Fischer István munkássága gazdagon kínálja a lehetőséget történelmi, elméleti és politikai szemléletek konkrét beágyazódásának kutatására. Filmes pályája a 20. század második felének történelmi időszakán keresztül a jelenbe hozza a modernitás minden drámáját és ígéretét, megvalósult, visszafojtott és máig lappangó erőit. Kifejezésre juttatja a fasizmus és a holokauszt okozta traumákat, az ún. „népi demokráciák” gyorsított ütemű modernizációját és bigott cenzúráját, valamint – már napjainkhoz közelebb – a neoliberalizmus piaci etikájának kulturális imperializmusát.

Fischer sajátos módon válaszol erre a viszontagságos korszakra. Személyében, akárcsak a filmjeiben portrézott emberek által a dacos ellenállás örök emberi arcával azonosulhatunk. Alkotóéletének túlnyomó részét németországi emigrációban töltötte. Regénybe illően kalandos életét, akárcsak fimjeinek nagy részét anekdotákon keresztül ismerjük. Fischer átutazta a fél világot a széles nyilvánosság szolgálatában. Dokumentumfilmjei, riportjai eltérő társadalmi megrendelésekre válaszolnak. A nyugati kapitalizmus és a keleti, ún. „megvalósult szocializmus” nyilvánosságában dolgozott, megtagadva a részközönségek belterjességét, amely az avantgárd művészetekre jellemző, de kitartóan megmaradva állandó kisebbségiként. Fischer élettapasztalata filmjein keresztül válik közös tapasztalattá. Hagyatékát akkor vehetjük birtokunkba, ha kritikailag elemezzük a nyilvánosság modern intézményeit és technológiáit, amelyekkel dolgozott. Fischer hagyatéka egy rejtőző örökség. Felfejtése a dokumentumfilm és a televízió viszonyában, a dokumentumfilm és a tömegmédia társadalmi szerepének elemzése által lehetséges. Életét kuszán szelik át különböző történelmi és földrajzi vektorok.

Fischer István 1936-ban született Kolozsváron, zsidó származású magyar szülők gyermekeként. Hét évesen rejtőzve élte túl a deportálásokat. A szocialista állam dokumentumfilm- és híradóstúdiójának munkatársa lett, majd a Román Televízió Magyar Adásánál volt rendező. 1973-ban Németországba emigrált. Bevándorló-szabadúszóként riportokat készített több televíziónak is, majd a német közszolgálati tévé (ARD) saarbrückeni stúdiójának állandó munkatársa lett. Filmjein keresztül a Szovjetunió és szatelitállamainak utolsó évtizedeit, valamint a rendszerváltást dokumentálta. Nyugdíjba vonulása után néhány évre Magyarországra költözött, ahol további négy filmet készített. Markáns véleménye volt a vitatott zsidómentő, kolozsvári Kasztner Rezső nevéhez fűződő történelmi disputában, amely élete utolsó nagy kutatása volt. A magyar közéletből kiábrándulva visszaköltözött Németországba. 2014-ben Aachenben halt meg. Életében több mint 35 dokumentumfilmet rendezett, felbecsülhetetlen számú filmben, riportban dolgozott operatőrként. Több magyar nyelvű romániai lapban publikált filmkritikát.

Filmográfiáját abból a néhány interjúból és életrajzi feljegyzésből kell összeraknunk, amelyeket szerencsénkre még életében publikáltak. Ezek között kétségtelenül  legjelentősebb a Pünkösti Árpád által lejegyzett életútinterjú (Egyperces Fischerek. A szökött filmes életei. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2011). Hagyatékát néhány kolozsvári ismerőse és barátja, valamint özvegye őrzi. A Sahia stúdió nemrég előkerült és a penésztől fertőzött dokumentumarchívuma, a csődbe ment intézmény romjain túl, önmaga is sürgős megmentésre vár. A Román Televízió Magyar Adásának szerkesztőségében dolgozó Rostás Emilia, nyugdíjazott vágó, az elveszőben levő technika egyedüli gyakorló felhasználója lehet az utolsó esély, beláthatatlan ideig, az ellehetetlenített jilavai Nemzeti Filmarchívum filmjei között bármit is megtalálni. A német televíziók archívumai további kutatások színhelyei lehetnének.

Kezdetek – egy kis szerencsével?

Hetedik osztályos korától szenvedélye volt a fotózás. Egy harmonikás Voigtländerrel fotózgatott, amelybe egy heti zsebpénzéből egy tekercs 6×9-es filmet tudott venni. Egy sajtófotósnál megtanulta a sötétkamrában előhívni és nagyítani a filmjeit. 1945-ben a kolozsvári Royal mozi menekülő tulajdonosa két vadonatúj Zeiss vetítőgépet hagyott hátra, befalazva egy liftaknába. Fischer apja, aki szakszervezeti aktivista volt, megtalálta ezeket és kezdeményezésére a szakszervezeti tanács ezekkel egy mozit indított. Az Új Idők moziban válogatás nélkül, folyamatosan vetítették a Szovjetunióból kapott híradókat, dokumentumfilmeket, oktatófilmeket. Az államosításig sok mindent (akár többször is) végignézett a veseműtétektől a színházi felvételekig ebben az állandóan pörgő moziban. Korán eldöntötte, hogy filmoperatőr szeretne lenni. Bár jó esélyel indult volna a felvételin, szülei aktivista múltjára hivatkozva és tiltakozása ellenére érettségi után a Szovjetunióba küldték politikai közgazdaságtant tanulni. Ezekben az években, egy kötelező kvótarendszer alapján évente több ezer diákot küldtek ki különböző egyetemekre. Kis szerencsével jó egyetemre is lehetett kerülni. Fischer azonban elmondása szerint egy „lezüllött”¹, nagyon alacsony színvonalú intézménybe került, ahonnan a KGB 1946-ban, egy a sztálinizmusra jellemző belső ideológiai tisztogatás során kapustól együtt „elvitte” az egész tantestületet. Nem maradt sok más számára, mint a könyvtár, ahol a nemzetközi sajtót olvashatta, és a mozi. Három szemeszter Marx után így emlékszik vissza Fischer: „Na, aki a Tőkét megérti – márpedig tőlünk ezt várták –, az a szocialista közgazdaságtan elméletét már nem hiheti el, annyira nyilvánvaló, hogy amit ők szocializmusnak neveznek, az államkapitalizmus.”

Az 1956-os események kapcsán lefordított egy magyarországi sajtóhírt és kitette a román faliújságra. Nem sokkal később, megszólalt a rádióból az oroszok számára mélyen bevésődött Jurij Levitan rádióbemondó hangja: „Venger-szkaja kont-rrrev-olú-cija raz-grom-lena!” [A magyar ellenforradalom szétzúzva! – M.Sz.]. A helyzet komolyságát hivatott hangsúlyozni, hogy újra elővették a háború évei alatt közvetítő Levitant, akinek hangján mindenki csüngött a német offenzíva alatt: „Gavarity Maszkva!” Ezzel éreztették, hogy súlyos a helyzet, „a Szovjetunió hadiállapotban lévőnek tekintette magát” – emlékszik vissza Fischer. 1956 után 24 diákot kirúgtak az egyetemről. Egy ideig még folytatta tanulmányait a bukaresti Közgazdaságtani Egyetemen. Szeretett volna inkább fotósként dolgozni a kolozsvári Igazság napilapnál, de jött egy határozat, aminek alapján minden hazarendelt volt ösztöndíjast eltiltottak bármilyen értelmiségi munkától. Ekkor a kolozsvári Tehnofrig élelmiszeripari- és hűtőgépgyárba került lakatosinasnak, ahol öt évig dolgozott (1958-1963). Néhány év múlva felmentették és úgy döntött levelező szakon fejezi be tanulmányait, ezúttal ipari közgazdaságból (1962–1963). Diplomája megszerzése után azonban már nem maradhatott munkahelyén, képzettsége miatt nem dolgozhatott mint munkás. Szerencséjére épp ekkor indultak újra a filmszakok a bukaresti I. L. Caragiale Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ahova felvételt nyert (1963–1967). Az egyetem elvégzése után mindenki meglepetésére – annak ellenére, hogy az elsők között választhatott – a dokumentumfilmet választotta és az Alexandru Sahia Dokumentumfilm Stúdió munkatársa lett (1967–1970).

Egy lépés a Holdon, kettő a Sahiában

A Sahia akkoriban hatalmas filmgyár volt, több bukaresti ingatlannal. Az 1968-as jegyzőkönyvek 567 fizetett alkalmazottat tartanak számon, amiből 263 technikai-adminisztratív személyzet és 304 munkás. Ekkor a stúdióban 26 filmrendező, 16 operatőr, 14 gyártásvezető dolgozott. A technikai-adminisztratív személyzet átlagfizetése nagyjából 2000 lej volt, és a jövedelmek viszonylag arányosak voltak. A legalacsonyabb fizetés akkor 700 lejes volt. Fischer ekkor 1100 lejt kapott operatőrként. A legjobban fizetett rendezők 2700, a legjobban fizetett operatőr ekkor 2300 lejt keresett. Az igazgató, Moldovan Aristid fizetése 3400 lej volt. A Sahia filmhíradókat, riportokat, dokumentumfilmeket, tudományos és ismeretterjesztő filmeket készített (még kísérleti film kategóriában is találhatóak filmtervek az archívumban), melyeket elsősorban mozikban, a játékfilmek előtt vetítettek. Az 1969-es évre összesen 143 tervezett filmet tartanak számon. A filmgyártás átlaga időben 84 nap/film volt.

Az éves tematikai tervek pontosan listázzák a megvalósítandó témákat, módszertani elvárásokat, kiegészítő/pót témákkal követve. A filmgyár egyértelműen a párt által vezényelt tervgazdaság szolgálatában dolgozott és hírdette az erőltetett ütemű iparosítás és modernizáció programját. Gyakoriak voltak a megrendelések, amelyek a különböző ipari vállalatok és minisztériumok reklám-, illetve instrukciós filmjei voltak.

A gazdasági terv túlteljesítésének legprimitívebb módja a tervezett filmek számbeli növelése volt. Bár ennek nyomai is egyértelműen megtalálhatóak, a túlteljesítés mint cél egy különleges szekció, a Letopiseț nevű részleg létrehozásában is kimutatható. (A középkori román krónikákat nevezték letopisețnek, de a stúdión belül ezt sokszor a Cinecronica megnevezés váltotta fel.) A szekció célja olyan anyagok gyűjtése volt, amelyek összehasonlítási alapul szolgálhatnak a gazdaság és a kulturális élet fejlődésének bemutatására a jövőbeli filmek készítésénél – ha egyszerűsítenénk, azt mondhatnánk, hogy vágóképeket termeltek. A Letopiseț kiterjedt az összes vágatlan filmanyagra, a dokumentumfilmekből és riportokból vágás után megmaradt filmszalagokra is. A részleg archiváló logikája gyűjteni igyekszik azonban a megvágott, kész filmekben felhasznált tartalmakat is, hogy ezáltal minden, valaha filmezett személyt, jelenetet és helyszínt meg lehessen találni. Elkezdtek építeni tehát, mai kifejezéssel, egy stock footage-archívumot, amely kereshetővé teszi a szerkesztett tartalmakat is. Egy 1965-ös tematikai táblázat szerint dokumentálásra érdemes helyszíneket gyűjtöttek, ahova aztán többször is visszamehetnek, hogy „ez alapján rekonstruálható legyen a szocializmus építésének bármelyik pillanata”. A dokumentumok között jó néhány, a különböző minisztériumok és a stúdió közötti levelezés megtalálható, melyekben részletesen listázzák az átadás előtt álló ipari létesítményeket, illetve a hamarosan induló építkezéseket.

Az ország gigantikus (ipari) infrastruktúrájának kifejlesztése ezekben az években valóban nagy lendülettel vetette előre a korábban agrárállamnak elkönyvelt Romániát. A gazdasági mutatók szerint néhány évtized alatt az „alulfejlettség előnyéből” induló országban a 70-es évek közepéig az ipari termelés növekedése gyorsabb volt, mint bármelyik más európai országban. A heroikus iparosítas talán itt volt a legerősebb a szomszédos országokhoz képest.² A rendszer egyoldalú fókusza az unalomig ismételtette ezeket a képeket. Egy anekdota szerint az operatőrök – miután már többször is kijártak a kohóművekbe – már nem is keresték a jó beállításokat, hanem csak az előttük ott járt stáb állványának a nyomát.

A Letopiseț-részleg a protokollfilmezések gyűjtésére is szolgált. Egy technikai beszerzést motiváló levélben a pártapparátus hiúságára apellálva, külföldi gyárakban fejlesztett, csúcsteljesítményű stúdiótechnikát és luxusautókat kértek, hogy biztonságosan és egyenletesen lehessen filmezni a diplomáciai testületek autókonvoja között, a hivatalos eseményeken. A beszerzést azzal is motiválták, hogy olyan produkciókat hozhassanak létre, amelyeket a technológiai standardoknak megfelelően külföldön is lehet forgalmazni. Ebbe a Letopiseț-részlegbe szabadon lehetett filmezési ötleteket javasolni. Több olyan dokumentum is fennmaradt, amelyben írott javaslatok vannak áthúzogatva, kiértékelve és jóváhagyva.

Fischer is sok mindent filmezett ezekben az években. A jegyzékbe vett dokumentumfilmek, amelyekben operatőrként dolgozott: 1968 – 5 film, 1969 – 5 film, 1970 – 8 film. Ezek között vannak olyanok, amelyekről nem mesélt, de sok olyan filmről tudunk, ami itt nem szerepel. Több filmötletet is beadott, amelyeket visszautasítottak, de volt olyan, amit a Letopiseț számára sikerült lefilmezni, és vetítés nélkül, egyenesen az archívumba került.

Egyik komolyabb filmterve az észak-erdélyi Majszin községben álló emlékműegyüttesről szólt. A második világháború végén kivonuló magyar csapatok itt lemészároltak 31 román hadifoglyot. Ennek a vérengzésnek az emlékére állított Vida Géza szobrászművész egy 12 oszlopból álló totemkört. Az etno-kubista, kopjafára emlékeztető, mértani egyszerűséggel kifaragott arcok a faluhoz közeli dombra vannak felállítva. A furcsa hely élénk fabulázást indított a falubeli parasztok körében, ezeket szerette volna megörökíteni Fischer. „Volt, aki azt mondta, hogy ez az év 12 hónapja, vagy a nap 12 órája, vagy 12 rabló, akiket itt akasztottak fel a csendőrök, vagy 12 csendőr, akiket itt öltek meg a rablók. A legenda változatai terjedtek. Akadt, aki kitalálta, hogy ez a 12 apostol – fel is ismerhetők.” A filmtervet visszadobták, de megtetszett az ötlet Virgil Calotescu rendezőnek, aki a stúdió párttitkára volt, és felajánlotta, hogy megvásárolja Fischertől 500 lejért (amit aztán soha nem fizetett ki), hogy hazafias filmet forgasson belőle. Fischer gondolta, legalább operatőrként kiéli magát, és a legdrágább Eastmancolor filmre filmezhetett, síneket, pirotechnikát és a legmodernebb Colortran-világítóberendezést kérte a produkcióhoz. Kibelezett filmötletét így forgatták le Calotescu rendezésében.³

Fischernek operatőrként egyik specialitása a rejtett kamera volt. Belekerült egy „bizarr produkcióba”, amelyben két hónapig filmezett rejtett kamerával a văcărești-i börtönben. A film ötletgazdája Mihai Stoian tényfeltáró riporter volt, aki publicisztikájában, ankétjeiben gyakran foglalkozott az ifjúság problémáival. A filmötlet egy általános amnesztia kapcsán született, és a rendszer relatív liberalizációjának részét képezte. A film a börtönélet különböző helyzeteit örökítette meg attól a pillanattól, hogy bekerült egy rab, levetette a civil ruháját és felvette a rabruhát. Végig rejtett kamerával filmezték a rabok életét, a közmunkában, a rokonokkal való látogatások alatt, kihallgatáson a börtönigazgató irodájában. A kor technikájával ez egy elég bravúros művelet volt. A kamerát, a 35 mm-es Arriflexet sokszor néhány méterre a filmezett alanyoktól egy nagy szekrényben kellett elrejteni, az operatőrrel, azaz Fischerrel együtt, akinek az ötperces filmtekercseket a sötétben, zaj nélkül kellett kicserélnie. Négy kamerával vették a szabadulás pillanatát, amint a frissen kiengedett rabok elvegyülnek az utcán a tömegben. Az egyiket a lakásában várta az utolsó kamera. Az elkészült filmet (După gratii / Rácsok mögött, 1970) előbb a belügyminiszter nézte meg, aki túl szelídnek találta, majd a kultúrminiszter, aki meg túl erősnek, ezért betiltották és soha nem vetítették. Egy másik filmben szintén rejtett kamerával filmezte a szülészeten a leendő apákat, amint először veszik ölbe gyermeküket, közelről vette arckifejezésüket, gesztusaikat, amint megtudják fiuk, vagy lányuk született. „A szocializmusban semmiféle személyiségi jog nem volt, azt filmeztél, amit akartál. A titokban felvett apukák is csak a vásznon látták viszont magukat.”

Fischer István: Rácsok mögött (kép a filmből)

A Sahia kartotékjaiban két Fischer által rendezett film adatait őrzik. Az egyiket 1971-ben jegyezték be, a másikat 1972-ben. Fischertől tudjuk, hogy ezek utólag kerültek be a nyilvántartásba, ezért forgatókönyvtervet és gyártási mappát valószínűleg hiába keresnénk a dokumentumarchívumban. A vágók, hangmérnökök szívességből segítettek a kezdő rendezőnek a filmek elkészítésében és mivel mindkettő sikeresnek bizonyult, ezért utólag bekerültek a hivatalos nyilvántartásba is. A jilavai Román Filmarchívum ma is ezt a két filmet tartja számon Fischer rendezéseiből, aki közben rendezőként átkerült a Román Televízió újonnan megalakult Magyar Adásának szerkesztőségébe. Az ott készült filmeket is a Nemzeti Filmarchívum kéne őrizze, de nincs nyilvántartás róla.

Az Un pas pe Lună, doi pași pe Pământ (Egy lépés a Holdon, két lépés a Földön, 1972, 11 perc, fehér-fekete) megkapta a kritkusok legjobb dokumentumfilmnek járó díját. Erről a filmjéről Fischer bővebben sehol nem beszélt. A kartoték alapján tudjuk, hogy „a film szembe helyezi a nagy tudományos hódításokat a kozmikus repülés terén, azzal a természeti csapással, amelyel szemben az emberiség még tehetetlen – a rákkal”. Egymásnak engedi a túlfűtött tudományosságba vetett hit hátterében a makro- és mikroszintű, a világűrben és az emberi sejtekben terjeszkedő tudományos kutatást. Amíg a világűr gyarmatosítása utópiapótlékként szolgált a vasfüggöny mindkét oldalán, egy emberiséget összefogó politikai perspektíva helyén⁴, a test rákos daganatai egy burjánzó őskáoszt helyeznek a kivételként létrejött emberi lét rendjébe.

A Temă fără variațiuni (Téma variációk nélkül, 1971), Mérlegként ismert, alig több mint 6 perces (183 m, fehér-fekete) kísérleti film 4–5 m-es maradékokra készült a bukaresti Obor piacon. A film egy mérleges bácsit ábrázol, amint naphosszat üldögél és várja, hogy 25 baniért megméretkezzenek nála, de „nem kerül páciense”.  Reklám gyanánt egy görbe vasdarabbal kopácsolja a mérleg lábát. Az ütések helyén lekopott már a festék, ami arra utal, hogy már régóta ezzel foglalkozik. Egy idő után a kamera átfordul egy közelben lévő automatára, ahol az emberek méretkeznek. Beletekint a gépezet belsejébe, a fogaskerekek közé, a modern világ gyomrába. A kamera visszafordul, de az öregnek már hűlt helyét találja. Csak a kopogtatás hangja maradt. „A filmem nem volt még 5 perc sem, ám a vetítés után rendre azt mondta mindenki, hogy 15 perc.” Ami a film kartotékján megfogalmazott szinopszist illeti, az azokra az instrukciókra emlékeztet, amelyeket a filmeseknek alkalmazniuk kellett, ha egy lebontás előtt álló épület lakóival készítettek riportot: igyekezzenek olyan kérdéseket feltenni, melyekre a válaszok az új lakások előnyeit és komfortját a lakók spontánul kifejezett akaratával, megmásíthatatlan tényként adják vissza.

Kóstoló a Nyugatból

A Téma variációk nélkül még két szalagon létezett, külön a hang és a kép, és szó sem volt arról, hogy vetítsék, amikor az Oberhauseni Nemzetközi Rövidfilmfesztivál (korábban Westdeutsche Filmtage) alapítója és igazgatója, Hilmar Hoffmann eljött Romániába filmeket válogatni: szerettek volna szocialista országokból is érkező filmeket bemutatni. A Sahiában megmutatták neki az 52 benevezett filmet, de végig sem nézte ezeket, csak belenézett mindegyikbe, miközben cserélték a szalagot a második vetítőben. Mindegyiket visszautasította. Végül betették neki azt a „kísérleti kópiát”, amin Fischer dolgozott, és ez elnyerte tetszését, így Románia is képviseltethette magát.

A Ruhr-vidéki munkásvárosban megszervezett fesztivált gyakran érték támadások a kormány részéről. Attól féltek, hogy baloldali eszméket fognak terjeszteni, emlékszik vissza Hoffmann a szervezés nehézségeire. Szerették volna megmutatni, hogy mi történik ezekben az országokban, ami nagyon inspiratív volt az ottani filmeseknek. A kettéválasztott Németország miatt azonban a politikai vezetés negatív retorikával illetett mindent, ami keletről jött. A keletnémet filmeket ekkor egy hivatalos cenzornak kellett ellenőriznie, és amit ideológiailag fertőzőnek találtak, azt visszatartották a szervezőktől. Hoffmann szerint ezek sok esetben a legjobb filmek voltak, ezért becsempészték és engedély nélkül vetítették ezeket. Az Oberhauseni Fesztivált vörös fesztiválnak nevezték sokan, és a kormány egy idő után meg is vonta tőle a támogatását. A fesztivál egy széles nemzetközi nyilvánosságot szólított meg, ezért itt kiáltották ki 1962-ben a 26 fiatal német rendező által aláírt, híressé vált manifesztót, „a német filmgyártás történetében valaha megfogalmazott legnagyobb hatású újító kezdeményezést. Az Oberhauseni Manifesztó a nehézkes német filmiparral szemben egy új stílusú filmkészítést hirdetett. A rövidfilmet a kísérletezés, a filmnyelv megújításának élvonalába helyezték. Függetlenséget követeltek a filmipar konvencióival, a támogatók befolyásával szemben, és egy új filmnyelv mellett álltak ki. A „Papas Kino ist Tot” („A papa mozija halott”) mottóval elhíresedett manifesztó egyik következménye egy olyan filmfinanszírozási törvény lett, aminek köszönhetően a fiatal rendezők – sokan közülük a német új hullám jelentős képviselői, mint pl. Alexander Kluge, aki az aláírók között is ott volt – állami támogatást kérhettek filmjeik elkeszítéséhez.

1971-ben a Román Filmművész Szövetség egy 11 tagú delegációt küldött a fesztiválra, de annak ellenére, hogy a Fischer filmjét vetítették, nem akarták megadni neki az útlevelet. Bodor Pál, a Magyar Adás főszerkesztőjének közbenjárásával aztán mégis sikerült, és ő is ott lehetett a vonatúton Oberhausen felé. Fischer utólag értette meg Hoffmann szigorú szelekcióját: „Ez egy hippi hely, ahol az volt a szokás, hogy elkezdtek ordítani: ki hozta ide ezt a szart, dugja ki a képét színpadra, aki ezt merészelte. Scheisse, scheisse! Ha német film volt, akkor azt kiabálták, hogy deutsche scheisse, tehát tényleg nem vihetett akármit.” Tíz napot töltött a fesztiválon, majd még 20 napig utazgatott Európában. Három napot Párizsban is eltöltött, végül egy kiöregedett bogárhátú Wolkswagennel tért haza.

A Sahiában készült filmeket mozikban, kiegészítő műsorokban forgalmazták nagyjátékfilmek előtt. Egyik alkalommal Fischer felfigyelt arra, hogy kikerült a moziba a Téma variációk nélkül is. Egy westernfilm előtt vetítették és attól tartott, hogy az erre a műfajra kíváncsi munkástömegek kifütyölik a filmjét. Beült a moziba és izgatottan várta a reakciót a legprogresszívebb német fesztivált megjárt kísérleti filmjére. „A filmbe nemcsak hogy nem kiabáltak bele, hanem a végén megtapsolták, ami ritkaság volt. Abban a pillanatban tudtam, és mai napig biztos vagyok benne: ennél nagyobb sikerem soha nem lesz.”

1969-ben konszolidálódott Nicolae Ceașescu hatalma. Csehszlovákia katonai megszállása ellen tiltakozó, a Szovjetunió beavatkozása elleni fellépése elnyerte a nyugat szimpátiáját. Ez egy relatív belső feloldódást is eredményezett, amelynek köszönhetően több központi intézményben nyíltak nemzetiségi részlegek, magyar nyelvű kiadó és lapok alakultak (Kriterion, A Hét stb.); az anyanyelven történő oktatás terén is voltak előrelépések. 1969-ben indult a Román Televízió magyar, valamint német nyelvű adása is. A Magyar Adás kezdetben jórészt a rádió magyar szerkesztőségéből verbuválódott csapattal működött. Ott a magyar adásidőt nagyon lecsökkentették, de nem bocsátották el az alkalmazottakat. Televíziós szakemberek hiányában a Román Rádió és Televízió akkori közös társaságán belül elég nagy volt a belső migráció a televízió felé, sokan kipróbálták magukat az új szerkesztőségben, a „láttatás mezején”. „…a rádiót sokkal jobban szerettem. A technikai felhajtás sokkal nagyobb volt a tévében, mint az eredmény” – emlékszik vissza Rostás Zoltán szerkesztő, aki utólag került a rádióhoz.⁵ A Román Televízió alig egy éve költözött be az újonnan épült tévéközpontba. Ez akkoriban az egyik legmodernebb stúdió volt Európában. Az európai közszolgálati televízió modelljére létrehozott TVR ekkor lendületes fejlődésben volt. Az 1965-ös 500 000 előfizetőhöz képest, 1970-re már 1 500 000 előfizetője volt. Az 1968-ban indított 2-es csatornával együtt, 1973-ra több mint 100 óra heti műsoridőt töltött ki a Román Televízió. A Magyar Adás főszerkesztőjének többek javaslatára végül Bodor Pált nevezték ki, aki korábban a Kriterion főszerkesztője, tíz évig az Utunk hetilap szerkesztője volt. Több éves szerkesztői tapasztalatát, tárgyalóképességét és a művészetek iránti érdeklődését sikeresen tudta kamatoztatni az adás alakításában. Megbecsült szakembereket vonzott a szerkesztőségbe, többek között így került ide Fischer is. Bodornak azonban minden egyes új helyért, alkalmazottért győzködnie kellett a vezetést. A rendszer logikájában kellett érvelnie, már amennyire lehetséges volt.

Fischer hét filmet – ezek között több portréfilmet – rendezett a Magyar Adás részére. Összesen kb. 20 órányi anyagot forgatott itt. Egy filmjét azonban, többszöri próbálkozás ellenére sem sikerült átnyomni a cenzúrán. Bodor mutatta filmkritikusnak, a televízió igazgatójának, kétszer is, de hiába kapott a film dicséreteket, nem mehetett adásba.

A Legalább Európát (1972, 28 perc) című film az új hullám szellemében készült. Ez Fischer egyetlen játékfilmje. Minden korábbi munkája, a Mérleget leszámítva, valamint minden későbbi, emigrációban készített filmje a dokumentumfilm vagy a tévériport műfajában készült.

Fischer ugyanis 1973. augusztus 24-én elhagyta az országot és az NSZK-ba emigrált. Három filmjét vitte magával. Nem sokkal távozása után, a nézők kérésére, valamint Bodor Pál tárgyalóképességének eredményeként a Magyar Adás műsorát összevonták és a másfél, majd három órányi adást hétfő délutánra tették. Ez sokat jelentett a magyar kisebbség számára, hiszen igen tekintélyes helyet foglalhattak el a legnagyobb vonzerejű tömegmédiában. Hogy ezt megkapják, Bodor azzal érvelt, hogy a nyugati határ közelében élő magyarok, egészen Kolozsvárig a magyarországi televíziót nézik, és mivel a magyarországi adás hétfőn szünetel, jó lenne kihasználni ezt és visszacsábítani a nézőket a romániai társadalom körébe. A háttérben, a román társadalomban azonban egyre erősödött a rendszer nacionalista retorziója. 1971-ben eltávolították a magyar helységnévtáblákat (kivéve Hargita és Kovászna megyét), még írásban sem lehetett használni a magyar helységneveket; a kisebbségi oktatás is jelentősen csorbult, és felerősödött az erőszakos asszimiláció. 

A kapitalista piacon mindeddig jól teljesítő román gazdaság megtorpant a 70-es évekbeli olajválság következtében és a hirtelen, nagy kamattal felvett állami kölcsönök a csőd szélére tolták az országot, ideológiai kapitulációt követeltek volna a rendszertől. Azt azonban, hogy mennyire kiszolgáltatott a kapitalista piac kríziseinek és a nemzetközi pénzintézeteknek, Ceaușescu rendszere nem akarta beismerni.⁶ Az állami szuveranitást fetisizáló, egyre erősebb személyi kultuszt követelő vezető inkább úgy döntött, hogy kamatostul visszaadja a  kölcsönt és azt az ország lakosságán fogja behajtani. Az elképesztően erős megszorító intézkedéseket tűrő lakosságot erős nacionalista retorikával, valamint a társadalmat megbéklyózó titkosszolgálattal és besúgórendszerrel lehetett ideig-óráig kezelni. A megszorító intézkedések abszurdba váltottak, rendszeresek voltak az áramszünetek, a kevés élelmet racionalizálva adták.

A 80-as évek elején a televízió celluloidon őrzött archívumát szelektíven kezdték beolvasztani, „hogy kivonják belőle az ezüstöt!” – emlékszik vissza Józsa Erika szerkesztő.⁷ A Magyar Adás szerkesztői ekkor próbáltak kimenteni szalagokat, de ezek sajnos soha nem kerülhettek vissza és idővel tönkrementek. Rostás Emilia elmondása szerint az archívum egy része bepenészedett, sok szalagot ezért is megsemmisítettek. 1985-ben két órára csökkentették a Román Televízió napi műsoridejét, végleg megszüntették a 2-es csatornát és a Magyar Adást is. A szerkesztőség polcain őrzött tekercsek jórésze figyelmeztetés nélkül ismét a szemétbe került.⁸

1973-as Saarbrückenbe érkezése után Fischer hamar elkezdett a szakmájában dolgozni. Romániában szerzett technikai felkészültsége kiválónak bizonyult: szabadúszó operatőrként és rendezőként dolgozott az ARD saarbrückeni stúdiójának, és más megrendelőknek. Annyi munkát vállalt, hogy a nyugdíjkassza felhívta a figyelmét: túl sokat, évi 450 munkanap után fizetett be. Ekkor Nyugat-Németországban kizárólag közszolgálati televíziók működtek. A 80-as évek közepéig a szociáldemokrata kormány (Willy Brandt, majd Helmut Schmidt kormánya) megtagadta a sugárzási licenszet a kereskedelmi televízióktól. Az RTL kereskedelmi adó ekkor még a luxemburgi antennáin keresztül sugározta be az adását az országba és „így tesztelte a piacot”. A közszolgálati televízión belül erős érdekképviselet érvényesült és máig védik intézményi formájukat (az ARD ma a legnagyobb közssolgálati televíziólánc Európában, nem kevesebb mint 23 000 alkalmazottja van). A szövetségi televízió egy központi, koordinációs irodával rendelkezett és nyolc független, regionális stúdióval. Fischer a német televíziónál balos közhangulatot talált, sokan gyanakodóak voltak a szocialista országból disszidált filmesre.

(Folytatjuk.)