Kondor Vilmos sikerregénye – pontosabban „fekete szériájának” első sikerregénye – valósággal kiáltott a megfilmesítés után. A rejtőzködő író olyasmit tett le a magyar irodalom asztalára, ami egyrészt szinte teljesen hiányzott addig, másrészt írói megformáltságában is kellőképpen erős ahhoz, hogy „beszakítsa az asztalt”. A Gárdos Éva rendezte filmváltozatról ez nem kifejezetten mondható el, de hibái ellenére is korrekt módon felépített, izgalmas, élvezhető munka lett belőle.

Nem biztos, hogy helyénvaló olyanvalakinek írnia egy mozivászonra vitt irodalmi adaptációról, aki olvasta és szerette a filmváltozat alapjául szolgáló könyvet – ez esetben ugyanis, bármennyire is igyekezzen, nem kerülheti el a két mű közti akaratlan összehasonlítást. A Budapest Noirnak előtörténete van, mégpedig nemcsak abban az értelemben, hogy egy ismert regény feldolgozásáról van szó, hanem az irodalmi kontextust tekintve is, amelyben ez a regény megszületett. Amikor a Kondor Vilmos (ál?)nevű, mai napig rejtőzködő szerző előállt a Budapest Noir című kötetével – amelyet aztán további öt követett sorozatban, és közülük talán nem is a szériaindító opusz a legerősebb, hanem a második, a Bűnös Budapest, de ez most mellékes –, az amerikai stílusú, ún. hard boiled, azaz keményöklű detektívtörténetnek alig voltak előzményei a magyar irodalomban, így méltán beszélhetünk műfajteremtő munkáról. Kondor trouvaille-ja abban állt, hogy ezt a nagyon amerikai műfajt – a Budapest-centrikusság, a történelmi utalásháló, a karakterek mikrotörténetei révén – ízig-vérig magyarrá tette.

Pontosan emiatt a (magyar–amerikai) „kétlakiság” miatt bizonyulhatott jó választásnak az Amerikai rapszódia budapesti születésű rendezőjére, Gárdos Évára bízni a filmváltozat elkészítését. Gárdos és forgatókönyvírója, Szekér András érezhetően az alapmű és a műfaj – a klasszikus film noirok – iránti alázat jegyében vitte vászonra Gordon Zsigmond bűnügyi újságíró harmincas évekbeli kalandjait.  Gordon – akárcsak Gárdos és a „magyar noir” – kettős kötődésű figura: Amerikából telepedett haza Budapestre, hogy belevesse magát a „bűnös város” pezsgő, életteli, ugyanakkor sötét titkokat rejtegető világába.

A film minden képkockája, a főcímtől kezdve, főhajtás egy rég letűnt, ellentmondásosságában is megragadó életforma és kulturális közeg iránt. A hajdani éjszakai Budapest dohányfüstös, kávéházi tánczenétől hangos, félvilági alakok által benépesített, lüktető élete ez, amelyben a főpincér még ismeri a „szerkesztő urat”, amelyben élveteg arisztokraták, nagyvilági dámák, félrecsúszott nyakkendőjű bohémok élik világukat az egyre inkább elkomoruló társadalmi háttér előtt, a frissen elhunyt, németpárti miniszterelnök, Gömbös Gyula hosszú árnyékában, amikor már kezdenek előbújni rejtekhelyeikről a kisstílű nyilas huligánok és a szovjet titkosszolgálat hazaküldött ügynökei bujtogatják a magyar kommunistákat.

Ezen a szürkés-barnás színárnyalatokkal megfestett Budapesten indul útjára Gordon Zsigmond, hogy megtalálja egy fiatal zsidó örömlány gyilkosát. Gárdos Éva filmjének dramaturgiája majdhogynem hibátlan, fordulatai helyenkénti kiszámíthatóságukban is izgalmasak, karakterei élőek, szereposztása – a főszerepet alakító Kolovratnik Krisztiántól Tenki Rékán és Anger Zsolton át Kulka Jánosig – találó, atmoszférája hamisítatlanul idézi a nagy műfaji elődökét, időnként pedig attól sem riad vissza, hogy letérjen az irodalmi mű által diktált csapásirányról. Ez néha jót tesz a filmnek, például teljesen jól illeszkedik a narratívába az a váltás, amellyel Gordon szerelméből, az egyébként erdélyi származású (ez a szál teljesen kimarad a filmből) Krisztinából grafikus helyett fotográfust csináltak. Az viszont nehezen érthető, miért kellett a főhős profilját ellenszenvesebbre rajzolni, mint amilyen a regénybeli mintája. Kolovratnik Krisztián gyakorlatilag mindent kihoz abból a szerepből, amelyet az alkotók rá szabtak, ezzel nincs hiba; a hiba azzal van, hogy ezt a rezignált, szkeptikus, de alapvetően megbízható és szerethetően érdes modorú karaktert csélcsap, foghegyről beszélő, cinikus macsóvá „durvították”, vélhetőleg abbéli igyekezetben, hogy hátha így jobban hasonlít majd a műfaji előzmények Sam Spade-szerű detektívfiguráira.

A legnagyobb probléma mégsem ez Gárdos – egyebekben, mint említettem, korrekt módon összerakott – retrókrimijével. Kondor Vilmos regényének egyik legfőbb vonzereje abban állt, hogy Budapest valósággal életre kelt benne; a szerző tollán/klaviatúráján a főváros élő, lélegző, egyszerre csodálatos és gyűlöletes organizmussá vált, amelyben minden térnek, utcának, köznek, sétánynak, sikátornak és lokálnak beazonosítható helye és szerepe van nemcsak a dramaturgiában, hanem a hangulatteremtésben is. Nos, ez a régi Budapest szinte teljességgel hiányzik a filmből (részben talán ezért is van szükség narrációra), még ha a dekadens szobabelsők és nyomasztó bérházak mellett időnként egy hitelességet garantálni hivatott, korhű külső helyszín fel is bukkan.

És ezt csak félig-meddig pótolja, hogy arról valamivel többet tudunk meg, milyen volt a harmincas években Budapest felett az ég. Olyan, mint a címben: egyre sötétedő, gyűlnek a viharfellegek, miközben a jófiúk gyanútlanul sétálnak bele a közelgő éjszakába.