Tanulmány | Kitano Takesi-portré Tanulmány | Kitano Takesi-portré

Egy pimasz megasztár Japánból

Kitano Takesi-portré

Errefelé, Európában többnyire sűrűn bólogatnak a konesszőrök, ha Kitano Takesi nevét hallják. És már mondják is: persze, ő a Tűzvirágok rendezője, kapott is érte egy Arany Oroszlánt 1997-ben. De kapott egy Ezüst Oroszlánt is 2003-ban, A szamuráj című filmjéért. És Cannes-ban is jól áll a szénája, bizony, kétszer is jelölték Arany Pálmára: 1999-ben a Kikudzsiró nyaráért, 2010-ben pedig az Emésztő haragért. Kiváló filmrendező! Kuroszava mester lelke valószínűleg beleköltözött 1998-ban.

Kitano Takesi valóban kiváló direktor. Összesen 19 rendezését jegyzi az IMDb. Emellett kiváló színész is. 68 filmszerepét jegyzi az IMDb. De forgatókönyvíró és vágó is. És máris együtt bólogatunk a konesszőrökkel. Hiszen ez egy vérbeli szerzői filmes profilja. Ír, vág, rendez, játszik. Igaz, az a 68 filmszerep gyanúsan sok. Bár egy kultikus auteurt szívesen látnak más rendezők filmjeiben, bár egy aha-effektus erejéig.

Igen, Kitano Takesi igazi szerzői filmes. Is. De nem csak. És ebbe a „nem csak”-ba ugyanvalóst nem szerzői habitusú dolgok is beletartoznak. Kezdjük mindjárt a legmesszebbről bűzlő kategóriával: szerzői filmesünk hetente átlag hét (azaz hét!) televíziós műsort vezet. Ettől bárki konesszőrt nyugodtan kirázhat a hideg. Ráadásul olyan is van köztük, ahol auteurünk az orrát piszkálja vagy éppen látványosan elalszik, ha a vendég unalmas dolgokat beszél. Japán vezető politikusai és közéleti személyiségei verekednek azért, hogy „felléphessenek” a műsoraiban. Aztán ír: például rovatot egy heti megjelenésű nőmagazinba. De persze nem csak ilyesmiket: jelen írás szerzője nem számolta meg, de 100 fele tart a könyveinek száma. Van köztük regény, novella, vers, esszé, ami csak a szemnek ingere. Aztán fest: koncept-darabokat, valahol a pop-art és a naiv képzőművészet között. És néha azon túl. Egy párizsi kiállítás-megnyitón ezt mondta: „Nagyon zavarba jövök, amikor az emberek művészként határoznak meg. Darabokat akarok megmutatni. Könnyen érthető, vicces darabokat.”

Tovább is van, mondom még. Egy amatőr baseballcsapat menedzsere. És alkalmanként be is áll játszani. Hogy milyen poszton, arról nem szól a fáma. Az európaiak számára többnyire érthetetlen labdajáték feltűnik Kitano 1990-es Forráspont című dolgozatában. A baseballt egy Horace Wilson nevű amerikai tanár vezette be Japánban, 1872-ben. Bármennyire hihetetlennek hangzik, ma az ország egyik legnépszerűbb sportja. Annyira népszerű, hogy sok japán rajongó eltátja a száját, amikor megtudja, hogy a baseball tulajdonképpen az amerikaiak nemzeti sportja.

Tovább is van, mondom még. Kitano egy videojátékot is tervezett. A maga módján, persze. A játék neve Takeshi’s Challenge (Takesi kihívása), mi más. 1986. december 10-én dobták piacra, csak Japánban. (És figyelem: 2017-ben kiadták az iOS- és Android-verziót.) Japánban korábban is készítettek hírességek nevét viselő videojátékokat. Viszont Kitano volt az első „celeb”, aki aktívan hozzájárult egy játék kifejlesztéséhez. Mondom, a maga módján. A (ma már nagyon retró) akció-kalandjáték ezzel indul: „Ezt a játékot egy olyan ember készítette, aki utálja a videojátékokat.” Ennek megfelelően egyszerű az alapsztori: egy alkalmazott (!) elrejtett kincset keres egy szigeten. És közben elválik a feleségétől, jakuzákat gyilkolászik, sőt, jól megveri a nejét és gyermekét. Közben vannak valóban mission impossible-típusú feladatok is. A játékosnak egy lokálban egy kerek órán keresztül karaokéznia kell, hogy az ott ülők megunják, és végül megtámadják a karakterét. Egy másik helyen a játékosnak több órán át kell lenyomva tartania a Select gombot. Ne kérdezze senki, miért. Csak. Az utolsó bosst kerek 20 000 ütéssel lehet kinyírni. És ha mindez sikerül, a képernyőn feltűnik Takesi, és kijelenti: ez a játék nem is olyan nagyon jó. Ezzel egyébként a játékkritikusok egy része teljes mértékben egyetértett: tipikusan játékos-exploitation műfajú terméknek tartották. Más kritikusok szerint viszont irtó kreatív játék, jelölték is a legjobb Retró Játék Díjra a 2007-es tokiói játékkiállításon, de sajnos a Super Mario Bros. lekörözte.

És ha már itt tartunk, a játék emlékeztet némileg Kitano egyik tévéműsorára, melynek címe, nem meglepő módon, Takeshi’s Castle (Takesi kastélya). A műsor 1986 és 1990 között futott, és arról szólt, hogy a benevezett versenyzőknek különböző fizikai akadályokat kellett legyőzniük ahhoz, hogy végül összemérjék erejüket a kastély urával, azaz Kitano Takesivel. A műsorban egy ideig, amikor riporterek elleni erőszak okán Kitanót eltiltották a televíziós szerepléstől (apropó agresszió, erről lesz szó még), a várúr helyét a Takesi Baba (egy kartonból készült Takesi-maszkot viselő stábtag) vette át.

Egy szó, mint száz: nem csak az európai konesszőrök, a japán nép is imádja Kitanót. Nyugodt lélekkel állítható: Kitano Takesi afféle istenként lebeg a japán médiavizek fölött. Január 17-én töltötte be a 71-ik életévét. És ha már isten, akkor két avatarja biztos van: az egyik a festő, rendező, író Kitano Takesi, aki zavarba jön, ha művésznek nevezik, a másik a színész, bohóc, médiahekker Beat Takesi, aki abszolút nem píszí (úgy is fogalmazhatnánk, ordenáré) poénözönnel löttyinti le közönségét, és ha valami épp nem tetszik neki, nem átall odaütni, akár a mindennapi életben is.

Ez a kettősség egyébként végigkísérte egész életén. 1947-ben született Tokió egyik külvárosában. Az alkoholista apuka nemigen járult hozzá a neveltetéséhez, azon túl, hogy néha megverte. Kitano egy alkalommal azt nyilatkozta, apja háromszor beszélgetett vele életében. (A dialógus hiánya, illetve a sérült, sánta párbeszédtechnika igen gyakran visszaköszön filmjeiből.) Az anyuka éjt nappallá téve dolgozott, hogy fiacskája kijárhassa a mérnöki szakot az egyetemen. Persze az ifjú Kitano nem járta ki a mérnöki szakot. Inkább elverte az anyuka pénzét szerencsejátékon, aztán beállt liftesfiúnak egy sztriptízbárba. Ahol a hölgyek mutatványai között stand-up komikusok szórakoztatták a nagyérdeműt. És ahogy az egy filmben is történni szokott, egy nap az egyik komikus lebetegedett, és Kitano beugrott helyette.

Minden jel arra mutat, hogy jól vette az akadályt, ugyanis hamarosan (1976-ban) megalakult a The Two Beats nevű dinamikus duó: Kitano „Beat” Takesi és Kaneko „Beat” Kjiosi. Itt álljunk meg egy pillanatra, mert a műfajnak több köze is van az avatarhoz. A stand-up, amit csináltak, sajátos japán műfaj, a manzai névre hallgat. A manzai a Heian-korig vezethető vissza, azaz már akkor javában művelték, amikor idehaza a mi későbbi Szent Istvánunkat királlyá koronázták. A két fellépő „komikus” eredetileg az istenek üzeneteit közvetítette, amolyan feleselős párbeszéd formájában. Később a performerek egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a humorra, és rögzült a két szereplő karaktere is: a boke lett a „vicces fiú”, akin röhögni lehetett, a tsukkomi meg a „komoly fiú”, aki korrigálta a boke hülyeségeit, és persze fejbe is verte, ha kellett. És így érkezünk el Beat Takesi koráig, ahol természetesen Kitano volt a boke, Kaneko meg a tsukkomi. Afféle japán Abbott és Costellóként alaposan befutottak a felkelő nap hazájában. A nagy siker Beat Takesi újításainak volt köszönhető: a már említett nagyon nem píszí/ordenáré poénokról van szó. Ekkor tiltották ki a tévéből először. Mert van, amit akkor sem volt szabad. Például pucérra vetkőzni egy élő tévéműsorban. A boke/tsukkomi kettősség mellesleg egészen jó kulcsot jelent Kitano filmes életművéhez: halálosan komoly történeteket mesél el, közben időnként kirobban belőle a helyenként határozottan „bunkó” humor, aztán jön a tsukkomi-én és korrigál, és ez így megy. Vagy éppen fordítva.

A gyöngyvásznon pörgő filmmel a hivatalos források szerint 1969-ben találkozott első alkalommal, egy elhanyagolhatóan kicsi szerep erejéig, Vakamacu Kodzsi Juke juke nidome no sojo (szabad fordításban, Hajrá, másodszor is szűzlány) című dolgozatában. Pár ilyen jelentéktelen szerep után következett a nagy ugrás: a japán filmművészet egyik legnagyobbja, Osima Nagisza (Az érzékek birodalma, például) 1983-ban elkészítette Boldog karácsonyt, Mr. Lawrence című opuszát. Az emberi természet és a háború viszonyát megrázóan ábrázoló filmben a rendező Kitanóra osztotta Gengo Hara őrmester szerepét. És Kitano nagy élvezettel verte meg a John Lawrence ezredest alakító Tom Contit, ásta be nyakig a földbe a Jack Celliers őrnagyot alakító David Bowie-t, és egyáltalán, hozta a szadista altiszt figuráját. (1999-ben Osima már főszerepet adott Kitanónak homoerotikus szamurájdrámájában, a Tabuban.) Hogy aztán a végén övé legyen a film utolsó nagyközelije, amikor, már halálraítéltként, boldog karácsonyt kíván a győztesnek. A film körül szövődött legendárium szerint Kitano és a felettesét alakító Szakamoto Rjuicsi (civilben egészen rendkívüli életművet összerakó zeneszerző és zenész), tudván, hogy Osima rettenetesen ordítozik a színészekkel, elhatározták, hogy csak akkor írják alá a szerződést, ha belefoglaltatik a klauza, miszerint amennyiben a direktor úr rájuk üvölt, otthagyják a filmet. Nem hagyták ott. És Osima nem üvöltözött velük. Mással mindenkivel.

Ettől a perctől kezdve Kitano folyamatosan jelen volt a filmművészetben és -iparban. Első saját rendezésére 1989-ben kapott lehetőséget, szintén majdnem véletlenül. Az Erőszakos zsaru című film eredetileg egyáltalán nem volt erőszakos, és Kitanóról mint rendezőről szó se volt, egyéb minden stimmel. A filmet Fukaszaku Kindzsi rendezte volna, és vígjátéknak készült. Csakhogy éppen Beat Takesi televíziós kötelezettségei miatt Fukaszaku visszalépett, és a forgalmazó felajánlotta Kitanónak a rendezői széket, mert akkor, úgymond, nem lesz vita rendező és színész között, ami a programbeli átfedéseket illeti. Nem is lett. Igaz, vígjáték sem lett a történetből, ugyanis Kitano szét akarta választani Beat Takesi és Kitano Takesi avatarjait. Ezért fogta az eredeti sztorit, teljesen átírta, és ebből született a darabos, rendkívül agresszív, rendkívül realista tónusú film. Igaz, ez annak is köszönhető, hogy Kitano (érthető módon) szerette az improvizációt, és már ebben a filmjében kidolgozta egyik meghatározó stílusjegyét, a hosszú snittelést (a film leghosszabb snittje 57 másodperces), amelynek végére egy-egy kirobbanó erőszakbomba teszi ki a pontot. Az első Kitano-film mérsékelt sikert aratott annak idején. Később kultfilmként ünnepelték.

Rá egy évre máris belevágott a második filmbe: 1990, Forráspont.  Itt már igazi auteurként viselkedett: ő rendezte, írta, vágta és játszott benne. Két fiatal férfi (egyikük a helyi lúzer baseballcsapat tagja) elindul, hogy beszerezzen egy pisztolyt, amellyel a baseballedzőt cseszegető jakuzákat akarják kiiktatni. Beszerzés közben összefutnak egy másik jakuzával (Beat Takesi), és innen a lehető legbizarrabb események követik egymást. A Kitanóra jellemző fekete humor ebben a filmben már markánsan jelen van. Mindennek ellenére ez a film se ütött túl nagyot. A legemlékezetesebb kép: Beat Takesi kikandikál egy strelícia-, avagy papagájvirág-mezőből, virágkoszorúval a fején.

1991, következő film: a Tengerparti jelenet. Ez az első olyan Kitano-opusz, ahol az 1988-ban az akkor még nem rendező által tehetségkutató cégként létrehozott vállalat gyártóként szerepelt. A Tengerparti jelenetben Kitano otthagyta kicsit az agressziót, kemény rendőröket meg jakuzákat, és egy romantikus történettel állt elő, persze a már lassan szilárduló Kitano-recept szerint: fekete humor, cinikus viszonyulás, bizarr fordulatok. A sztori egy siketnéma szerelmespár életének epizódjait mutatja be, akik számára a világ akkor válik teljessé, amikor a fiú megtanul rendesen hullámlovagolni. Ebben a filmben lépett be a Kitano-univerzumba Joe Hisaisi zeneszerző, aki a 2002-es Bábokig minden Kitano-film zenéjéért felelős lesz. A Tengerparti jelenetre már felkapta a fejét a japán filmvilág, meg is szórták díjakkal tisztességesen. A nagyvilág azonban még mindig nem tudta pontosan, ki is az a Kitano Takesi.

1993-ban jön a következő film: Szonatina. Kitano visszatért a jakuzákhoz. Murakava (akit Beat Takesi alakít) és csapata nagyfőnöki parancsra Okinavába utazik, hogy úgymond, rendet tegyen két marakodó helyi klán között. Ám ahogy megérkeznek, Murakava rájön, hogy valami bűzlik Okinavában, és a nagyfőnöki szándék inkább az ő félreállítása. Embereivel pár napra megbújik egy tengerparti vityillóban, és kivár. És a mord gengszterek játszanak, énekelnek, Murakava szerelmes lesz, és emberi, túlságosan is emberi. Persze sorsát nem kerülheti el. Kitano aprólékosan kidolgozott, zenei szerkesztésű tablót festett a jakuzák világáról, beleszőve természetesen az immár teljesen kidolgozott személyes stílusjegyeket: hosszú snittek, lassú ritmus, amelyeket robbanásszerű agresszióvillanások ellenpontoznak, és sok humor. Ja, és ott a tenger is. Kitano minden filmjében szerepel a tenger, a lehető legkülönbözőbb jelentéstartalmakkal. De néha csak azért, mert szép. (Ha szabad személyes jellegű megjegyzést fűzni ide, zárójelesen: jelen sorok szerzőjének talán ez a kedvenc Kitano-filmje.) A Szonatina sem hozott hatalmas elismerést, viszont elkezdte körbejárni a kisebb európai fesztiválokat. De ha valaki úgy ült be a moziba, hogy itt valami John Woo-típusú távol-keleti eksöndrámát lát, hát az nagyon hamar csalódott.

1994-ben elkészítette a Bármi más? című vígjátékot, amely nem durrant nagyot, nem is tudni róla sokat, letöltőoldalakon sem igen lehet a nyomára bukkanni. (Szerzőnek legalábbis nem sikerült.) Két év múlva, 1996-ban mozikba került A kölkök visszatérnek. És megint: a világ nem tűnt érzékenynek Sindzsi és Maszaru „fejlődésregényére”, pedig a film – Kitano sztorijaihoz képest legalábbis – szokatlanul fogyasztható. (Vagy talán éppen ezért.) Japánban viszont ették, mint a cukrot. Talán az is hozzájárult a film „puha” és rezignált jellegéhez, hogy 1994-ben Kitano súlyos motorbalesetet szenvedett, egy ideig élet és halál között lebegett, fél arca bénult maradt. Amiből, apropó, Beat Takesi tőkét kovácsolt későbbi alakításai során.

És ekkor jött az 1997-es Tűzvirágok, amelyet a konesszőrök azonnal bemondanak, mint az ultit, ha Kitano neve felmerül. A filmet világszerte imádta a kritika, szórta a kultmozi-hálózat, díjazták a fesztiválok. És méltán. Nisi felügyelő (Beat Takesi) megrázó, emberi, maximálisan lefojtott és olykor, pillanatok erejéig felhorgadó agresszióval telített története a világon mindenhol meg tudta szólítani (sőt, le tudta taglózni) a nézőt. Nisi felügyelőt az ág is húzza. Lánya meghalt, felesége halálos beteg, leukémiában szenved, partnerét súlyosan megsebesítik, mialatt ő a kórházban tartózkodik, és miközben a tettest üldözik, egy rendőr meghal, egy másik megsebesül. A bűntudat emésztette felügyelő otthagyja állását, de élni kell, ezért a jakuzáktól kér kölcsön, amit persze vissza kell adni. Nisi kirabol egy bankot, törleszti adósságait, és felesége oldalán elindul az utolsó boldog vakációra. A szomorú vég ott lohol a sarkában. Ez volt mellesleg az a film, amelyben Kitano első alkalommal vitte bele képzőművészetét a történetbe, a letisztult és naiv egyszerűség vizuális jeleiként, az ajtón túli világ káoszával szemben.

És innen nem volt megállás. Kitano a világ filmes konesszőrjeinek dédelgetett kedvence lett. Csinálhatott bármit: afféle groteszk donquijotikus gyalogroad movie-t (Kikudzsiró nyara, 1999, szerző másik nagy kedvence, ja, ezért a filmért jelölték az egyik Arany Pálmára), Amerikába exportált jakuza-akciófilmet (Fivér, 2000), precíz (és persze bizarr) szamurájfilmeket, amelyekre Kuroszava is simán rábólintott volna (A szamuráj, 2003), vizuális művészeti szatírát (Akhilleusz és a teknős, 2008) vagy épp újrajátszhatta szeretett jakuzatörténeteit (az Emésztő harag-trilógia, 2010, 2012, 2017).

Két opusznál álljunk meg egy szóra: a Kikudzsiró nyara talán a direktor legkönnyebben szerethető filmje: egy pernahajder felnőtt és egy magányos gyerek nagy útját rajzolja meg, az önzéstől és magárahagyottságtól a barátságig. A kilencéves Maszao nagyanyjával él, szüleit nem ismeri. Aztán egy fotóalbumban rátalál az anyukája képére és címére. És a nagyi egyik ismerőse ráveszi lumpoló, otromba, lusta férjét, Kikudzsirót (Beat Takesi), hogy kísérje el a gyereket. Aki persze eljátssza a pénzt, és egy vas nélkül vág neki a nagy útnak a gyerekkel. A road movie-k klasszikus forgatókönyve szerint jó pár fura figurával és helyzettel találkoznak útjuk során, és közben a két férfi (a meglett, ám gyakran infantilis és a leendő, ám gyakran koraérett) összesimul, felnő egymáshoz, hogy útjaik végül elválhassanak.

A másik rendkívüli dolgozat a klasszikus szamurájfilmek hagyományából merítő és onnan elrugaszkodó A szamuráj. Zatojcsi (Beat Takesi), a vak masszőr szakmájából és szerencsejátékból él. Amit senki sem tud: a vak ember a kard nagymestere. Egy kisvárosban aztán – ahol a műfaj hagyományának megfelelően két rivális banda uralkodik – találkozik két gésával, akik szüleik meggyilkolásáért akarnak bosszút állni. Zatojcsi csatlakozik a hölgyekhez és segít nekik a lehetetlennek tűnő feladat végrehajtásában. Kitano biztos kézzel lazítja föl a klasszikus szamurájfilm merev szerkezetét, finoman adagolva a humort és a zenei betéteket.

Az életműre és a sztárságra visszatérve: még az olyan – nos, érthetetlen – filmes agymenések sem ártottak hírnevének, mint a 2005-ös Takeshis', illetve a 2007-es Dicsőség a rendezőnek! Ez a két film gyakorlatilag nem több nagyjátékfilm-idejű mozgóképes maszturbálásnál. Kitano maga is elmondta: a két dolgozat művészi karrierjének „kreatív elpusztítása”.

Ám a jelek szerint a felvázolt karrier kreatív lerombolása nem sikerült. Írja az újság, hogy Kitano éppen megválni készül „szeretett” Office Kitanójától, hogy egy 2015-ben alapított új produkciós irodával (T. N Gon Inc.) folytassa. Rendezői projekt egyelőre nincs a láthatáron, legalábbis Kitano nem beszél róla, játszani viszont továbbra is játszik: épp egy televíziós minisorozatban szerepel. És tévézik és fest és ír és baseballozik és borzolja a kedélyeket. Mert ő már csak ilyen: egy pimasz megasztár Japánból.

Támogass egy kávé árával!
 

Kapcsolódó filmek

Friss film és sorozat

  • Ennél csak jobb jöhet

    Színes vígjáték, 120 perc, 2023

    Rendező: Eric Toledano, Olivier Nakache

  • A kiméra

    Színes filmdráma, kalandfilm, vígjáték, 130 perc, 2023

    Rendező: Alice Rohrwacher

  • Godzilla x Kong: Az új birodalom

    Színes akciófilm, sci-fi, 114 perc, 2024

    Rendező: Adam Wingard

  • A Majomember

    Színes akciófilm, thriller, 113 perc, 2024

    Rendező: Dev Patel

  • Az első ómen

    Színes horror, 120 perc, 2024

    Rendező: Arkasha Stevenson

  • Polgárháború

    Színes akciófilm, filmdráma, háborús, 109 perc, 2024

    Rendező: Alex Garland

  • Szellemirtók: A borzongás birodalma

    Színes fantasy, kalandfilm, sci-fi, 99 perc, 2024

    Rendező: Gil Kenan

  • Back to Black

    Színes életrajzi, filmdráma, zenés, 2024

    Rendező: Sam Taylor-Johnson

  • Nasty

    Színes dokumentumfilm, sportfilm, 107 perc, 2024

    Rendező: Tudor Giurgiu, Cristian Pascariu, Tudor D. Popescu

Szavazó

Kinek a Criterion Closet Picks-videójára lennél kíváncsi?

Szavazó

Kinek a Criterion Closet Picks-videójára lennél kíváncsi?

Friss film és sorozat

  • Ennél csak jobb jöhet

    Színes vígjáték, 120 perc, 2023

    Rendező: Eric Toledano, Olivier Nakache

  • A kiméra

    Színes filmdráma, kalandfilm, vígjáték, 130 perc, 2023

    Rendező: Alice Rohrwacher

  • Godzilla x Kong: Az új birodalom

    Színes akciófilm, sci-fi, 114 perc, 2024

    Rendező: Adam Wingard

  • A Majomember

    Színes akciófilm, thriller, 113 perc, 2024

    Rendező: Dev Patel

  • Az első ómen

    Színes horror, 120 perc, 2024

    Rendező: Arkasha Stevenson

  • Polgárháború

    Színes akciófilm, filmdráma, háborús, 109 perc, 2024

    Rendező: Alex Garland

  • Szellemirtók: A borzongás birodalma

    Színes fantasy, kalandfilm, sci-fi, 99 perc, 2024

    Rendező: Gil Kenan

  • Back to Black

    Színes életrajzi, filmdráma, zenés, 2024

    Rendező: Sam Taylor-Johnson

  • Nasty

    Színes dokumentumfilm, sportfilm, 107 perc, 2024

    Rendező: Tudor Giurgiu, Cristian Pascariu, Tudor D. Popescu