21. századi börleszk az időutazásról

Rolf de Heer: Dr. Plonk

A 21. századi némafilmek egyre divatosabbak, és egyértelműen arra figyelmeztetnek, hogy a némafilmkorszak a mozi kulturális öröksége. A korai korszak formanyelvét, emblematikus alkotásait imitáló vagy újrahasznosító szándékok azonban igencsak változatosak. A legutóbbi vállalkozás címe és főhőse Dr. Plonk, célja pedig a nevettetés.

A kortárs némafilmek mégsem tekintendők önálló filmes műfajnak. Ezek leggyakrabban a tisztelgés gesztusával jönnek létre, esetleg a retróhangulat motiválja a régmúlt mozi aktualizálását, ugyanakkor nem feledkeznek meg a mai néző elvárásairól és kényelméről sem. A rendezők életművén belül általában ez csak egy egyszeri elkalandozás, és nem egy szerzői filmpoétika része, ezért inkább csak stílusbravúrnak minősíthető. Sokkal kisebb számban ugyan, de vannak olyan rendezők, akik nem annyira tisztelgés, hanem inkább lázadás gyanánt nyúlnak vissza a némafilmek formanyelvéhez. Ők a korai filmekben a bevett filmnyelvi kánonok alternatíváját látják, a primitív művészet megfelelőjét, amely alkalmas a kísérletezésre. A kétféle imitáció közti különbség szembetűnő: míg George Méliès Utazás a Holdra című filmjét egy homázs-állító a jól ismert emberarcú hold képével idézi meg, addig egy kísérleti filmes inkább a Méliès-filmek beállításainak frontalitását, síkszerűségét, tablójellegét használja fel saját elképzelései szerint.

Rolf de Heer Dr. Plonk című, burleszket imitáló némafilmjét inkább az első kategóriába sorolnám, annak ellenére, hogy a független filmes rendezőt éppen újításai, a filmnyelv kreatív használata révén tartják számon. Rolf de Heer ugyanis egy holland származású ausztrál filmes, akinek életműve meglehetősen eklektikus, narratív konvenciókat felrúgó drámáiról (Bad Boy Bubby, Alexandra’s Project) és ausztrál bennszülöttekkel készített kvázi-dokumentumfilmjeiről ismert (The Tracker, Ten Canoes). A rendezővel készült interjúk szerint a Dr. Plonk című börleszk nem egy újabb kísérletezés eredménye, hanem inkább egy ajándékba kapott, nagyon régi filmnyersanyag felhasználási módja, amihez egy kézzel meghajtott kamerát is beszerzett. A nyersanyag valóban megteszi a hatását: a fekete-fehér képek textúrája, a használt gyújtótávolság, az élesség beállításai meggyőzően mímelik a megidézett korszakot, azon belül is inkább az 1910-es évek filmjeit. A kézzel hajtott kamerának köszönhetően pedig kevesebb mint 24 képkocka/szekundummal peregnek a képek.

Ahogy az a klasszikus börleszkben lenni szokott, börleszkhősünk is van, karakteres fizimiskával, és jól felismerhető öltözködési stílussal. Plonknak hívják, csakhogy ő nem az éhenkórász polgár vagy a csavargó figurájához (Chaplin, Stan és Pan) hasonlít, hanem jómódú tudósként laboratóriumában ücsörög egész nap, felfedezéseket tesz, feleségének és szolgáinak parancsolgat. Cilinderes, okulárés kopasz fejével a börleszkhősök panteonjából leginkább Harold Lloyd szemüveges figurájához hasonlít. A Plonk figuráját alakító pantomimjátékos, utcai  előadó Nigel Lunghi még eredeti foglalkozása révén is kitűnően idomul a szerepéhez.

A filmben további jellegzetes börleszktoposzok is előfordulnak, mint a bugyuta rendőrökkel való kergetőzés, a leejtett banánhéj, amin előbb-utóbb valaki elcsúszik, egy gazdáját humoros jelenetekbe keverő kutya, a tárgyak, amelyeket egy börleszkhős nemcsak eredeti rendeltetésük szerint tud használni, és a mechanika, a gépek használata mint a komikum forrása, amint azt már a Buster Keaton-filmekből ismerjük.

A film, talán szándékoltan, nem válik pontos börleszkutánzattá, a formai megoldások, a gegek lassúbb tempója sem egyezik meg a műfaj klasszikus darabjaival, és a börleszkjelenetek trükkfilmekkel és Dreyer-idézettel is elegyednek. A gegekből kikerekedő sztori is túlmutat a műfaj klasszikusain. A bonyodalom forrása még beleillik a műfajba: a szereplők napi rutinját Plonk felfedezése szakítja meg, aki a világ különböző tájairól begyűjtött levegőminták összetétele alapján kiszámítja, hogy 101 év múlva eljön a világvége. Nem tudhatja azonban, hogy számításai tévesek, mivel az Ausztrália címkéjű palack valójában szolgája, Paulus alkoholos leheletét tartalmazta. A sokkal gyakorlatiasabb, hétköznapi problémákkal küszködő börleszkhősök helyett Dr. Plonk eltökélt szándéka a világ megmentése lesz. Csakhogy kortársait a képletek nem győzik meg, ezért további bizonyítékot kell felmutatnia ahhoz, hogy nekikezdhessen a világ megmentésének. Ennek érdekében egy inkább sci-fibe (vagy inkább Méliès filmjeibe?) illő megoldáshoz folyamodik: épít egy masinát, amivel térben és időben lehet utazni. Az időutazás és a bizonyítékszerzés börleszkesen kudarcba fullad. De a történet kimeneténél talán sokkal érdekesebb az, ahogyan a filmnek eddig többnyire csak toposzokból és elcsépelt poénokból építkező retróhangulata ezen a ponton újabb színezetet kap. A cselekményben legalább két olyan mozzanat is előfordul, ami reflexiónak tekinthető a forma és a nézők ideje közti távolságra, anélkül, hogy a börleszk hangulatát, beszédmódját megtörné.

Az eszközök történetiségére reflektál a film egyrészt azáltal, hogy a szereplők az időutazást a korai film (1907) és a tévéműsorok világa közt (2007) teszik meg. Itt fel lehetne róni egy kis pontatlanságot a rendező számlájára, ugyanis 1907 nem a burleszk virágkorának számít, a műfaj (legalábbis az amerikai) 1912 körül vált igazán népszerűvé, és került be a sorozatgyártásba. De a filmtörténeti pontosságnál itt talán fontosabb volt a rendezőnek, hogy napjaink tévé előtt kuksoló filmnézőjével szembesítse börleszkhősét, aki katasztrófafilmeket hirdető filmelőzetesekben véli megtalálni a világvégéről szóló bizonyítékot (bár Jacques Tati Playtime-jának hasonló jelenete hatásosabb és formailag bravúrosabb ennél).

Ennél sokkal eredetibb és kevésbé moralizáló gegeket eredményez az a mellékszereplő, aki az időutazó masinát kezeli: a Paulus nevet viselő süketnéma szolga. A bonyodalom épp abból adódik, hogy a filmbeli jelen és jövő közt kommunikációs eszközként használt csengő hangját (a tudós, Plonk neve valójában egy hangutánzó szó, ami a csengő hangjára utal) a szolga nem hallhatja. Mindez azért érdekes, mert úgy tűnik, hogy a szinkron hang hiányának ilyenszerű indoklására csak nekünk, hangosfilmen felnőtt nézőknek lehet szükségünk (amint azt egy másik kortárs némafilmben, a La Antenában is megfigyelhetjük). A némafilmek ugyanis egy olyan egyeszséget feltételeztek a nézővel, miszerint a történet egy hangos világban zajlik, csak a reprezentációja, a hordozó médiuma néma. A némafilmben így sosem találunk süketnéma szereplőt (csak süketnémák számára készült ismeretterjesztő filmekben), annál gyakrabban viszont daljeleneteket vagy musicaleket, melyek hangaláfestése csakis a néző fantáziáján múlik/múlott.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.