Az Egy nemzet születése száz évvel az azonos című Griffith-alapmű után izzó haraggal teszi helyre a filmtörténetet.
Nat Turner rabszolga volt az 1830-as évek Virginiájában. Gazdájának, Samuelnek az édesanyja tanította olvasni. Egyetlen könyvet adott kezébe, „A” könyvet. Nat prédikátorrá cseperedett, aki sorstársaiba öntött lelket az Úr szavával. Ő lett a „nigger prédikátor”. A környék rabszolgáinak kellett hirdetnie a talmi igazságot, melyet meglelt ugyan a Biblia passzusaiban, de nem tudott megemészteni. El kellett mondania rabszolgatársainak, hogy az Úr a Mennyekbe várja őket, ha mindent feladva szolgálják gazdáikat. De vajon meddig lehet szent kamuszavakkal önfeladásra ösztönözni azokat, akiknek a fogait vésővel verik ki, hogy aztán egy tölcséren keresztül erőszakkal etessék őket? Nem sokáig.
Miután feleségét megerőszakolják, miután Samuel engedélye nélkül megkeresztel egy fehér férfit, és miután az megkorbácsoltatja, Nat bedurvul. A Biblia kiragadott szavaival nem csak a birtokoltak beletörődését lehet validálni, hanem lázadásukat is. Nat a Bibliát a rabszolgatartók ellen fordítja, és megszervezi a kor első rabszolgafelkelését. Igaz történet ez, melyet az Egy nemzet születése úgy tálal, ahogy azt kell: égbekiáltó és ijesztő düh árad Nate Parker rendezői debütálásából, a pusztító indulat mögött azonban Parker az azt kiváltó, árnyalt motivációkat, Nat józan ésszel feldolgozhatatlan dilemmáját is részletezi. Armie Hammer meglepően karizmatikus alakításában Samuel például egyszerre lesz Nat patrónusa, barátja, fogva tartója és kínzótisztje. Neki sem tetszik, az, amit sokkoló prédikátor-turnéjukon látnak. A pénz viszont, amit szolgálatukért kapnak, újra naggyá teszi nevét és apránként elmossa becsülendő toleranciáját. Samuel jó szándékú kvázi-felvilágosult anyja (Penelope Ann Miller) szamaritánus gesztusaival tovább árnyalja az egymásnak feszülő eszmeviszonyokat, melyek viszont nem elegendőek a változáshoz.
Nat azonban cselekszik a status quo ellen, nem némán gyűlöli azt. Ahogy a morális szeméthegy egyre jobban ellepi, úgy sokasodnak lírai-profetikus víziói, melyeket a felkelés ólomsúlyú előkészítése során Parker apránként Nat bimbózó bosszúvágyának jeleivel sötétít el. A főszerepet saját magára osztó Parker alakításának minden apró rezdülésében ott zubog Nat izzó tehetetlensége, melynek nyomában a radikális elkattanás lehetősége vár. Szélsőséges spirituális felelősségvállalásában, Isten nevében verbuvált kivégzőseregének élén állva egyszerre lesz ő hős, próféta, és terrorista, aki az éj leple alatt álmukban baltázza cafatokká a bűnös rabszolgatartókat – és ártatlan gyerekeiket. Nála ellentmondásosabb, komplexebb és provokatívabb rabszolgafigura nem született még vásznon. Nem kell vele egyetérteni, de jó látni, hogy valaki végre növesztett akkora szerzői golyókat, hogy egy ilyen egyszerre megvilágosodott és elvakított alak perspektívájából a lehető legkevesebb didaktikussággal tekintsen a szennyes múltra és a szennyes jelenre. Ezért talán el is nézhető a film egyenetlensége. A kitűnő karakterépítéssel eltelt első közel másfél óra után belezős bosszúfilmbe, majd akció-horror elemekkel vegyes gibsoni háborúfilmbe átmoduláló utolsó szakasza például elkapkodott és illusztrációszerű, épp ezért vérbősége ellenére is súlytalan és kiszámítható lesz. A digitális laposság, a gyenge vágás, és a kiszagolható alacsony költségvetés sem tesz jót az olykor banális képekkel és párbeszédekkel kizökkentő filmnek. Ezek viszont elsőfilmes gyermekbetegségek, melyek a lényegen nem változtatnak. A lényeg itt ugyanis több tonnával ül a néző mellkasára.
Az Egy nemzet születése száz évvel az azonos című Griffith-alapmű után végre helyre teszi a filmtörténetet. Parker címválasztása nem csupán egy fricska a fehér felsőbbrendűség és a Ku Klux Klan újraélesztésében hatalmas szerepet játszó 1915-ös klasszikus felé. Parker történetének motívumai, a nemi erőszak és a hatására fellángoló bosszú adták Griffith propagandafilmjének gerincét is. A szerepek azonban felcserélődtek. Azt most hagyjuk, hogy Griffith a párhuzamos vágás filmnyelvi leleményével addig soha nem látott dinamizmust vitt a statikus és színpadias hollywoodi filmbe: műve ugyanis kártékonyabb volt annál, hogy ennek örülni lehessen. Parker vérben forgó szemekkel üvölti ezért arcba Griffith filmjét és azt a rendszert, ami zöld utat adott neki. Úgy követeli vissza az afroamerikaiak meggyalázott büszkeségét a múlttól, ahogy azt abban a korban illik, melyben a rendőrök simán agyonlőhetnek egy fekete bárkit gyorshajtásért: messianisztikusságában zabolázatlan, kirobbanó haraggal. Griffith a fehér nemzet születését a fekete emancipáció reményének elnyomásában vizionálta. Ezzel szemben Parker az első olyan tömeg-megmozdulásban látja azt, mely erkölcsi-ideológiai ambivalenciája ellenére is csírája annak az évszázados polgárjogi mozgalomsornak, melynek eredményeként a fekete kisebbség leránthatta magáról a láncot.
Parker filmje – ahogyan a legtöbb rabszolgadráma – a feketék jelenbeli keserű helyzetére reflektál, ugyanakkor társfilmjeitől eltérően olyan kompromisszumot nem tűrő hévvel sürgeti a változást, ami ugyan félelmetes, de félelmetesen rokonszenves is.
