A rock and roll nagybácsi

Peter Cattaneo: The Rocker / A meztelen dobos

Ebben a vígjátékban ezúttal nincs nagyágyú a csapatban. A meztelen dobos főszereplője viszont kísértetiesen emlékeztet egy bizonyos állati nyomozóra, aki pályája elején egy sok sebből vérző forgatókönyvvel és filmmel nyitott, mára azonban már csillag is jelképezi sikereit a hollywoodi hírességek sétányán.

A meztelen dobos sok szempontból tipikus film. A rendezéssel külön inkább nem is foglalkoznék, mert bejáratott kliséket használ, egyetlen eredeti ötlet nincs benne: pontosan tudjuk hogy ki, kivel, mikor, mit, hol, semmi nem ér minket váratlanul. De míg egy hollwoodi film mindezt élvezetesen tudja tálalni, itt épphogy teljesül ez az elvárásunk.

A történet dióhéjban: a 80-as évek közepén egy épp a sztárrá válás küszöbén álló banda szélnek ereszti dobosát, mert a felsőbb érdek így kívánja. Hősünk álmai összetörnek és unalmas hivatalnokká silányodik. Jön azonban a lehetőség; amikor a múltbeli események kiváltotta indulatok miatt munkahelyéről is távoznia kell, testvéréhez költözik, ahol a véletlenek csodás összjátéka nyomán egy este ifjú unokaöccse bandájába dobolhat. Persze, hogy ott ragad, és persze, hogy elkerülhetetlen a siker. Az arisztotelészi fordulat – megjegyzem nem először, és félek, nem utoljára – az internetnek köszönhető. A kis csapat a távolság és a szülői szigor miatt videokonferencia formájában szervezi próbáit. Rendben is lenne ez eddig, csak hősünk ekkor már egy meglehetősen forró pincehelyiségben él, és mivel egyedül van, nyugodt lelkiismerettel játszik meztelenül. Innentől világos a képlet: videó fel a youtube-ra és már kész is a hírnév! Hasonlatos ez az Amerikai pitében látott jelenethez, csak itt nem a véletlen műve a lebőgés. Az elmúlt egy-két évben a filmrendezők egyre gyakrabban élnek az internet adta lehetőségekkel: itt ez a konkrét jelenet magyarázza a film címét és ad egy határozott lökést a cselekménynek.

Robert Fishman, avagy művésznevén Fish kifejezetten izgalmas karakter. Egy be nem teljesült álom képviselője, kiöregedett rocker-dobos, akinek a keze önkétlenül is elkezd mozogni, ha meghallja a régi taktusokat. Megjelenése azonban jóindulatúan nevetséges, nem szánalmasan, hiszen sokunknak idéződhet fel fiatalkora, amikor még nyáron is bakancsot hordtunk és az első sorban csápoltunk kedvenc zenekarunk koncertjén. Ha ezt most áthelyezem egy generációval későbbre, tehát a negyvenesek korosztályára, akkor ez a nosztalgia már-már romantikus töltetet kap: emlékszel még drágám, amikor a Zeppelin koncerten...

A film többi karaktere a koncepciót figyelembe véve tipikus. Hiszen mindenki tudja, hogy mi kell egy jól működő vígjátékba, illetve milyen szerepek vannak egy bandában. Hát nekünk van egy alternatív, énekes-gitáros szépfiúnk, aki mellesleg a való életben is sikeres zenész, egy nagyszájú, de valójában romantikus, punk jellegű, basszer csajszink és egy némileg túlsúlyos, komplexusos billentyűsünk. Ehhez járul még hozzá a gyermekét egyedül nevelő anyuka Christina Applegate alakításában – jelzem, egészen tűrhetően, annak ellenére, hogy ő nekem mindig Kelly Bundy marad – no meg persze a koros nagybácsi, aki életet visz a filmbe is, és a csapatba is! Sajnos tényleg úgy áll a dolog, hogy ha Rainn Wilson nem lenne, akkor bizony egy sablonos, erőltetett, középgagyi filmet kapnánk. Fish poénjai azonban egészen a helyükön vannak; valahogy az egész jellemében van valami báj, ami megragadja az embert.

Feltűnt, hogy a legkevésbé sem olyan ez a film, mint a plakátja. A meztelenség, mint humorforrás, hamar kimerül, ellenben fontos szerepe van a narratívában. Helyette a tipikus hollywoodi, illetve koncertfilmekre jellemző klisék és poénok dominálnak. Úgy szórakoztat, mint az Ace Ventura – kissé talán visszafogottabb –, s ha valaki azt nem szerette, akkor feltehetően ezt sem fogja. Na de mutassanak már nekem egy olyan embert!



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.