Az Öldöklő szerelem paranoia-thrillernek túlságosan kiszámítható, erotikus thrillernek igencsak visszafogott, párdarabjaihoz hasonlóan pedig elvakultan feminista. Legfőképpen azonban pusztítóan unalmas és az eredeti cím által ígértekkel ellentétben teljesen felejthető.

David Fincher 2014-es Holtodiglanja (Gone Girl) markáns és erőteljes nyitánya volt a hollywoodi feminista thriller feltámadásának. Kár, hogy követői már közhelyes alaphelyzetekben, kiszámítható fordulatokban és − ami a legfájóbb − egydimenziós karakterekben gondolkoztak. Az Amnéziát (Before I Go to Sleep), A lány a vonatont (The Girl on The Train), vagy a Bezárvát (Shut In) felvonultató ciklus tehát meg sem közelítheti a 90-es években a feminizmus harmadik nagy hullámát meglovagló, leginkább Verhoeven Elemi ösztönével fémjelezhető „női thriller-széria” színvonalát. Az összképen pedig nem segít a legújabb darab, az erotikus és a paranoia thriller határmezsgyéjén ügyetlenül egyensúlyozó Öldöklő szerelem sem, mely nem több, mint a fent említett 90-es évekbeli vonulat egy másik híres darabjának, Curtis Hanson A kéz, amely a bölcsőt ringatja (The Hand that Rocks the Cradle) című filmjének olcsó és mindenfajta feszültségkeltést nélkülöző utánérzése.

A producerként már viszonylag szép karriert maga mögött tudható Denise Di Novi első rendezése ugyan hanyagolja a bébi-témát, de a központi konfliktus ezúttal is két olyan nő között feszül, akik képesek vérre menő harcot folytatni egymással a családi tűzhely melegéért. Rosario Dawson alakítja Juliát, aki a nagyvárosi független és karrierista életmódját a gyötrelmekkel terhelt múltja elől menekülve vidéki háztartásbeli szerepkörre és egy jól kereső álompasira cseréli. Az utóbbi időben nemigen foglalkoztatott Katherine Heigl pedig a jól kereső álompasi, David szintén jól kereső exét, Tessát játssza, aki őrülten szeretné visszaszerezni férjét és kislánya apját. Olyannyira, hogy amikor rájön, hogy David hamarosan oltár elé kíséri új szerelmét, szépen el is gurul a gyógyszere, és ahogy az várható, eszelős bosszúhadjáratba kezd.

Innentől pedig az Öldöklő szerelem bántóan kihagyott ziccerek sorozata. Adná magát a rakásnyi kellemetlen szitut generáló fordulat, hogy Julia ugyanabba a házba költözik David mellé, ahol a férfi korábban Tessával is élt. Ehelyett inkább kiderül, hogy a fickó nemrég örökölte meg elhunyt apja luxuslakását, és az lesz az új családi fészek. Az ötlettelen és halálosan unalmas Bezárvát is jegyző forgatókönyvíró, Christina Hodson épp ugyanígy nem kezd semmit a Tessa őrült természetének magyarázatára behozott elnyomó anya karakterével sem. Az öreg nyanya terrorját maximum egy könyvespolcról figyelő bekeretezett portré jelenlétéből érzékeljük, amely azonban csak az utolsó tíz perc valamelyikében kerül elő. Ennek ellenére azért az ő karakterére épül a végső, mindent felülírni kívánó csavar, ami pont annyira nem szegez oda a székbe, amennyire a létezése indokolva van.

Azon viszont már meg sem érdemes lepődni, hogy párdarabjaihoz hasonlóan az Öldöklő szerelem is vak és véresszájú módon élteti a feminizmust: az alkotók nem tesznek semmiféle erőfeszítést, hogy legalább egy kicsit is emberinek mutassák a papírízű és erősen sztereotip férfiszerepeket. A lány a vonatonhoz és az Amnéziához hasonlóan ezúttal is kizárólag a radikális végletekkel találkozunk: egyfelől ott van David, aki akármennyire is jól kereső álompasi, legfőképpen inkább klasszikus családfenntartó figura, aki házimunkára fogja a nőjét (a sztori szerint persze Julia elvileg otthonról továbbra is dolgozik a San Franciscó-i munkahelyének, de furcsamódon a filmben minden mást csinál otthon, csak éppen nem sztorikat ír egy menő magazinnak), másfelől meg Julia sittes expasija, akit természetesen vad, durva és állatias tulajdonságokkal ruháztak fel az alkotók (de azért inkább rokonítható az Amnézia Colin Firth által megformált figurájával, mint A lány a vonaton teljesen elnagyolt férj-karakterével, aki gyakorlatilag maga volt az ördög).

Az Öldöklő szerelem pozitívumaként talán csak a két főszereplő játéka említhető, de Dawson és Heigl próbálkozása igencsak kevés ahhoz, hogy ne felejtsük el ezt az unalmas filmet rögtön azután, hogy lepergett a stáblistája. Ez pedig azért is kár, mert az Öldöklő szerelem az első olyan 2010-es évek utáni feminista thriller Hollywoodban, amely nemcsak főszereplői, de rendezői és forgatókönyvírói oldalról is női gondolkodásmód alapján működik. Kár, hogy gyatra minőségével csak még jobban adja a lovat a feminizmust elítélő nézők alá.