Egy régi tartozás kiegyenlítése

Barabás Klára: A történelem körhintáján (Fábri 100)

A japán tornatanár – így hívta a szakma a háta mögött. Fábri Zoltán ezt valószínűleg fegyelmezett stílusának és precíz munkavégzésének köszönhette.

De van itt még valami, ha egy kicsit mélyebben belegondolunk abba, hogy mit is takarhat még ez a ragadványnév. Az pedig a tisztelet. Azaz – hogy sporthasonlattal éljek – ő a dojo minden tagjának etikai normát mutató sensei-e. Tiszteld embertársadat, légy humanista. Ezt sugározta magából Fábri, mind művein keresztül, mind pedig a könyvből is körvonalazódó emberi és munkakapcsolataiban. Többek között ezt próbálja megragadni és kidomborítani a kiadvány létrejövetelén dolgozó összes munkatárs.

Humanizmus. Fábri életműve az általa is elismert monotematikus módon leginkább ezt igyekszik tehát mantrázni. Barabás Klára könyve pedig ennek az életfelfogásnak igyekszik szobrot állítani, némileg hiánypótló jelleggel (utalok itt példának okáért Marx József 2004-ben kiadott hasonló megközelítésére). Az akkor a Vince kiadónál megjelent, Fábri Zoltán című könyv hasonló, de természetesen nem annyira, hogy a mostani kiadvány az agyonismétlés vádjával lenne illethető.

Sőt, felettébb egyedi az a fajta anyai véderő, mely 1989-es interjúbeszélgetések során Barabás Kláráéknak megnyitotta az akkortájt éppen a feledés homályába süllyedő, mellőzött filmrendezőt. Három nő óvó gondoskodása teremtett ugyanis lehetőséget arra, hogy ez a könyv megszülethessen. Gyürey Vera, a magyar filmintézet akkori igazgatóhelyettese, Apor Noémi, a rendező felesége, és Barabás Klára, az interjúsorozat készítője és az életmű szakmai elemzője. Illetve nem illene elhallgatnom a későbbi negyedik, Pintér Judit nevét, aki a kiadvány szerkesztésében vállalt komoly szerepet. Persze a rövid előszóban még köszönetet érdemel Koós Ágnes és Fazekas Eszter, illetve egyetlen férfiként a szerző unokája, Fábri Péter is, de talán mégis a fenti négy hölgyet illeti meg elsősorban a dicséret.

A kötet a rövid előszó és a Hevenyészett önvallomás bevezető gondolatai után rátér a Fábri gyermekkorát, családi körülményeit, magánéletét, művészi érdeklődésének kialakulását, munkapszichológiáját is felfejtő interjúra, mely az Úgy éreztem, a film a kor művészete címet viseli. Ez teszi ki a könyv szerkezetének egyik terjedelemben és tartalmában is fajsúlyosabb részét. Barabás Klára kérdéseiből egyszerre süt az emberi melegség, amivel alanyához viszonyul, és a szakmai felkészültség. Az olvasás során kiviláglik az is, hogy az eleinte zárkózott Fábri mily szívesen osztja meg életének történetét úgy, hogy nem csak magánéleti részletelemekkel gazdagítja a róla kirajzolódó képet, hanem egyben elidőz a filmes életmű körül kialakuló öröm- és válsághelyzeteknél is. Közben érzékelteti, ami a második világháború utáni korszakot jellemzi, a politika és a művészet szoros összefonódását, mi több, még ezeknek a magánélet terébe való beszüremlését is.

A történet előrehaladtával szépen kitárulkoznak a kulisszák mögötti háttérfolyamatok is. Például hogy Fábri alapvetően képzőművésznek indult. Ebből fakadólag beszél a díszleteiről, amik saját filmjeit is végigkísérik, színházi múltjáról, ahol a színészvezetés fortélyait csiszolgatta egyedivé, vagy akár az irodalmi művekhez és azok szerzőihez való viszonyát is bölcsen elemezi, mondhatni egyik utolsó számvetésében.

Barabás Klára rákérdez a majd' harminc éve készült beszélgetéskor a meg nem valósult színészi pálya egyetlen szabályt erősítő momentumára: a Tanú című filmben Fábri mint egyfajta Rajk László-alteregó jelenik meg. Ahogy a kortársak is felbukkannak időről időre a művész élettörténetében, említhetem itt már csak a Tanú miatt is Bacsót, vagy akár Várkonyi Zoltánt, aki a filmrendező barátja és sógora is volt egyben. Természetesen szóba kerül az interjú alatt a kultúrpolitika, Révaiék, Aczél, Cannes és a Szovjetunió is, mint ahogy nem marad ki belőle a filmjeiben oly gyakran megvillanó zsidó-kérdés sem.

Kivételes életútra nézünk tehát vissza először a rendezővel, majd a könyv szerkezetének másik fajsúlyos szakaszában immáron a könyv szerzőjével egyedül maradva. Kisemberek a történelem viharában – e alá a cím alá rendezi Barabás Klára a filmről filmre haladó szakmai elemzését a Fábri-féle filmművészetről. Természetesen úgy, hogy integrálja az eddigi Fábri-elemzéseket (Zsugán Istvánét, Hirsch Tiborét, Bikácsy Gergelyét stb.) a szövegbe, melyen látszik, hogy alapos kutatómunka eredménye. Idézetekkel és hivatkozásokkal megspékelt szöveget kapunk, mely az ötvenes évek sematizmusától elkísér bennünket a kezdeti nehézségek után az ‘53-as nagy kiugrásig, a Körhintáig – persze egy komolyabb áttekintést szentelve a cannes-i díjas filmnek –, majd folytatja egészen az életmű utolsó darabjáig.

A filmelemzések közötti alcímek jelzik, hogy a szerző éppen milyen aspektusból igyekszik boncolgatni az aktuálisan górcső alá vett alkotásokat. Van, ahol a politikai miliőt tartja fontosnak kiemelni, van, hogy az egyén és társadalom viszonyát domborítja ki éppen, de van olyan is, ahol a film sikertelenségét egyszerű műfaji tévedésként aposztrofálja. A szerkesztő közben egyre nagyobb méretű és egyre kifejezőbb fényképekkel nyitja mind tágasabbra az értelmezési horizontot. A filmelemzések után, a kor szellemét megidézendő, A cenzúra árnyékában című, de még a Búcsút, azaz a végső lezárást megelőző részben kitér a szerző a kulturális mechanizmus sötét korszakára is. Bár meg kell jegyeznem, hogy úgy, mintha egyfajta egyetértést mutatna a hatalom betiltó politikája irányába. A meg nem valósított forgatókönyvek egy olyan életműről tesznek tanúbizonyságot, ami a maga tökéletessége vagy tökéletlensége ellenére is megcsonkított és még befejezetlen is maradt. Mégis, még így is az egyik legmarkánsabb rendezői hitvallást láthatjuk egy majd teljessé váló művészi életút során megmutatkozni. Ám a káráló hangok olykor mintha visszhangoznának. Mintha a rendező emlékét őrző ‘89-es féltő női gondoskodások rímelnének az előző hatalomnak a rendezői életművet pont a rendezőtől óvó tiltásaira. Ez némileg furcsa.

A Történelem körhintáján-nak keretezése végett, a Felkértek, megírtam. Elmondanom már nem volt szabad címmel a könyv Fábri 1954-ben megírt beszédét közli némileg rövidített formában. Ez a referátum tiltólistára került a maga korában, és csak 1989-ben jelenhetett meg a Filmkultúra 5. számában. Igazi csemege a magyar filmművészet felé elkötelezett olvasóknak. Mint ahogy az is, ami az Emlékek, vélemények Fábri Zoltánról címet viseli, és egy rövid riport Apor Noémivel, amit szintén Barabás Klára készített ‘89-ben. Vagy izgalmas anyag a Fábri Péter, Nádasy László, Páger Antal és Almási Tamás visszaemlékezéseiből összegyűjtött kis részletek füzérbe csatolása.

A könyvhöz DVD-melléklet is tartozik, amin azon kívül, hogy kellemes anekdotákat hallhatunk azoktól, akiknek az életére különös hatással volt a Mester, még jeles filmteoretikusok szakmai elemzéseit is meghallgathatjuk. Ezek egyike a magyar film megkerülhetetlen ítésze, Gelencsér Gábor, akinek csendes és higgadt jelenléte csak rádolgozik arra a tényre, hogy karizmája a tudás. A filmben megszólalók, Fábri régi színészei, munkatársai vagy akár unokája igazándiból aládúcolják a könyvben leírtakat. Egyfajta közös örökségként kezelve azt, amit Fábri Zoltán az utókornak hagyott. Rövid emlékezéseik között felvillanak a rendező életének utolsó periódusát jellemző olajfestmények is, melyek témájukban felettébb hasonlítanak a filmekben is megrajzoltakhoz, csupán annyi különbséggel, hogy Fábri élete alkonyán a filmvásznat felcserélte a festővászonra.

Hangsúlyoznom kell, hogy a könyv akkor tölthetné be igazi hivatását, ha lenne vállalható országos igyekezet arra, hogy a filmművészet oktatása szerves részét képezze a középiskolai tantervnek. Örvendetes ugyan, hogy az MMA elindította sorozatát, melynek első kiadványai között ez a könyv és a Gulyás testvérek életművét feldolgozó Tóth Péter Pál által jegyzett mű áll. De jó lenne, ha ezen munkák minél szélesebb körben lennének népszerűek. A két könyv szembeötlő különbsége a hasonlóságokon túl pont a két eltérő rendezői formanyelvben rejlik: míg Gulyásék formanyelve egyetemi szinten kommunikál a mával, addig Fábri filmművészete még a középiskolások számára is elérhető közelségben van. Már csak ezért is volna jó, ha a történelem- és filozófiaoktatás ezt a médiumot is segítségül hívná.

Azon kívül, hogy a könyv számos esetben önmaga ismétlésén kapható, egyetlen személyes kifogásom, hogy az életmű utolsó alkotását, az 1983-as Gyertek el a névnapomra! című filmet mintha megkopott művészi értékkel és elkésett mondanivalóval terhelt alkotásként aposztrofálná a szerző. Én nem tudok ezzel egyetérteni, még akkor sem, ha már hallottam hasonlóan lesújtó szakmai ítéletet erről a filmről. Én Fábrival vagyok, aki mintegy az utolsó szó jogán azt feleli erre a profán kérdésre:

„- Ha most csinálna még egy filmet, miről szólna?”

„- Azt folytatnám, amit a Gyertek el a névnapomra! című filmemmel elkezdtem, csak most az ország helyzetéből következően egy érettebb periódusban.”

Ami engem illett, én kíváncsi lettem volna, hogyan és mit fogalmazott volna meg a Mester, az új idők szelébe fogva tapasztalt és kiforrott művészetének vitorláját. De lehet, hogy nekik, az őrzőknek van igazuk, és valóban, a rendezői életmű csorbult volna, mert Fábri talán nem tudott volna mit kezdeni a rendszerváltás utáni idők történeteivel. Ez azonban már sohasem fog kiderülni.


Barabás Klára: A történelem körhintáján (Fábri 100). Szerkesztette: Pintér Judit. Magyar Művészeti Akadémia, 2017. DVD-melléklet: 75 perc Fábri Zoltán filmrendezőről (MMA, 2014, rendező: Medgyesi Gabriella)



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.