Beszámoló | Cannes 2018, percről percre Beszámoló | Cannes 2018, percről percre

Cannes 2018, percről percre

A tavalyelőtti és tavalyi gyakorlathoz hasonlóan idén is folyamatosan, élőben tájékoztatjuk a Filmtett olvasóit a Cannes-i Fesztivál napi „viselt dolgairól”. Ez az oldal fog naponta többször is frissülni, tehát érdemes a refresh gomb fölött tartani a kezünket egészen május 20-ig.

Díjak és Gilliam
2018. május 20., vasárnap, 1:30

Az igazi meglepetést Jean-Luc Godard Palme D’or Spéciale-je és Spike Lee filmjének, a BlacKkKlansmannek a díjazása jelentette számomra, a többi díjazottra viszont számítani lehetett. Örültem, hogy a legjobb forgatókönyv díját megosztotta a zsűri a Lazzaro Felice (Alice Rohrwacher) és a Se Rokh / 3 Faces (forgatókönyv: Nader Saeivar, rendező: Dzsafar Panahi) között, mert mindkettőnek a forgatókönyve volt az erőssége. Valahogy azt sejtettem, hogy Pawel Pawlikowski és Kore-eda Hirokazu között fog eldőlni az Arany Pálma. A Zimna Wojna (Cold War) a rendezői díjat kapta, a Manbiki Kazoku (Shoplifters) az Arany Pálmát. Nagy kedvencem volt a mezőnyben Lee Chang-dong Burningje, de azt „csak” a kritikusok díjazták. Mindkét színészi alakítás esetében remekül választott a zsűri. Bár én titokban drukkoltam Jia Zhang-ke filmjének főszereplőjének, Zhao Taónak, de el kell ismerni, hogy az utolsó napon vetített Ayka (rendező: Szergej Dvorcevoj) színésznője, Samal Yeslyamova, akinek ez a második filmes alakítása, még nála is jobban megérdemelte a díjat. Hasonló a helyzet a Dogman főszereplőjével, Marcello Fontéval is, aki elítéltekkel próbált színdarabot, amikor Matteo Garrone megismerte őt. Fonte, bár előtte már tévében és játékfilmben is bemutatkozott, szintén nem számít ismert színésznek.

A díjkiosztón Asia Argento Harvey Weinstein ellen protestált, Nadine Labaki hosszan beszélt, az Iránban háziőrizetben lévő Panahinak a lánya vette át a díjat, Roberto Benigni pedig ismét csak a szokott énjét hozta. A díjkiosztó után Sting zenélt a palota lépcsőjén és kezdetét vette a várva várt Terry Gilliam-film, a The Man Who Killed Don Quixote, amiről még a fesztivál közepe felé sem lehetett tudni, hogy biztosan látható lesz-e. A film ott volt a zárón, ahogy a stáb is, a piros zoknit viselő Gilliam pedig láthatóan nagyon izgatott volt. Gilliam extravaganzájában aztán tényleg minden van a gonosz Mignonoktól, a Trumpra tett utalásig, de leginkább a totális káosz jellemzi. A kíváncsiság ott tartott a moziban, és nem bántam meg teljesen, de összességében nem fogott meg igazán.

 

Versenyfilm-összefoglaló
2018. május 19., szombat, 18:30

Alice Rohrwacher filmje, a Lazzaro Felice volt az egyetlen versenyfilm, amit kihagytam, és a Csodák (Le meraviglie, 2014) után nem is voltam annyira kíváncsi rá. Ma délelőtt viszont megnéztem és nagyon nem bántam meg. A bibliai ihletésű film hőse Lazzaro (Adriano Tardiolo) félszáz munkással együtt modern rabszolgaságban dolgozik egy birtokon. Lenyűgöző, ahogy a bibliai utalások és a társadalomkritika, az elemeltség és rögvalóság találkozik az olasz rendezőnő alkotásában.

Nem okozott csalódást a szintén olasz, Matteo Garrone Dogman című filmje sem. A nyitójelenetben a kutyakozmetikus, Marcello (Marcello Fonte) egy agresszív, állandóan vicsorgó harcikutyát fürdet, folyamatosan nyugtatva a barátságtalanul acsargó ebet. A későbbiekben ugyanez történik, csak a harcikutya helyett az egész környéket rettegésben tartó Simonét (Edoardo Pesce) próbálja barátjává szelídíteni, hogy hűséges eb módjára aztán ő követhesse mindenhová. Simone azonban megállíthatatlan és megszelídíthetetlen. Végső csalódottságában a Simone mellett a végsőkig kitartó Marcello bosszút esküszik.

A libanoni színész/rendezőnő Nadine Labaki Capharnaüm című filmje állítólag a zsűritagokat is megríkatta. A megható történetben egy kisfiút, Zaint (Zain Alrafeea) útját követhetjük az alkalmi munkától a kiskorúak börtönéig. A bejrúti utcán talált, szíriai menekült által alakított Zain miután megszökik szeretőnek korántsem mondható családjától, hogy fellelje 11 évesen férjhez adott lánytestvérét, találkozik az etiópiai menekült Rahillal (szintén egy menekült, Yordanos Shiferaw megformálásában), akit a libanoni hatóság letartóztat, így Zain egyedül marad a nő egyéves gyerekével, és már nem csak magáról, hanem egy kisbabáról is gondoskodnia kell. Idén akár Kore-eda, akár Labaki filmjét nézzük, remek gyerekszereplőket láthattunk.

Yann Gonzalez Un couteau dans le coeur (Knife + Heart) című filmje a pornóproducert alakító Vanessa Paradis főszereplésével még rosszabb, mint elsőre gondoltam volna. Az, hogy a 70-es évek pornórobbanása megihleti az alkotókat, nem újdonság, elég csak a Fülledt utcák (The Deuce) című sorozatra gondolni. A pornószínészeket alakító színészek, és a melegpornó-forgatás akár humoros is lehetne, de itt csak olcsó ripacskodásnak tűnik, ahogy maguk a filmek is azok voltak. A sorozatgyilkos sztori, amit köré kerítettek – nos, arra nincsenek szavak. Ha valami trash, akkor legyen hardcore trash, de ez a rejtélyes gyilkos, fekete madárral, rémálom és valóság keveredésével elég gyenge próbálkozás.

Az Ayka (rendező: Szergej Dvorcevoj) egy kirgiz menekült Odüsszeiája Moszkvában. Ayka (Samal Yesyaova) nemsokkal azután, hogy egészséges gyereknek ad életet, megszökik a kórházból és kétségbeesve keres munkát, hogy adósságát törleszteni tudja, de illegális bevándorlóként, pár órával szülés után ez nem egyszerű feladat.

Nuri Bilge Ceylan Ahlat Agaci (The Wild Pear Tree) című filmje zárta az idei versenyt. Háromórás játékidejével ez volt a fesztivál leghosszabb filmje. A Téli álom egyértelműen a legjobb volt a 2014-es mezőnyben, és nagyon örültem, hogy megkapta az Arany Pálmát. Ez a film, bár szintén tetszett, nem állt össze annyira, mint a Téli álom vagy az Volt egyszer egy Anatólia (2011), de még a 2008-as Három majom is jobban tetszett.

Ennyire szoros és sokesélyes versenyt rég láttunk Cannes-ban. Még alig két-három óra és kiderül, hogy kik kapják az idei fesztivál díjait.

 


Regard-nyertesek
2018. május 18., péntek, 22:00

Rendszerint már a megjelentekből sejteni lehet, hogy kik kapják a díjakat, de idén kicsit csalóka volt, hogy olyanok is ott ültek az Un certain regard elnevezésű, parallel szekció díjkiosztóján, akiknek a fesztivál legelején vetítették a filmjét. Ott voltak Antoine Desrosières filmjének, az À genoux les gras (Sextape)-nek szereplői, a kenyai leszbikusokról szóló Rafiki (Friend) rendezője, Wanuri Kahiu és szereplői, és ott volt Alejandro Fadel, a Muere, Monstruo, Muere direktora is. Utóbbi rendezőjének nagy csalódás volt, hogy nem nyert semmit. A könnyeivel küzdő Fadelt, a filmje főszerepét alakító Victor López vigasztalta a díjkiosztó után. Szintén könnyekig meghatódott, bár Meryem Benm’Barek könnyei inkább örömkönnyek voltak, mert a Sofiát is díjazta a zsűri. Nem volt viszont ott Sergei Loznica, a Donbassz rendezője, aki a legjobb rendezés díját kapta, és akit egyébként nagyon sokat lehetett látni a fesztivál alatt a különböző vetítéseken és a fesztiválpalotában is. Loznica üzenetében nemcsak a díjat köszönte meg, de kérte, hogy tapsolják meg a 20 évre bebörtönzött honfitársát, a szintén ukrán származású rendezőt, Oleg Szencovot is.

Várható volt, hogy Lukas Dhont Girl című filmjének főszereplője, Victor Polster nem távozik díj nélkül a Croisette-ről, és így is lett. A 16 éves diák nem lehetett ott a díjkiosztón, helyette a rendező vette át a díjat.

A zsűri fődíját szintén a rendező távollétében adták át. Ali Abbas Gräns (Border) című filmje a szexelő trollokról lett szóbeszéd tárgya. Csak a háromnegyedét láttam a mezőnynek, de abból valóban kiemelkedett Abbas filmje. Egyedül azzal kapcsolatban van hiányérzetem, hogy Bi Gan Di qiu zui hou de ye wan (Long Day’s Journey into Night) című filmje üres kézzel távozott a Croisette-ről, bár ahogy Benicio del Toro kiemelte, azok, akik a körülbelül 2000 filmből bekerültek a szekcióba, már nyertesnek számítanak.

 

Cannes és a sajtó
2018. május 18., péntek, 16:30

A fesztivál kapcsolata a sajtóval eléggé hullámzónak mutatkozott az elmúlt 7 évtized során. Kapott már hideget és meleget is bőven, ennek ellenére Cannes tudja, hogy mennyire fontos a média, az itt dolgozó napilaposok, tévések, rádiósok és kritikusok, akik a filmek és a fesztivál hírét viszik a nagyvilágban. Tavaly, a 70. évforduló alkalmából kezdte a fesztivál azokat a nagyvonalú gesztusokat, amelyekből úgy tűnik, hogy hagyomány lett. A megnyitó után nem sokkal Welcome Party fogadta az itt dolgozó zsurnalisztákat, a fesztivál vége felé pedig a szintén tavaly indult, ültetett vacsora várt bennünket a palota melletti parti sátorban. Egy kis kikapcsolódás és igazi francia kulináris élmény volt ez a fesztivál rohanásában. Jó volt látni, ahogy a fesztivál vezetése megköszönti az egyik legrégebben itt dolgozó, számos sajtótájékoztatót vezető kritikusát a 85. születésnapján. Az i-re a pontot az tette fel, hogy kiderült, a vacsorát felszolgaló egyik pincér magyar volt.

Közben szépen leperegtek a versenyfilmek, amikkel a tegnapi és mai technikai fennakadás miatt egy kicsit lemaradtam, de mindenképp beszámolok még róluk a díjátadó előtt. Az biztos, hogy erős a mezőny, sok esélyessel, és Nuri Bilge Ceylan, aki legutóbbi filmjével Arany Pálmát kapott, még hátra van. Az, hogy a 3 órás Ahlat Agaci (The Wild Pear) Tree című filmje felér-e a 2014-es Téli álomhoz, hamarosan kiderül. Addig viszont még megtudjuk, hogy a Benicio del Toro vezette zsűri kinek ítéli az Un certain regard szekció díjait (a Rendezők kéthetét Gaspar Noé nyerte.)

 


Keleti dilemmák
2018. május 17., csütörtök, 02:00

A Cannes, percről percre tudósítás helyett lassan Cannes, napról napra lesz, köszönhetően a technika ördögének. Előző években sokat bosszankodtam az internetkapcsolat minőségén, csodálkoztam is, hogy idén milyen simán működött minden, egészen a mai napig, amikor is beütött a mennykő. Így egy kicsit megkésve tudok csak áradozni arról, hogy milyen izgalmas is az idei verseny, és mennyire erős a távol-keleti mezőny, akár a hivatalos versenyprogramban, akár az Un certain regard szekcióban. Imádom az ázsiai filmeket, és idén Cannes-ban szerencsére egyikben sem kellett csalódnom. A versenyben lévő kedvenc kínai rendezőm, Jia Zhang-ke filmjéről már írtam, feleségéről, Zhao Taoról pedig továbbra is fenntartom, hogy megérdemelné a legjobb női alakítás díját. Hirokazu Kore-eda filmje, amit már szintén említettem korábban nemcsak a két tüneményes gyerekszereplő miatt emelkedik ki a mezőnyből, hanem szívbemarkoló története miatt is. Minél többet gondolkodom Hamaguchi Ryusuke filmjén, a Netemo Sametemo (Asako I & II) címűn, amiről már szintén beszámoltam, annál jobban tetszik. Bár ebben az erős mezőnyben nem ez a kiemelkedőbb, de a japán kulturális kontextusban, ahol a lojalitás a legfontosabb erények egyike, legyen szó munkáról vagy magánéletről, különösen érdekes egy olyan film, ami a hűtlenségről, és az elköteleződés nehézségéről szól. Lee Chang-dong Burningjében a rejtély a központi szervezőelem, de a gyöngéd szerelem a gyerekkori baráttal, a ki nem mondott és mutatott érzelmek is lebilincselővé teszik a filmeket, ami után megannyi megválaszolatlan kérdés marad. Lassan bontakozik ki a Burning, de két és fél óráig egy pillanatra sem lankad sem a feszültség, sem a figyelem.

Most tényleg nem lennék a zsűri helyében. Az biztos, hogyha az említett négy távol-keleti versenyfilm közül bármelyik is kapja az Arany Pálmát, megérdemelt lesz győzelem, de ezt még legalább ennyi versenyfilmről el lehet mondani.

Az Un certain regard szekció ma zárult Ulrich Köhler In My Room című filmjével, amiben reménykedtem, hogy egy Toni Erdmannhoz hasonló vígjáték kerekedik, már csak azért is, mert a rendező kedvese nem más, mint a Toni Erdmann rendezőnője, Maren Ade. Így is indult a film, ami az egyik legötletesebb és legszórakoztatóbb nyitójelenetet mondhatja magáénak, de valami az első fél óra után nagyon elromlott. Vártam még egy órát, hátha helyreállnak a dolgok, de csak egyre rosszabb lett. Idén ez volt a második film az eddig látott 29-ből, amit otthagytam.

 


A ház, amit Trier épített
2018. május 16., szerda, 14:30

Még mindig borús és hűvös az idő, és egyre nehezebb a reggeli vetítésekre kikecmeregni az ágyból. David Robert Mitchell Under the Silver Lake című filmjét nagyon vártam, de összességében csalódás volt. Sok érdekes dolog van benne, és szépen képes fenntartania feszültséget, de valahogy mégsem megy semerre. A Bret Easton Ellis regényeit, elsősorban Az informátorokat és a Kevesebb a nullánál hangulatát idéző film sokat köszönhet Hitchcocknak és a klasszikus hollywoodi moziknak is. Ami Hitchcockot illeti, a hatás akkor is egyértelmű lenne, ha a hőse, a harmincas Sam (Andrew Garfield) egyszer nem éppen a borzongatás mesterének sírkövére támaszkodna. Kár az ilyen direkt gesztusokkal elrontani valamit. David Robert Michell versenyfilmje a legtöbbet abban hozza, ahogy a hollywoodi fiatalok világának a felszínességét ábrázolja.

Stéphane Brizé En Guerre (At War) című versenyfilmje a sztrájkoló munkásokról nem hangzott túl vonzónak, de főleg Vincent Lindonnak köszönhetően egészen nézhető volt. A zömében amatőr szereplőkkel forgatott dokudráma hangulatától alaposan elüt a gyakran felcsendülő, pulzáló zene, ami kétségtelenül élvezhetőbbé teszi az egyébként eléggé kimerítő beszédáradatot, és a játékidő legnagyobb részét adó vitákat, csak éppen némileg aláássa a dokumentarista stílust.

 


Han Solo Cannes-ban
2018. május 15., kedd, 23:59

Az a Star Wars-rajongó vagyok, akinek könny futja el a szeme már akkor is, ha csak a film zenéjét hallja. Így volt ez most is, amikor a vörös szőnyegen felcsendült az ismerős dallam, hogy a stáb erre vonulhasson. Nagyon vártam Ron Howard Solo: Egy Star Wars történetét, annak ellenére is, hogy eddig a Star Wars minden új epizódja csalódást okozott. Sajnos így volt ez most is, pedig mindig várom a csodát, várom, hogy ugyanúgy elvarázsoljon, mint amikor tizenévesen először láttam az eredeti trilógiát. A Solo: Egy Star Wars történet biztosan sok pénzt fog hozni, ahogy az összes többi rész is, de nem azért mert olyan jó, hanem mert annyian reménykednek még a csodában. Azt is borítékolni lehet, hogy erről is lehúznak még majd egy-két bőrt.

A Solo számomra nem elsősorban a történetet csúszott el, hanem a castingon. Chewbaccán (Joonas Suotamo) kívül mindenki elhibázott választásnak tűnik. Alden Ehrenreich híján van Harrison Ford karizmájának, bár talán még így is több jó pillanat jut neki, mint Emilia Clarke-nak, aki színészileg a Trónok harcában is a leggyengébb láncszem, főleg Peter Dinklage és Lena Headey mellett, de ott legalább jobban érvényesül a szépsége. Sem Woody Harrelson, sem Thandie Newton – akinek színészi képességeit a Westworldben fedeztem fel – nem ad semmi pluszt az eléggé erőltetettnek tűnő végeredményhez. A sajtótól langyos fogadtatásban részesült a fesztivál legnagyobb bemutatójának számító Ron Howard-rendezés, aminek partiján most lövik éppen a tűzijátékot. Kár, hogy a film nem ekkora durranás.

 

A ház, amit Trier épített
2018. május 15., kedd, 14:30

Spike Lee, ahogy várható volt, Trumpot szidta a reggeli sajtókonferencián, amin viszonylag kevés szó esett a filmről, annál több viszont a politikáról. Lee és stábja levonulása után megpihentek a sajtósok és a fotósok is, így alig páran vettük észre, hogy közben John Travoltát és feleségét hozták éppen a photo callról. Travolta holnap ad nyilvános interjút a fesztiválon.

Az, hogy mi dühítette fel a fesztivál művészeti igazgatóját, Thierry Frémaux-t annyira, hogy a sajtószoba ablaka előtt hatalmas gesztikulálás kíséretében keljen ki magából, meglehet, örökre rejtve marad, az írásból viszont némileg kizökkentett.

A tegnapi bemutató utáni első negatív visszajelzések hallatára nem sok kedvem volt kora reggel Lars von Trier A ház, amit Jack épített (A House that Jack Built) című filmjéhez. Trier 2011-ben lett „persona non grata” Cannes-ban, az azóta sokszor a fejére olvasott „náci vagyok” kijelentése miatt. Idén azonban megenyhült a fesztivál, és versenyen kívül ugyan, de műsorra tűzte A ház, amit Jack épített című filmjét, amiben Matt Dillon sorozatgyilkost alakít, akit a Bruno Ganz által megformált Verge számoltat el cselekedeteivel. A sokszor a nézhetetlenségig fokozott borzalmak ellenére el kell ismerni, hogy zseniális a legújabb Trier-film. Az, hogy formailag rendben van, nem meglepő, de a humora, és maga a története is kiválóan működik, nem is beszélve zenei, képzőművészeti, történelmi, mitológiai és egyéb utalásairól. Mekkora arcátlanság kell ahhoz, hogy valaki, akit a nácizása miatt vetett ki magából a világ legbefolyásosabb filmes mustrája, a nácik emlegetésével térjen vissza? Arról nem is beszélve, hogy a nők egyenjogúságáért való küzdelem és a szexuális zaklatások elleni tiltakozás legzajosabb időszakában éppen önhibájuk vagy inkább önnön butaságuk áldozataiként ábrázolja a nőket? Trier tényleg semmitől sem riad vissza, és ennek ellenére vagy éppen ezért működik olyan jól A ház, amit Jack épített. Nagyon sajnáltam volna, ha hagytam volna lebeszélni magam róla, mert nem akármilyen kaliberű alkotásról van szó. Nem mindennap látni ennyire merész filmet, ami mögött ráadásul ennyi tudás, felkészültség és ilyen koherens világkép van, és mindez ilyen végletekig menően hatja át a végeredményt.

 


FeKKKete
2018. május 14., hétfő, 23:59

A mai nap második japán versenyfilmje, Ryusuke Hamaguchi Netemo Sametemo (Asako I & II) című alkotása egy lassan kibontakozó szerelmi háromszög, ami megkapó kis történetnek mondható, de kissé túlságosan is moralizáló és messze nem ad annyit, mint a reggeli Shoplifters.

Spike Lee Szemet szemért (Do the Right Thing, 1989) című filmje annak idején Steven Soderbergh szex, hazugság, videója (sex, lies and videotape, 1989) miatt maradt le az Arany Pálmáról. A Wim Wenders vezette zsűri nem díjazta Lee filmjét, kíváncsi vagyok, hogy Blanchett és zsűrije mit szól majd a BlacKkKlansmanhez. A BlacKkKlansman rettentő szórakoztatóan indul, egyszerre idézi a 70-es évek zsarufilmjeit és a kor blaxploitationjeit, ráadásul remek szereplőgárdát sikerült Spike Lee-nek felsorakoztatnia, az élen John David Washingtonnal és Adam Driverrel. A film áthallásainál a sajtóközönség többször beletapsolt a vetítésbe, de a végén mégsem lett az a tomboló siker, amit a film háromnegyedéig vártunk volna. Ennek leginkább az az oka, hogy a rendező, talán nem bízva abban, hogy a közönség érzékeli, hogy mennyi közös pont van a filmben ábrázolt kor és a jelen Amerikája között, bevágta a 2017-ben Charlottesville-ben történt események felvételeit és Trump beszédét, nagyban rontva ezzel az összhatást. A mondanivalója ezek nélkül is tökéletesen ült volna. Sőt, anélkül a hosszas jelenet nélkül is, amikor is a klán tagjai D. W. Griffith Amerika hőskora (The Birth of a Nation, 1915) című filmjén tombolnak. Az eddigi verseny legszórakoztatóbbnak induló, megannyi áthallást hordozó filmje így sajnos túlságosan is propagandaízűre sikerült.

Csak egy versenyfilmet mulasztottam, Alice Rohrwacher Lazzaro Felicéjét. Nagyon ellentmondásos véleményeket hallok róla, sokaknak tetszett, de sokan otthagyták. Nekem az olasz rendezőnő előző filmje, a Csodák (Le meraviglie, 2014) nem tartozott a kedvenceim közé, de az akkori cannes-i zsűri más véleményen volt. Szombaton majd kiderül, hogy Cate Blanchett és a nyolc másik zsűritagnak bejött-e a Lazzaro Felice.

 

Japán bolti tolvajok
2018. május 14., hétfő, 17:00

Kubrick mellett nem egy színésze vagy stábtagja kapott gyomorfekélyt vagy idegösszeomlást. A perfekcionizmusáról elhíresült rendező filmjét, a 2001: Űrodüsszeiát elnézve azonban a végeredmény még 50 év elteltével is csak szuperlatívuszokkal írható le. A szélesvásznon újranézve is egyszerűen lenyűgöző. Jó volt látni a rendező lányának, Katharina Kubricknak az örömét, ahogy azt is, milyen jól tartja magát és milyen szépen öregedett, a május 30-án már 82. életévét töltő Keir Dullea (a film Dave Bowman-je).

Reggel láthattuk Kore-eda Hirokazu Manbiki kazoku (Shoplifters) című filmjét. Két kisgyerek körül forog a cselekmény, akiket egy család fogad magához, hogy együtt egy jobb életet éljenek. Nagyon szépen megírt, rendkívül emberi és megindító történet, tüneményes gyerekszereplőkkel. Ismét egy nagyon erős versenyző az idei mezőnyben, aminek jórésze még mindig hátra van – például a másik japán versenyfilm, aminek a bevonulása éppen ebben a pillanatban zajlik, és amire én is rohanok. Kíváncsi vagyok Hamaguchi Ryusuke Netemo sametemo (Asako I & II) című filmje felér-e honfitársáéhoz.


 

Az analóg restaurálás bája
2018. május 13., vasárnap, 18:30

A szexelő trolloknál azt hittem, már nem lesz bizarrabb az idén, de az argentin Alejandro Fadel Muere, Monstruo, Muere (Murder Me Monster) című filmjének alighanem sikerült felülmúlnia. A szintén az Un certain regard elnevezésű szekcióban bemutatott szörnyfilm az Andok festői tájain játszódik. A gore effektekben nem szűkölködő, a szörnyfilmek megszokott narratívája szerint építkező alkotás sokat merít népmeséből, mitológiából és még hosszan lehetne sorolni. A Muere, Monstruo, Muere hol rémisztő, hol gyomorforgató, hol mosolyfakasztó. Laza, vasárnapi ebéd utáni gore-nak tökéletesen megteszi.

Közben leszakadt az ég is, és csak abban reménykedem, hogy nem lesz újabb felhőszakadás ma este, mert a 2001: Űrodüsszeia restaurált változatára nem szeretnék szakadó esőben sorban állni. Christopher Nolan, aki ma bevezetőt mond a film előtt, tegnap már sokat beszélt arról miért volt szívügye, hogy 70mm-es filmen és ne digitalizálva születhessen újra 50. évfordulója alkalmából Kubrick klasszikusa. Nolan szerint a digitalizáció során kivett karcolások és egyéb „hibák” szerinte fontos információt vesznek el, és adott esetben megváltoztathatják az eredti mű jelentését. Nolan a filmet még gyerekkorában látta, amikor egy évvel a Csillagok háborúja után, Lucas filmjének sikerén felbuzdulva Kubrick alkotását is újra moziba küldték. Cannes-nak mindig is szívügye volt a régi filmek restaurálása és bemutatása. Pár éve így láthattuk Georges Méliès Utazás a Holdba című 1902-es filmjét vagy Michael Powell Piros cipellők című 1948-ban készült alkotását, ami előtt Martin Scorsese tartott bevezetőt, a filmet pedig elkísérte Michael Powell özvegye, Thelma Schoonmaker is, aki Scorsese rendszeres vágója. A Nolan mesterkurzuson ott volt, és feltehetően a 2001: Űrodüsszeia bemutatón is ott lesz Katharina Kubrick, a rendező lánya.

Most jönnek az első lelkes visszhangok Gaspar Noé Climax című filmjéről. Mission impossible-nek tűnik, de muszáj megnéznem valahol. Forgalmazója még nincs, de remélem mielőbb felbukkan majd a fesztiválkörökben.

 

Nők a nőkért
2018. május 13., vasárnap, 13:30

A női alkotókért protestáló 82 színész/rendezőnő felvonulásától volt tegnap hangos a sajtó, és nem sokkal azt követően mutatták be Eva Husson Les Filles du soleil (Girls of the Sun) című, kurd harcosnőkről szóló alkotását. A film bemutatóját hangos nemtetszéssel fogadta a sajtó. Hiába a valós eseményeken, és főleg valós szenvedésen alapuló történet, a kivitelezés minden tekintetben erősen kifogásolható.

Ismét nagy dilemma volt reggel, hogy vajon Gaspar Noé Climax című titokzatos alkotását válasszam-e, aminek se színészeit, se a történetét nem ismerni. Utóbbit persze a cím és Noé korábbi munkái alapján nem nehéz kikövetkeztetni. Meglepődnék, ha nem tömény szex lenne az egész. Noé Visszafordíthatatlanját (2002) nagyon fontos alkotásnak tartom, ahogy korábbi munkáit is, de azóta egy-két rövidfilmen és videoklipen kívül nem sok érdemlegeset tett le az asztalra az argentin származású, főként Franciaországban alkotó rendező. Végül úgy döntöttem, hogy maradok a hivatalos versenyprogramnál, és a jelenleg is háziőrizetben lévő Dzsafar Panahi filmjét választom, aki szintén azok sorát gyarapítja idén, akiket politikai okokból tartanak fogva, és emiatt nem kísérhetik el alkotásaikat az idei cannes-i filmfesztiválra.

Bár Noé filmje továbbra is rejtély számomra, a Se Rokh (3 Faces) nem bizonyult rossz választásnak. A történet szerint a híres színésznő, Behnaz Jafari videóüzenetet kap egy fiatal lánytól, Rezaei Marziyeh-től, amiben a lány végső kétségbeesésében megöli magát. Jafari és Panahi felkerekednek, hogy utánajárjanak: vajon a lány tényleg azért ölte-e meg magát, mert ő nem hallgatta meg a kérését és nem segítette a színész karrierjét, vagy csupán egy jól megrendezett átverés az egész? Útjuk során képet kapunk a kis, hegyi falvakban élő emberek mindennapjairól. Bár a Se Rokh / 3 Faces-t férfi rendezte, sok tekintetben kapcsolódik a nőknek a társadalomban és a filmiparban beöltött helyzetének aktuális kéréseihez, ami az idei fesztivál központi szervezőeleme.

 


Nolan belovagolt Cannes-ba
2018. május 12., szombat, 23:30

Ma már hatalmas volt a tolongás a Croisette-en és a palotában is. Ez az első hétvége mindig a legzsúfoltabb, ilyenkor van a legtöbb vendég. Különösen érezhető volt ez a Christopher Nolan mesterkurzusa előtt, ahová volt olyan, aki már 3 órával korábban beállt a sorba. Most nem működött a tökéletes trükk, azaz a lépcsőt elálló biztonságiak kikerülése a lifttel, de a „producerek speed dating eseményére rohanok” szöveggel sem tudta egy amerikai srác átverni az őröket. Hihetetlen, hogy több mint 15 éve annak, hogy az Álmatlansággal (Insomnia) Edinburghban járt Nolan, amikor is volt alkalmam beszélgetni vele egy kicsit. Már akkor feltűnt, hogy nemcsak érdekeseket mond, de angolszakos diplomájának köszönhetően rendkívül szabatosan is fogalmaz. Sokszor visszacsengenek az ott hallott mondatai, ahogy az itt Cannes-ban elhangzott gondolatai is velem maradnak még egy darabig.

Nagy dilemma volt, hogy az Un certain regard szekcióban szereplő Girl (rendező: Lukas Dhont) című filmet vagy a Gongjak/  The Spy Gone North (rendező: Yoon Jong-bin) című dél-koreai filmet válasszam-e. Végül az utóbbi mellett döntöttem, azzal győzve meg magam, hogy ha a Girl annyira jó, hogy megnyeri a szekciót, akkor a díjkiosztón láthatom, ha pedig nem kap díjat, akkor is valószínűleg inkább feltűnik majd az európai fesztiválokon, a koreai kémthriller pótlására viszont előreláthatólag kevesebb esély mutatkozik. Bár úgy hallottam, hogy a Girl is nagyon jó, nem bántam meg, hogy a Gongjak mellett döntöttem. Yoon Jong-bin filmje szépen megcsinált, feszültséggel teli kémthriller, mely egy valós, Fekete Vénusz néven működő dél-koreai kémnek a története, akit végül nem az északiak, hanem a saját megbízói börtönöztek be 6 évre. A megtörtént eseményeken és valós politikai cselszövésen alapuló, ám az alkotói fantázia által jócskán kiszínezett történet mindkét rendszer kíméletlen bírálata is egyben.

 

A hamu a legfehérebb
2018. május 12., szombat, 10:10

Nem okozott csalódást Jia Zhang-ke versenyfilmje, a Jiang hu er nv (Ash Is Purest White). Az önfeláldozás és a reménytelen szerelem története ez, amiben ráadásul – ahogy azt a kínai rendezőtől megszokhattuk – benne van az egész kínai társadalom átalakulása. Kicsit visszatérhettünk a korábbi filmjeinek tájaira, például a Jangce vidékére, a világ legnagyobb erőművének, a Három-szurdok-gátnak a területére, ami miatt egész lakónegyedek és régészeti területek tűntek el, de láthatjuk a szintén többször felemlegetett, fokozatosan elnéptelenedő bányavidékeket is. Az Ash Is Purest White-ban van egy különösen kedves és mosolyfakasztó utalás a 2006-os Csendéletben (Sanxia Haoren / Still Life) felszálló repülő csészealjakra. Utóbbi magyarázatára kicsit sokat kellett várni, de így végül szépen helyükre kerültek a dolgok, főleg, hogy a Csendéletben is főszerepet alakító Zhao Taótól halhatjuk a magyarázatot. Qiao szerepében Zhao Tao alakítása díjat érdemelne.

Ma szintén ázsiai filmmel folytatom, Yoon Jong-Bin Gongjak (The Spy Gone North) című koreai kémthrillerrel, majd Christopher Nolan mesterkurzusa és a három versenyben szereplő női rendező közül az idei első, Eva Husson Les Filles du soleil (Girls of the Sun) zárja majd a napot, ami ma egy kicsit később indult, mert Godard filmjét sikerült megnéznem már a tegnapi vetítésen.

 


Godard és a többi húsz
2018. május 11., péntek, 19:10

A fesztivál elején, a zsűri számára rendezett sajtótájékoztatón felmerült a kérdés, hogyan lehet majd összemérni például egy elsőfilmet (illetve akár bármelyik filmet) egy olyan elképesztő hatással bíró alkotó munkájával, mint Jean-Luc Godard, akinek az idei versenyfilmje, a Le livre d’image (Image Book) már a 127.(!) rendezése. Godard-nak a modern filmművészetre gyakorolt hatását mutatja, hogy az idei fesztiválplakáton is egyik ikonikus alkotásából, a Bolond Pierrot-ból vett jelenet látható. Nos, hogy legutóbbi versenyfilmje hogyan viszonyul a többi 20 alkotáshoz, majd a zsűri dönti el, az viszont bizonyos, hogy a közönséget nem fogta meg igazán a Le livre d’image. Be kell vallanom, engem már Godard korábbi, 2014-ben készült Búcsú a nyelvtől című filmje sem érintett meg, ez az utóbbi pedig még annyira sem. Jó volt néhány kocka erejéig látni a filmművészet megidézett klasszikusait, mint például Pasolini Salóját vagy Hitchcock Szédülését (és még hosszan lehetne sorolni), de számomra korántsem nyújtja azt a moziélményt, mint például a Bolond Pierrot, amit a fesztivál előtt, pont a poszter hatására néztem újra.

Épp a stáb bevonulásakor értem a vörös szőnyeghez, és reménykedtem, hogy hátha meglátom a mestert is, de Godard már hosszú évek óta nem kíséri el filmjeit Cannes-ba, helyette be kellett érnem Szergej Loznicával, aki pont előttem igyekezett Godard filmjének premierjére.

Ma Pawlikowski Zimna Wojna (Cold War) című filmje volt a csúcs, és egyáltalán, ez az eddigi fesztivál legjobb filmje, de nagyon reménykedem, hogy nagy kedvencem, Jia Zhang-ke sem okoz majd csalódást. Ma Zhang-ke Jiang hu er nv (Ash Is Purest White) című filmje zárja a napomat.

 

Fekete-fehér múltidézés…
2018. május 11., péntek, 15:00

Idén Cannes-ban menőnek bizonyul a fekete-fehér múltidézés. Tegnap Kirill Szerebrennyikov Leto (Summer) című filmje lopta be magát a szívünkbe, ma reggel Pawel Pawlikowski lengyel nyelven, fekete-fehérben forgatott melodrámája, a Zimna Wojna (Cold War). Csodálatos a fényképezése, fantasztikus a felvonultatott zenei spektrum, és persze a szerelem, szóval minden együtt van ebben a több évtizedet felölelő hidegháborús történetben. A Zulát alakító a lengyel színésznő (Joanna Kulig) egyszerre tehetséges, gyönyörű, és láthatóan tökéletes működik a kémia közötte és filmbeli partnere, a Wiktort alakító (Tomasz Kot) között. Nagy riválist kapott a Cold Warral a versenyben Szerebrennyikov.

A versenyfilm után Joe Penna Arctic című filmjére ültem be, amiben Mads Mikkelsen küzd a túlélésért a sarkvidéken. Pár éve Robert Redford harcolt ilyen hősiesen az elemekkel J. C. Chandor Minden odavan (All Is Lost, 2013) című filmjében, csak ő a tengeren hánykódó hajóban küzdött az életben maradásért egy sokkal jobban megírt forgatókönyv szerint. Cannes-ban különösen időpocsékolás végigülni egy ilyen filmet, bármennyire elszántan küzdi is végig a játékidőt Mikkelsen. A legtöbbet a Bazin-terem légkondija adott az élményhez, aminek köszönhetően már-már mi is a sarkvidéken érezhettük magunkat.

 


Ha minden nap ilyen lenne…
2018. május 10., csütörtök, 23:40

Kirill Szerebrennyikov Leto (Summer) című versenyfilmjét nehéz lesz felülmúlni. Jobbat nem láttam, de legalább jó filmeket néztem. Az Un certain regard parallel szekcióban Antoine Desrosières À Genoux les gars (Sextape) című filmjében két lánytestvér, Yasmina (Souad Arsane) és Rim (Inas Chanti) ismerkedik a testi szerelemmel, és egyikük egyből kemény leckét is kap, ami alaposan próbára teszi a két testvér kapcsolatát. A kicsit tanmeseszerű történetet a humor, a zene és különösen a Yasminát alakító Souad Arsene játéka teszi élvezetessé.

Szerelmes fiatalok után szerelmes trollok következtek az ugyanebben a szekcióban bemutatott Gräns (Border) című svéd filmben, melyet Ali Abbasi rendezett. A különös hangulatú fantasy a fogadtatásából ítélve egyértelműen az Un certain regard szekció eddigi legnagyobb sikere, bár a fesztivál java még hátravan.

Az estét Christophe Honoré meleg melodrámája zárta a Plaire, aimer et courir vite (Sorry Angel), amely a hivatalos versenyprogram része. Tavaly a Plaire, aimer et courir vite-tel Angellel sok közös vonást mutató 120 dobbanás percenként (r. Robin Campillo) volt az egyik nagy esélyes az Arany Pálmára, Honoré filmje bár jóra sikerült, mégsem nyújt olyan élményt, mint a 120 dobbanás percenként anno.

 

Kigyógyulni a leprából
2018. május 10., csütörtök, 13:30

Nem hangzott túl csábítóan egy elsőfilmes egyiptomi rendező leprásokról és perifériára szorult emberekről szóló rendezése, de Abu Bakr Shawky Yomeddine című, alacsony költségvetésű függetlenfilmje tele van szívvel. Egy meseszerű road movie, amiben egy lepratelepen felnőtt, a betegségből sikeresen kigyógyult, de annak nyomait magán viselő férfi (ténylegesen egy gyógyult leprás, Rady Gamal alakítja) egy szamárral, egy szekérrel és egy hozzá csatlakozó árva kisfiúval felkerekedik, hogy megkeresse családját, akiket évtizedek óta nem látott. Idén Thierry Frémaux és stábja körülbelül 600 filmet nézett végig, állítólag ez Frémaux egyik személyes kedvence a végül 21-re szűkített versenyprogramból.

Az egyiptomi film után az estémet a fesztivál Welcome Party-ja zárta a tengerparton, mesés parti kajákkal, színes macaroonokkal és az elviselhetőség határát alulról épp csak súroló élőzenével.

Az Egy nap című magyar film előtt a 20 évre bebörtönzött ukrán rendező, Oleg Szencov azonnali szabadon bocsájtását követelte a fesztivál, ma reggel pedig a szintén bebörtönzött Kirill Szerebrennyikov Leto / Summer zseniális filmjét láthattuk a hivatalos versenyprogramban. Szerebrennyikov szabadon engedését, hogy elkísérhesse a filmjét, hivatalosan is kérte a fesztivál az orosz hatóságoktól, de a kérés nem talált meghallgatásra. A Leto sajtótájékoztatója így a 2017-ben, napokkal a forgatás befejezése előtt bebörtönzött rendező nélkül zajlott. A film két legendás zenészről szól. Az egyikük az egész Szovjetunióban ismert volt, a másik inkább csak Leningrádban örvendett népszerűségnek, de mindketten meghatározó alakjai voltak a szétesés előtti Szovjetunió underground zenei életének. Idén eddig egyértelműen a Leto a kedvencem. Vizuálisan innovatív, szuper a zenéje, tele van ötlettel és ott van benne az egész nyolcvanas évek eleji Szovjetunió. Valószínűleg olyan kultfilm született, amilyen számunkra annak idején a Megáll az idő volt.

 


Loznica és az Egy nap sikere
2018. május 9., szerda, 19:30

Miközben már az egyiptomi Yomeddine (r. A.B. Shawky) premierjére gyülekeznek a hírességek a vörös szőnyegen, a Debussy-teremben még javában az Un certain regard szekció nyitófilmjét, Szergej Loznica Donbasszát nézi a közönség többek közt Benicio del Toro zsűrielnök és Virginie Ledoyen jelenlétében. Délben mutatták be a Kritikusok Hete szekcióban Szilágyi Zsófia nagyjátékfilmjét, az Egy napot. Szamosi Zsófia egy háromgyerekes, olasz nyelvtanárként dolgozó anyukát alakít, akinek egy napját követhetjük végig. Annyira hétköznapi, mégis annyi feszültséggel teli az egész, hogy a végére teljesen elfáradtam, de mint kiderült, ezzel nem voltam egyedül. Kifelé menet többen arról beszélgettek mellettem, mennyire a Szamosi által teljesen átélhetővé formált Annával éltek a film alatt. Szamosi Zsófival itt van a kisbabája is, aki édesapja karjában élvezte a körülöttük összesereglett magyar stáb és újságírók figyelmét. A teltházas vetítés után nagy taps fogadta a filmet, amint még két alkalommal láthat ma a közönség.

 

Megölték a Megölték Don Quixotét?
2018. május 9., szerda, 15:30

Az előrehozott sajtóvetítések némileg zavar okoznak az újságírók és kritikusok évek (sőt évtizedek) óta kialakult munkarendjében, az viszont mindenképp a fesztivál javára írható, hogy legalább azzal próbált kárpótolni bennünket, hogy a megnyitót, illetve az azt megelőző vörösszőnyeges bevonulást élőben, a fesztiválpalota második legnagyobb termének, a Debussy-teremnek a vásznáról követhettük végig. Láthattuk a nem túl érdekes, de legalább nem is kínosan túlhúzott ceremóniát; azt ahogy Thierry Frémaux bemutatja a zsűrit; majd a végén hogy az idei zsűrielnök, Cate Blanchett és a mellé meghívott, a színésznőnek épphogy a válláig érő Martin Scorsese franciául jelentik be a fesztivál megnyitását. Az ünnepséget, melyen több részletet is láthattunk Jean-Luc Godard 1965-ös Bolond Pierrot című filmjéből, egy kevésbé korszakalkotó, ám nyitófilmnek épp megfelelő alkotás, az Asghar Farhadi által rendezett Nyílt titok (Todos lo saben / Everybody Knows) zárta. Akár az ideihez hasonlóan versenyben van a nyitófilm, akár versenyen kívül szerepel a programban, nem szokás nagy reményeket fűzni hozzá. Az elmúlt 12 évben nem láttam olyan nyitófilmet, ami igazán emlékezetes maradt volna. Farhadi filmje, melyben Penélope Cruz és Javier Bardem alakítják a főbb szerepeket, nem tartozik az iráni rendező életművének legjobbjai közé, de valamivel jobb, mint az átlagos cannes-i nyitófilmek. Minden kiszámíthatósága ellenére, a Nyílt titok mint suspense-thriller is képes fenntartani a feszültséget, és ez főként annak köszönhető, ahogy Farhadi a rá jellemző módon boncolgatja a családi és rokoni kapcsolatokat.

A jogi csatározások miatt még mindig nem biztos, hogy Terry Gilliam hosszú évek hányattatása után elkészült The Man Who Killed Don Quixote című filmje fogja-e zárni a fesztivált. Jelenleg bíróság előtt van az ügy, és még nem lehet tudni, hogy mi lesz a kimenetele, az viszont bizonyos, hogy átok ül rajta és rendezőjén is. Tegnap éjjel jött a szomorú hír, hogy Gilliam agyvérzést (szélütést?) kapott, amiben vélhetően közrejátszott a film körül kialakult újabb cirkusz. Évek, talán évtizedek óta nem volt Cannes-ban zárófilm, amit ennyire várt volna a közönség. [update: megszületett a verdiktum, vetítik a Don Quixotét!]

 


Megnyitó előtt…
2018. május 8., kedd, 16:50

Amennyire progresszívnek és nyitottnak mutatkozott korábban a filmes újítások tekintetében a cannes-i válogatás, a fesztivál fölött mégis sok tekintetben mintha megállt volna az idő. A sajtóakkreditációnál a több évtizedes gyakorlatnak megfelelően még mindig a nyomtatott napilapok élveznek elsőbbséget, és csak a legutóbbi években kapott az online média is valamivel több teret. A press badge és a sajtó képviselői számára biztosított ingyen buszjegy átvételéhez még mindig nyomtatott papírokat kell lobogtatni, és a sajtóvetítések nyomtatott jegyzékét is a korábbi gyakorlathoz méltóan külön kell kérni, wifi idén is csak a palota WIFI Caféjában és a sajtóteraszon érhető el ingyen, a fesztiválpalota többi részében vagy fizet valaki, vagy le kell mondania a wifi-kapcsolatról, ami mind igencsak meglepő, sőt bosszantó egy ilyen kaliberű esemény 21 századi professzionális közegében. A fesztivál idén nem engedett abban sem, hogy csak azok a filmek versenyezhetnek a fesztivál fődíjáért, az Arany Pálmáért, amelyeknek francia mozibemutatóját forgalmazójuk biztosítja, így 2018-ban egyetlen Netflix által készített és terjesztett film sem szerepelhet a programban.

A napjaink közösségi médiájában, elsősorban a Facebookon és Twitteren repkedő kommentek és az embargót nem tisztelő filmes blogok egy fontos dologban azonban mégiscsak lépni kényszerítették a fesztivált, aminek következtében a sajtó elveszítette azt a privilégiumát, hogy a nagyközönségnek szánt premier előtt megrendezett sajtóvetítések alkalmával nézhesse a versenyfilmeket. Az intézkedés így reméli megóvni az alkotókat az első, a közösségi médiában futótűzhöz hasonló sebességgel terjedő esetleges negatív reakcióktól. Ennek köszönhetően ma reggel még nem a nyitófilm sajtóvetítéséről és sajtótájékoztatójáról számolhatok be ezen sorokban, hanem csak a zsűri sajtótájékoztatójáról. Hogy a #metoo hatása-e, hogy idén (bár a fesztivál történetében korántsem először) nő a zsűrielnök, méghozzá Cate Blanchett, akinek zsűritársai között ott van Kristen Stewart, Léa Seydoux, Ava DuVernay rendezőnő és Khadja Nin zene- és dalszerző is, az nincs egyértelműen kimondva, de mindenképp megfelel a filmes világban uralkodó közhangulatnak. A versenyben idén 3 női alkotó kapott helyett: Eva Husson (Les filles du soleil / Girls of the Sun), Alice Rohrwacher (Lazzaro Felice / Happy as Lazzaro) és Nadine Labaki (Capharnaüm), ami a 21 filmhez képest nem sok, de mégis jóval több a sokéves cannes-i versenyfilmes átlagnál.

A sajtótájékoztatón nem volt meglepő, hogy az Arany Pálma odaítélésének a szempontjai mellett a #metoo-ra, a nők szerepére és a női rendezők jelenlétére vonatkozott a legtöbb kérdés. A girlpower-hangulathoz illően a sajtókonferencia a power dressing jegyében telt, az öt női zsűritag közül három nadrágkosztümben, egy pedig nadrág és blúz összeállításban jelent meg. Arra a kérdésre, hogy milyen az aranypálmás film, Kate Blanchett sorolta először, hogy olyan, amiben minden megvan egyszerre, a legjobb alakítások, a rendezés, és így tovább. Blanchett mellett több zsűritag is kiemelte, hogy az aranypálmás filmnek mindenekelőtt időtállónak kell lennie, olyannak, amelyik még jóval a fesztivál után is ott marad a zsűri és a nézők fejében is. „Ez nem egy politikai filmfesztivál” – hangsúlyozta Blanchett, de a politika számos tekintetben rányomja a bélyegét az itt bemutatott filmekre és azok fogadtatására is, illetve arra is, hogy bizonyos alkotók éppen a politikának köszönhetően nem kísérhetik el alkotásaikat a Croisette-re.

Támogass egy kávé árával!
 

Friss film és sorozat

Szavazó

Kinek a Criterion Closet Picks-videójára lennél kíváncsi?

Szavazó

Kinek a Criterion Closet Picks-videójára lennél kíváncsi?

Friss film és sorozat