Narancs, fogakkal belül

Tarsem Singh: The Fall / Zuhanás

Kedvem lenne ezt a magyar címet adni az egyébként Zuhanás néven futó filmnek, mert ugyanúgy, ahogy a Pán labirintusában, itt is egy külső és egy nagyon személyes, a képzelet uralta belső világ áll egymás mellett, és ahogy az lenni szokott, kiegészítik egymást, sőt, határaik össze is mosódnak: a szépség rútsággal, és fordítva, a rútság szépséggel egészül ki. Narancs, belül fogakkal.

Annál is inkább adja magát a Pán labirintusával való hasonlóság, mert a Zuhanás esetében is egy kislány (Alexandria) élénk képzeletéből nő elénk az a mindenféle mesés lényekkel teli világ, ami a való világban sötétedő, súlyos problémák megoldását kínálja, illetve rejti magába. Az Alice Csodaországban-toposz számos variációját megértük már, lásd még Terry Gilliam Tideland című, a föntebb sorolt filmeknél jóval felkavaróbb, naturalistább földolgozását, a Zuhanás esetében viszont valami sokkalta finomabb dologról beszélhetünk, a lélegzetelállító szépségű tájaknak elsőrendű szerepe van, ez határozza meg a cselekmény idejét, irányát és ízét. Míg a Pán labirintusában egy konkrét, sötét történelmi kor (fasizmus) a cselekmények ágya, addig a Zuhanás, ha úgy tetszik, időtlen, nem kimondottan a történelem, hanem a film történelme határolja (mégis) be.

A 20. század elején zajló cselekmény a filmgyártás úttörő kaszkadőrének számító színész, Roy rokkantságával veszi kezdetét, akit ráadásul szerelmi csalódás is gyötör, és aki a kórházban fekve a válltörést szenvedett román kislánynak kezd el színesebbnél színesebb történeteket mesélni. Csakhamar kiderül azonban, hogy az egyébként rendkívül bájos kislány barátságát a rokkant kaszkadőr saját öngyilkosságához szükséges gyógyszer megszerzéséhez kívánja felhasználni. A barátság egy szerelmi háromszög fantasztikus alakokkal teli meséjén keresztül szövődik. Roy természetesen saját életét meséli a kislánynak, csupán a díszleteket cseréli valami egészen színes és a képzelet végtelenségét illusztráló eszközökre, valamint öt hősre (köztük Charles Darwinra), akik külön-külön valamely sérelmük miatt halálos bosszút esküsznek Odious kormányzóra. A történet a valósággal kézenfogva halad, azonos időben, és a mesélő meg a hallgató kénye-kedve szerint változva, ami aztán izgalmas lüktetést kölcsönöz a filmnek.

A valóság tolószékhez kötött, színtelen, kopár kórházi világát a mese színes, grandiózus díszletekre cseréli ki. A sivatag vörös dűnéi, a kormányzó kék városa, a mágust életre keltő méregzöld táj, a vérrel lassan átitatódó hatalmas, kifeszített fehér vászon, a kritálytiszta vízben tükröződő égbolt, az Americana Exotica nevű lepkét formázó korallsziget színkavalkádja festik meg ezt a díszletet. A Kék Bandita vörös maszkja, a felszabadult rabszolga szarvszerű fejdísze, Darwin pillangómintákat utánzó szőrruhája, a robbanószakértő bő köpenye egyenként elég volna egy nagyobb lélegzetű kosztümös film látványanyagához, elkézpelhetjük, így együtt micsoda erővel hatnak. Ne csináljunk titkot belőle, a fényképezés alaposan ki is használja mindezt a gazdag szín- és formavilágot, lásd a dervisek híres táncát.

A Balin, Fiji-szigeteken, Dél-Afrikában, Argentínában és Chilében, Indiában, valamint a világ tizenöt más, válogatott helyszínén forgatott filmnek van még egy erénye, mégpedig az, hogy bár megtehetné, nem válik pörgős, hollywoodi kalandfilmmé, amiben a hősök mindenkit legyőzve jutnak el a gonoszig. A Zuhanásban a hősök általában esendők, mintha nem vennék magukat komolyan, pedig mindegyikük rendelkezik a hősök attríbutumaival. Ez a fajta komolytalanság pedig minduntalan megtöri a hagyományos kalandfilmek ívét, ártalmatlanítja mindazt a tudást és elvárást, amivel a birtokunkban ülünk le fogyasztani ezt a típusú mozit. A Zuhanásban a gonosz is nevetségesen pusztul el, a derékig érő vízben ügyetlenül beledől saját kardjába.

Az általam megkedvelt cím, a Narancs, fogakkal belül egyébként nem légből kapott ötlet, a filmben a mágus-benszülöttről halálakor kiderül, hogy rasztahaja csupán paróka, és hogy protézist visel. A mágusnak a való világban persze megvan a maga alteregója: Roy szobatársa az, aki saját protézisével kedveskedik Alexandriának. A kislány természetesen megszerzi, és a kedvenc tárgyait rejtő dobozba zárja a protézist, majd gyógyulása után a narancsültetvényen egy húsától megfosztott narancshéjba rejtve ülteti el, azt remélve, hogy ha kinő, gyümölcsöt terem, amelyben fogakat lehet majd találni. Így biztosítja a képzelet további mesék születését, a színes történetek újraéledését, és a csetlő-botló hősök (lásd még a Chaplin-film idézeteket) halhatatlanságát és szó szerinti és áttételes, örökös talpraállását, még akkor is, ha a zuhanás eredetileg nagyon is végzetesnek tűnhet.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.