Kritika | Holy Camp; Money; Good Manners; Arrhythmia; Câteva conversaţii despre o fată foarte înaltă Kritika | Holy Camp; Money; Good Manners; Arrhythmia; Câteva conversaţii despre o fată foarte înaltă

Ezt láttuk a 17. TIFF-en 8.

Holy Camp; Money; Good Manners; Arrhythmia; Câteva conversaţii despre o fată foarte înaltă

Utolsó csokor TIFF-es ajánlónkat nyújtjuk át, ma és holnap még bőven van amiből mazsolázni.

Javier Ambrossi: La llamada / Holy Camp!, 2017, spanyol

[főtér] A Holy Camp Javier Ambrossi és Javier Calvo (a két Javi, ahogy emlegetni szokták őket) tulajdonképpen egy kultikus színpadi musical filmes változta. Első ránézésre – sőt, hogy őszinték legyünk, még fél óra után is – egy hanyagolható, fiatalos musicalnek tűnik, jó hangokkal, tipikusan spanyol könnyűzenével, különösebb történet és koncepció nélkül. De nem szabad feladni, hiszen a film nem hiába kapott két tucat díjat és vagy kétszer ennyi jelölést különböző fesztiválokon: ha megvan bennünk a türelem és a kitartás, egyszer csak ráérzünk a lényegére. Van benne humor és kifinomult kifigurázás bőven, itt koncepció is, meg háttérgondolatiság is. A film a fiatal homoszexuálisok, a coming outoló melegek filmje lett, alapeszméje önmagad felvállalása. Egyébként csak az eszmeiség, az emberséges és mondjuk ki, divatos alapgondolat miatt még nem mondhatnánk jónak vagy élvezhetőnek a filmet: az ideológia és a kedves dalok kombinációja alapvetően még csak egy tinglitangli zenés filmhez lenne elég, de van itt más is.

Alapvetően a történet is banális, két tizenhétéves lány nyáritáborozik egy apácák vezette táborban, ahol éjszakáikat azzal töltik, hogy a területről kiszökve buliznak, isznak. Egy nap azonban minden megváltozik. A két lány büntetésből nem mehet el egy kirándulásra, két apácával kénytelenek négyesben tölteni néhány napot. Az igazi fordulat akkor következik be, amikor az egyik lány, Maria elkezdi Istent látni… és itt máris látszik, hogy a két Javi spanyol, szeretik ugyanis a hajmeresztő és meglepő dolgokat, illetve, hogy megvan a magukhoz való humoruk: Isten Whitney Hustont énekel, csillámos ruhákban jár és igazi showműsorokkká varázsolja a „jelenéseket”. A film második fele ezt az irányvonalat követi, cseppet sem egyházat gyönyörködtető elemekre épít, de jól teszi, mert éppen ettől lesz egyedi a film. A Holy Camp nem lesz mindenki kedvence, egy rétegfilm, vagy helyesebben, egy olyan alkotás, aminek értékeléséhez, élvezetéhez kell egyfajta lazaság és humor. De megér egy próbát. (tgi)

Még vetítik: június 2., szombat, Dacia mozi, 20:30 (Chemarea).

Géla Babluani: Money, 2017, francia

[visszatérő tettesek] A jelenleg Franciaországban élő grúz rendező, Géla Babluani visszatérő vendég a TIFF-en: több mint egy évtizede járt itt először, 13 Tzameti című remek elsőfilmjével. Az oroszrulettes alapötletre épülő bűnfilm sikere egyenesen Hollywoodig repítette a grúz direktort, debütfilmjének hamarosan elkészült az amerikai feldolgozása, olyan sztárokkal, mint Sam Riley, Jason Statham vagy Mickey Rourke – amelyet egyébként szintén Babluani rendezett. A Money története nem áll távol a Tzametiétől, bár nélkülözi annak erős és feszes alapötletét: Babluani ezúttal is a pénz és az emberi természet viszonyát kutatja, közege az al-, illetve félvilág, az éjszakai élet, a bárok, a kisstílű gengszterek világa, amelyhez a Le Havre-i – többnyire szerb – bevándorlók kolóniája szolgáltat hátteret. Maga a sztori nem túl bonyolult: három fiatal (két srác és egy lány, ketten közülük testvérek), a kikötőváros prolinegyedének folyamatos pénzhiánnyal és az ebből fakadó törlesztetlen adósságokkal küszködő lakói jó ötletnek gondolják elrabolni egy bőröndnyi pénzt a villanegyed egyik házából. Amit nem tudnak, az az, hogy a pénz egy magasrangú politikushoz tartozik, akit alvilági alakok frissen vesztegettek meg a szóban forgó eurószázezrekkel – és ez szül némi bonyodalmat.

Babluani ismét egy lebilincselő, fordulatos akcióthrillert rendezett, amelynek egyik bizarr képkompozíciója (eláruljuk, egy igen sajátosan kivitelezett akasztásjelenetről van szó) még sokáig emlékezetes marad. A grúz-francia rendezőt azonban a(z egyébként hibátlan) cselekményvezetésen és dramaturgián túl jobban érdekli az, ahogyan az általa életre keltett karakterek rezonálnak a pénzre: az a vékony határvonal, amikor a szükség átfordul kapzsiságba – egyszóval az emberi természet, amelyről rendezőnk szemlátomást nincs túl jó véleménnyel. A pénz, annak hiánya és gyarapítása jóformán az egyetlen tényező, amely összeköti a gazdagok és szegények világát – mondta el Babluani a film első vetítését követően, és hozzátette: ez a film pofonegyszerű dologról szól, arról, hogyan képes megbolondítani az embereket a pénz. És tényleg. (pazs)

Még vetítik: június 3., vasárnap, 19.15, Cinema City 3 (Banii sunt bani).

Juliana Rojas: As Boas Maneiras / Good Manners, 2018, brazil

[árnyak] A Jómodor című film Ezüst Leopárdot nyert Locarnóban. Valószínűleg nem mindennapi műfaji kevercséért kapta: a film némi B-horrort mixel a felnövéstörténetbe, illetve párkapcsolati drámába, de eme keveredésben leltem felesleges elemeket es. A leszbikus-szál például valószínűleg csak azért került bele, hogy megfelelően kortárssá fazonírozzák a témát. Az elején kicsit Radírfej a film, aztán meg kicsit E.T., és vannak ugyan erős elemei (a gyerekszínészek ezúttal nem, de a felnőttek nagyon jók), a vad regiszterváltás nem tesz jót az egységes narratívának. Clara (Isabél Zuaa nagyszerű) állást keres, így kerül a várandós Ana (Marjorie Estiano) lakására, ahol egyfajta cseléd lesz, azzal a kitétellel, hogy majd dadaként is dolgozni fog az egyedülálló nő mellett. A két nő között vonzalom alakul ki, de Clara furcsa dolgokra lesz figyelmes minden telihold környékén. Annyinak még bele kell férnie a spoilermentesség elvébe – hiszen az előzetesben is ott van –, hogy elmondhassuk: vérfarkasról van szó.

Több érdekesség is felvetődik e szerzőieskedő zsánerfilm (vagy zsánereskedő szerzői mozi) kapcsán: ez egy női film. Erőlteljesen az, csak hölgyeké a sztori, erős nőké; mindössze a betolakodó hímnemű, aki (ami) mindent tönkretesz, de ezenkívül még mutatóba sincs említésre méltó férfi mellékszereplő. A másik pedig, hogy szép mese ez az anyai áldozathozatalról, ragaszkodásról: nem is annyira felnövéstörténet, mint felneveléstörténet. A néha humoros megfogalmazás mögött plasztikus látványvilág, humánus értékek dobognak tehát, és kár, hogy az egész ennyire szétfaragódik a film 135 film perce során. Két film helyett jobb lett volna egyet és rövidebbet. Ám aki vérmentes horror-fantasyt nézne, az bevállalhatja. (jbn)

Még vetítik: június 2., szombat, 21:45, Cinema City 3 (Bunele maniere).

Bogdan Theodor Olteanu: Câteva conversaţii despre o fată foarte înaltă, 2018, román

[román filmek napjai] A címnek megfelelően valóban sok a párbeszéd Bogdan Theodor Olteanu első nagyjátékfilmjében: a rendező azt a merész döntést hozta, hogy a két főszereplő közti viszony bemutatását kettőjük beszélgetéseire korlátozza. Térben is minimalista a film: egyikőjük lakása az állandó helyszín, ahonnan csak közvetve, skype-beszélgetések, laptopon lejátszott videofelvételek által lép ki a kamera. A főszereplők nagyvárosban tanuló-dolgozó lányok, egyikőjük laza, szókimondó filmszakos egyetemista, akinek nem okoz gondot felvállalni leszbikusságát, a másik szereplő mindenben sokkal visszafogottabb, olyan kisvárosból származik, ahol „nem léteznek leszbikusok”, de a társadalmi normák megsértése okozta frusztráción túl is nehezebben, lassabban oldódik fel. A filmszakos lány éppen vizsga-dokumentumfilmjét forgatja, ami történetesen egy másik leszbikus pár idilli együttéléséről szól.

A film a filmben megoldás jó dramaturgiai fogás lenne, ezeken a „bejátszásokon” ugyanis harmonikus kapcsolatot látunk, éppen azt, amire a főszereplők vágynak. Az enyelgő párt mutató, némafilmszerű jelenetek viszont kissé hosszúra nyúlnak, ezen túl pedig csak a két karakter helyenként kifejezetten suta párbeszéde marad, ami nem elég az ütős kamaradrámához. Míg az év másik román melegfilmjében, a Soldații. Poveste din Ferentari címűben a szereplők speciális társadalmi környezetének realista bemutatása fontosabb szerepet játszik, Olteanu filmjében kizárólag a szerelem a téma, az, hogy két ember között a testi vonzalmon túl hogyan alakulhat, vagy nem alakulhat ki bizalmi viszony. Román filmben talán először látunk meleg kapcsolatot úgy, hogy a szexuális identitásválság vagy a társadalmi megítélés helyett az együttélés nehézségei a téma. Kár, hogy az alkotás felszínes marad. (zse)

Még vetítik: június 2., szombat, 12:00, Uránia (Several Conversations About A Very Tall Girl).

Boris Khlebnikov: Arrhythmia, 2017, orosz

[főtér] Az orosz Szívritmuszavar olyan, mintha a rendezői székben Nae Caranfil ült volna. A rutinos rendező, Boris Khlebnikov tizedik nagyjátékfilmjében olyan ügyesen feszíti szét az orosz társadalmi valóság hiteles, realista ábrázolását a romantikus vígjátékok paneljeivel, ahogy az a román rendező tette legjobbjaiban, az Aszfalt-tangóban vagy a Filantropicában. Oleg alig öt éve végzett az orvosin, mentőorvosként dolgozik egy nagyobbacska városban. Felesége, a vele egyidős Kátya pedig kórházi orvos, ugyanabban az intézményben. Oleg kisebbségérzete miatt, miszerint ő „csak egy mentős”, munka alatt túlbuzgó, munka után pedig rendesen felönt a garatra kollégáival. Közben házassága csődbe ment, erre csak akkor döbben rá, amikor felesége SMS-ben írja meg neki, hogy el kellene válni. Oleg annyira elveszettnek és elkeseredettnek látszik, hogy rezzenéstelen arccal fogadja a hírt. Másnap pedig új főnök érkezik a mentősökhöz, aki új, abszurd szabályaival teljesen a felborítja ez eddigi munkarendszert. Valahogy ráeszmélve arra, hogy szakmai- és magánélete is a szakadék fele rohan, megpróbálja menteni a menthetőt.

Az Arrhythmiát mindenekelőtt a férfi főszereplő, Aleksandr Yatsenko játéka szentesíti, akit Karlovy Varyban a legjobb férfi főszereplő díjával jutalmazták: a frusztrációit maró cinizmussal és alkohollal kezelő férfi eljut arra a szintre, hogy a gyengeségeit felvállalja, őszinteséget és elszántságot tanúsítson, mindezt úgy, hogy a néző empátiáját egy percig sem zökkenti ki. És persze általa avatódunk be az orosz egészségügyi rendszer káoszába, ahol Oleg valamiféle kelet-európai Dr. House-ként viszonyul a betegeihez, például műanyag golyócskát ír fel egy hipochonder öregasszonynak azért, hogy ne hívja mindig a mentőket. S annak ellenére, hogy még pofonokat is osztogat egy-egy beteg hozzátartozójának, az erkölcsi igazságot és a morális integritást ő hordozza ebben a korrupt rendszerben. Megváltástörténet tehát az Arrhythmia, amelynek komikus hangvétele egyre drámaibbá válik a végére, de egy percig sem lehet érezni, hogy olcsón vásároltak tőlünk nevetést és könnyeket. (nesz)

Még vetítik: június 3., vasárnap, Dacia mozi, 20:00 (Aritmia).

Támogass egy kávé árával!
 

Friss film és sorozat

Szavazó

Kinek a Criterion Closet Picks-videójára lennél kíváncsi?

Szavazó

Kinek a Criterion Closet Picks-videójára lennél kíváncsi?

Friss film és sorozat