A légikísértő

Légikatasztrófa-film a 9/11 előtt és után

Sokat változott 10 év alatt a világ. Az oroszok újabban nem barátkoznak az amerikaiakkal, az utóbbiak nem tartanak sajtótájékoztatót Moszkvában és tudják, hogy a terroristák az utasszállító gépeket kedvelik. Greengrass United 93-ja mondhatni visszahoz a földre a légiterrorizmus kérdésében. Petersen akció-thrillere és Greengrass doku-drámája a mérleg két serpenyőjében.

Érdekes bő egy évtized távlatából újranézni Wolfgang Petersen (A tengeralattjáró, Trója) Az elnök különgépe című sikerfilmjét. Az első percekben egy elitalakulat éjszakai rajtaütéssel elrabolja palotájából Kazahsztán diktátorát, Ivan Radek tábornokot. Az amerikai elnök későbbi moszkvai beszédéből kiderül, hogy az akciót orosz és amerikai kommandósok együtt hajtották végre, teljes egyetértésben. Utána jön a visszavágó, Radek emberei elrabolják az elnök különgépét.

Sokat változott azóta a világ. Az oroszok újabban nem barátkoznak az amerikaiakkal, az utóbbiak nem tartanak sajtótájékoztatót Moszkvában és pontosan tudják, hogy a terroristák az egyszerű utasszállító gépeket kedvelik. A Peter Greengrass rendezte United 93-as mondhatni visszahoz a földre a légiterrorizmus kérdésében. Igaz, ezt zuhanórepülésben teszi. Petersen akció-thrillere és Greengrass doku-drámája a mérleg két serpenyőjében.

„Megígérem, hogy Amerika változtat a politikáján. Többé nem tárgyalunk.” „Nem tűrjük tovább és nem félünk többé. Rajtatok a sor, hogy féljetek!” Ezek Harrison Ford szavai, pontosabban James Marshall elnöké, az 1997-es Az elnök különgépe című filmből, a moszkvai sajtótájékoztató jelenetéből. A szeptember 11. utáni amerikai külpolitikát tekintve volt némi profetikus tartalom ezekben a kijelentésekben. De akkor még sem az amerikai politikusok, sem a filmesek nem tudták, hogy az új évezred első évében trendváltás lesz a légiterrorizmusban. Azt hitték, hogy a rendes terrorista a nagyvadra hajt, és ennek szellemében Petersen filmjének hősei is az amerikai elnök különgépére fenik a fogukat, ahova fel is jutnak moszkvai forgatócsoportnak álcázva magukat. Ott aztán némi beépített elnöki testőri segítséggel át is veszik az uralmat. Figyelmeztetésként agyonlőnek pár testőrt és fehérházi tisztviselőt, és innentől áll a bál, hisz itt az elnök, a first lady, a first daughter és a fél Fehér Ház a kezükben, repülőgépestől. Elég hamar kiderül, hogy a filmnek két főszereplője van, az egyik James Marshall elnök, aki a műfaj többnyire írott szabályai szerint igazi hősként viselkedik: verekedni, lövöldözni és repülőt vezetni egyaránt tud, és szájánál csak a szíve nagyobb.

A másik főszerep az Air Force One-é, egy átalakított Boeing 747-200B típus „személyében”. Ez a modell a valóságban is az amerikai elnöki különgép típusa, melyet Ronald Reagan elnöksége alatt kezdtek fejleszteni, a berendezés és a díszítés Nancy Reagan first lady elképzelései alapján készült, de csak a jelenlegi amerikai elnök édesapja, George H. W. Bush elnöksége idején állt hadrendbe. Igen, hadrendbe, mert a gép katonai objektumnak számít, az Egyesült Államok légiereje működteti. A repülőről, akárcsak az elnökről, szintén sorban derülnek ki a jó tulajdonságok a film előrehaladtával. Előző cikkünkben említettük már, hogy szinte napjainkig az egyetlen kétszintes repülő a 747-es, a Boeing gyár büszkesége. Ezt már messziről is látni, minden B747-es első része ugyanis emeletes, de ennél többet még a film alkotói sem tudhattak meg a valódi elnök különgépéről, mert minden egyéb hadi titoknak számít. Így kizárólag a fedélzeten valaha megfordult emberek beszámolóira és a saját fantáziájukra hagyatkozhattak. Ez elég jól sikerült, a filmbeli gép természetesen golyóálló lett, speciális zavarótölteteivel az ellenséges rakétákat is el tudja hárítani, a hátsó részéből a szállítógépekre jellemző felhajtó nyitható le, ahonnan majd az utasok nagyrésze ejtőernyővel fog kiugrani, és a csúcs: egy sputnyikra emlékeztető kis vészkabin is található a gépen. Ha elszabadulna a pokol, az elnököt ide be kell lökdösni, a kabin magától leválik a gépről, majd ejtőernyők segítségével puhán landol, miközben a keresőosztagok dolgát megkönnyítendő sűrűn egymásutánban vészjeleket ad le.

A bemutató idején hatalmon lévő Bill Clinton elnök kétszer is megnézte a filmet, kedvelte, de mellékesen megjegyezte, hogy sem hátsó felhajtó, sem vészkabin nincs az igazi Air Force One fedélzetén. Hogy mi van, azt persze nem mondta el.

Petersen pilótái természetesen szintén hősök, akik életüket adják csak azért, hogy az elnök gépét biztonságosan a földre tegyék. Gépeltérítőiről szintén nem sok érdekeset lehet elmondani. Egydimenziós rosszarcú figurák, akik csupán a szélsőséges nacionalizmusban és Oroszország anyácskában hisznek. A rendező el is küldi őket az óceán fenekére még jóval a film vége előtt. Nem így Paul Greengrass (A repülés elmélete, Véres vasárnap, A Bourne-ultimátum) United 93 című filmjének terroristái. Greengrass mindent megtett annak érdekében, hogy a lehető leghűségesebb módon adja vissza a szeptember 11-i merénylet során eltérített negyedik gép eltérítőinek és utasainak történetét. Terroristái fiatalok, szimpatikusak, egyikük-másikuk még gyerek. És félnek, de ettől még végrehajtják azt, amit szent küldetésüknek hisznek.

A filmet sajátos energiával és feszültséggel ruházza fel az a tény, hogy tudjuk, mindez valóban így történt, illetve így történhetett. A gép, a United Airlines 93-as járatán repülő Boeing 757-200-as pedig egy egyszerű engedelmes gép, nem tud semmi különlegeset: ha meghúzzák a kormányt emelkedik, ha tolják ereszkedik, ha pedig sokat rángatják erre-arra, akkor lezuhan. Pilótái, utaskísérői hús-vér emberek, akiket a legtöbb esetben igazi pilóták és utaskísérők alakítottak, a katonai és civil légiirányítók pedig legtöbbször szintén önmagukat alakítják a filmen. A párbeszédek a fekete dobozok felvételei, valamint az áldozatoknak hozzátartozóikkal folytatott telefonbeszélgetéseik alapján lettek megkonstruálva.

Egyértelmű, hogy a két film készítésének a hátterében nagyon különböző motivációk álltak. Petersen egy izgalmas akciófilmet akart, és igyekezett olyan hatásos elemeket, szakkifejezéssel élve „szellemi ingatlanokat” összehozni, melyek együtt elég erősek ahhoz, hogy elvigyék hátukon a filmet. 2001. szeptember 11-én viszont valami olyasmi történt, ami után ezen elemek filmes szerepeltetése nevetséges lenne. Éppen elég tárgyilagosan és percről percre elmondani annak a napnak az eseményeit, a felszállástól a becsapódásig. A filmbe illő valóság borzalma után az egyedüli hiteles út a tragédia hétköznapi arcának feltárása maradt. A doku biztosítja a drámát, ennél több akcióra már nincs szükség.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.