A fesztivál, ahol minden évben átírják a filmtörténetet

27. Le Giornate del Cinema Muto – Pordenone, 2008. október 4–11.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy ennek a némafilmfesztiválnak minden évben sikerül egy kicsit átírnia a filmtörténet egyes általánosan elfogadott fejezeteit. Az idei, igen találó példa: Oroszoroszágban jövő hónapban ünnepelnék az orosz film százéves évfordulóját – Pordenonéban pedig most mutatták be egy ezidáig ismeretlen orosz alkotó 102 éves animációit.

Alexander Shyriaev balettmesterről van szó, aki egyúttal amatőr filmes is volt, és akinek az elveszettnek hitt animációi, filmes felvételei több mint 100 évet kellett várjanak a bemutatóra. Shyriaev 1906 és 1909 között tánckoreográfiákat rögzített mozgóképre és különböző animációs technikákkal is kísérletezett, az elkészült alkotások pedig technika és kidolgozottság szempontjából bármelyik később készült animációval felvehetik a versenyt. Pordenonéban hatalmas lelkesedéssel fogadták ezt a szenzációszámba menő felfedezést, az oroszok azonban valószínűleg azon gondolkoznak, mit kezdjenek a százéves évfordulójukkal.

Shyriaev filmjeinek bemutatása, valamint az alkotóról készült dokumentumfilm levetítése csak az egyik témaköre volt annak az egyhetes programnak, amelyet a kis észak-olaszországi városba összesereglett filmtörténészek, archivisták, rendezők, újságírók, egyetemisták, turisták, rajongók megnézhettek. (A meghívottak névsorát fölösleges is lenne közölni, hisz nem kérdéses, hogy jelen volt mindenki, akinek valamilyen szinten köze van a némafilmekhez.)

Az idei fesztivál fesztelenebb hangulata részben annak is tudható be, hogy az előző évhez képest fontosabb szerepet kaptak a programban a vígjátékok. A tavalyi René Clair-némafilmes összeállítás után The French Touch címmel a szervezők az első világháború utáni francia némafilmes vígjátékokból készült válogatást mutattak be, többek között Jacques Feyder, Raymond Bernard, Jean Renoir, Gaston Ravel, René Hervil és René Barberis rendezőktől.

Két amerikai színész, Mary Pickford és W. C. Fields személye köré építették a szervezők a fesztivál további két tematikus összeállítását. Pickford felújított nagysikerű filmjével, a Sparrowsszal nyitott a fesztivál, de egy, az életéről szóló dokumentumfilmnek európai bemutatóját is megnézhették az érdeklődők, vagy akár egy másik, Oroszországban készült némafilmes csemegét, melyben rövid ideig ugyancsak felbukkan az amerikai filmcsillag. A W. C. Fields filmjeiből készült válogatás annál érdekesebb, mivel a színész inkább beszédstílusa miatt maradt meg a nézők emlékezetében, hiszen elsősorban hangos vígjátékai ismertek. Ezúttal azonban gesztusaival, mimikájával, zsonglőrmutatványaival vívta ki a pordenonéi nézők elismerését.

E két színész filmjei akár egy másik „tömb”-be is besorolhatóak, hiszen több olyan filmben is szerepeltek, amely nem a nyugati part mentén felépített stúdiókban készült, hanem az alternatívát jelentő és több szabadságot biztosító new york-i stúdiókban forgott. Ebben a kategóriában – Hollywood on the Hudson – pontosan ezeket, az 1920-as években készült filmeket gyűjtötték össze a szervezők.

A fesztivál látogatói különben egy régi-új műfajba illő alkotásokból, az 1905–1908 között forgatott ún. telefonos thrillerekből is láthattak egy válogatást – ehhez kapcsolódva pedig Eileen Bowser, a brightoni kongresszus egyik szervezője beszélt arról, hogy milyen kapcsolatok fedezhetőek fel a telefon filmes megjelenése és a párhuzamos montázs kialakulása között. Minderre a korai némafilm kutatásában mérföldkőnek számító brightoni kongresszus harmincadik évfordulója szolgáltatott alkalmat.

Egy ilyen fesztivál természetesen a filmek mellett a zenéről is szól, egyes vetítések a filmeket kísérő zene miatt (is) válnak emlékezetessé. A nagyzenekarral kísért nyitó- és záróelőadásokra protekcióval is csak a harmadik emeleti kakasülőre, a plafonhoz mintegy tíz centire lehet helyet kapni, az idei kiadáson viszont ugyanakkora érdeklődés övezte Michael Nymant is (Peter Greenaway filmjeinek zeneszerzője), aki két avantgárd filmet, Jean Vigo Á propos de Nice, és Dziga Vertov Kino-pravda filmjeit kísérte zongorán.

A fesztivál különböző „kategóriáinak” felsorolása még hosszan tarthatna, hisz eddig nem esett szó a már 12 éve folyó Griffith-projektről, amely idén a rendező 1925–1931 között készített filmjeit ismertette, vagy a film és történelem kategóriáról, amely fontosabb történelmi események filmen való különböző megjelenési formáit sorakoztatta fel. Ugyanúgy részletesebb bemutatást érdemelnének a 21. századi némafilmek, a könyvvásár, illetve a fiatalabb generációnak szánt további két program. A mesterkurzusok alkalmával fiatal zenészek sajátíthatják el annak a technikáját, hogy hogyan kísérjék a némafilmeket zongorán, a Kollégium pedig a némafilmek iránt érdeklődő fiatal kutatók számára biztosít lehetőséget arra, hogy ismereteket szerezzenek, kapcsolatokat építsenek ki, és – nem utolsó sorban – jelen legyenek a fesztiválon.

Jó látni, hogy bár a fesztivál a 27. kiadásánál tart, apró javításokkal tovább sikerül emelni a rendezvény színvonalát. A nehezen kezelhető, és a filmek előtti kiosztáskor kisebb verekedéseket okozó fülhallgatós fordítóberendezést például lecserélték vetített feliratokra, ugyanakkor a fesztivál főbb helyszíneit összekötő útvonalakat a földre ragasztott lehúzósok jelzik a kis olasz város kanyargós utcáin.

Ha valaki a némafilmek (és az olasz kávé) szerelmese, a Pordenonéban eltöltött hét mindenképpen felér egy afférral.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.