák nemcsak Slomo és a rabbi, de a magát minden nehéz helyzetből kivágó furfangos Mordeháj, a minden férfit megbabonázó Eszter, sőt a rabbi fia is, aki tényleg kommunistává lesz a nagy kapkodásban, röpgyűlést szervez, lázadást szít, a Sabbat ünnepén mégis elfogadja Mordeháj ölelését. Amikor pedig az út – és a film – vége felé közeledve kiszállnak a vonatból, hogy a füvek és bokrok közt megtalálják a frontvonalat, igazán úgy érezzük, mintha Háry János katonái keresnék a francúz-burkus határt.

Az Életvonat nagyszerűsége abban áll, ahogyan erre a mindannyiunk által bensőségesen ismert kanavászra a rendező rárakosgatja a hétköznapi, a mese nélkül való valóság elemeit. Ez a másik valóság minduntalan bevillan, képeken és elejtett mondatokban, szituációtöredékekben, éppen csak annyira, hogy megőrizze a nyugtalanságot. Ott van a bennünk előtolakodó félelemben, az egy-egy pillanatra beálló csöndben. A mesebeli valóság és a hétköznapi, az angyali és az ördögi azonban nem érvénytelenítik egymást, épp fordítva, együtt irányítják az élet vonatát a bizonytalan végcél felé.

A román rendező filmjében az emberi (ezúttal zsidó) közösség sorsa a tét, az olasz Benignit a személy túlélésének lehetősége izgatja. Az ő izgága figuráját csak a felesége és a fia, meg néhány távoli barát és ismerős veszi körül egy alapvetően ellenséges, de legalább is tőle már békeidőben is idegen világban. Örök lázadó vándorlegényként nincs más támasza, csak a saját fantáziája, és kikezdhetetlen hite, hogy elég csak kérni, Mária végül ledobja a kulcsot az égből.

Mint Petőfi Bolond Istókja, hiszi, hogy „Míg az ember boldog nem volt, / addig meg nem halhat.” Ezért is fogadjuk tamáskodva mi, akik már szinte alig olvassuk Petőfit, annál inkább a napilapokat, s engedelmesen szajkózzuk, hogy a valóság nyomasztó, hogy jobb félni, mint megijedni, hogy minden szépítés hazugság (műértők szemében giccs) és a hazug embert ugye…

Benigni filmje azért felzaklató és botrányos, mert szétzúzza mindezeket a kliséket – ha hagyjuk bennünk is –, és részben azért sikerületlen, Oscar-díja ellenére is, mert a régi-új felfedezéshez, hogy a valóság belül van, hogy nem nekünk kell alkalmazkodni, hanem a külső világot kell saját képünkre formálni, és ehhez szükség esetén a szabadon áramló fantázia akár a koncentrációs tábort is vetélkedővé írhatja át, egy mára már erősen lejáratódott formát, az olasz komédia sablonrendszerét választotta. Ezeket a sablonokat pedig nem mindig tudja olyan zseniálisan átalakítani, mint például az esküvői jelenetben, amikor egy döbbenetes kékre festett „zsidó” lovon megérkezik a fasiszta-barokk pompázatos díszleteivel hivalkodó terembe, hogy a nyeregbe emelje árja hercegnőjét, aki az asztal alatt mászik át hozzá a sleppes menyasszonyi ruhában…

Bár a sablonok ellene dolgoznak, nem akadályozhatják meg – szép is lenne! – hogy a film végén a lágerből megszabadult kis Giosué, álmai igazi tankjának magasából teljes önérzettel kiálthassa világgá: „Győztünk!” És tényleg.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.