És Cannes…?

60. Cannes-i Filmfesztivál, 2007. május 16–27.

„…és Cannes, oda jársz?” – lyukadunk ki majd minden beszélgetés során, ha fesztiválokról van szó. Barátok, kollégák, külföldi sajtós ismerőseim és a filmesek egytől egyig azt kérdezik, járok-e Cannes-ba, mióta filmes eseményeket kezdtem el látogatni. Mintha ez valami fokmérő lenne.

Megmondom őszintén, már csak ezért sem hajtottam különösebben a fesztiválra, mert, gondoltam, van ott úgyis elég ember, akiknek ez sokkal fontosabb. Aztán győzött a kíváncsiság, és idén májusban én is eljutottam a fesztiválok fesztiváljára és nem kellett hozzá sok idő, hogy megértsem miért is olyan fontos „Cannes-ba járni”. Nem csak a filmesek között számít igazán valakinek az, akinek a filmjét itt bemutatják, de a szaksajtósok között is. Itt mindenki sorsát áthághatatlannak látszó szabályok és szigorú hierarchia határozza meg. Persze az is nagy szó, ha az ember itt lehet, de amikor órákat kell a tűző napon sorban állni egy-egy filmért, bizony nem mindegy az sem, hogy milyen kategóriába soroltak valakit az akkreditáció során. És akkor még a sajtótájékoztatókról és az interjúkról nem is beszéltem! Nem véletlen tehát, hogy ennyire számon tartják a szakmában, hogy ki és milyen besorolásban vesz itt részt. Gomba módra szaporodnak ugyanis a fesztiválok, de Cannes a mai napig az elsőszámú filmes mustra, mely a világ filmművészetének az évi termésének éppúgy helyet ad, mint néhány hollywoodi szuperprodukció európai nagybemutatójának, mivel a szponzorok döntő többségét mégiscsak ez utóbbiaknak köszönheti a fesztivál.

Első nap: első csalódás és első meglepetés. Az ünnepélyes megnyitó előtti sajtóvetítések még azelőtt meghozták az első csalódást és az első igazi meglepetést, mielőtt a 60. Cannes-i Filmfesztivál hivatalosan is megnyitotta volna kapuit. A kiábrándultságot az általam és mások által is annyira várt nyitófilm, Wong Kar-wai My Blueberry Nights-a hozta. A Hong-Kong-i rendező a kilencvenes években került be igazán a köztudatba szerzői filmjeivel és méltán tartják a távol-keleti filmművészet egyik legizgalmasabb alakjának. Nagy volt tehát a várakozás, bár már a sorban állásnál is akadtak közöttünk szkeptikusok, akik nem tartották éppen biztató előjelnek, hogy a My Blueberry Nights nyitófilmként szerepel a programban. („Elég gyenge lehet, ha nyitófilmnek választották, de így legalább nem ciki, ha nem kap díjat.” – jegyezte meg epésen egy cannes-i veteránnak számító külföldi zsurnaliszta.) A magam részéről próbáltam elvonatkoztatni ettől a mondattól és önfeledten belemerülni az élménybe, hogy feltétlen rajongással nézzem egyik nagy kedvencem legújabb művét, de ezúttal a kiábrándulás igen hamar felülkerekedett rajtam. Be kellett látnom, hogy a My Blueberry Nights tényleg színes, cukormázas, de ehetetlen csodasüti. Hiába a zseniális rendező, az egyébként jó színészek, mégsincs meg benne semmi a Wong Kar-wai-filmek oly varázsos hangulatából.

Semmi különösebb várakozás nem előzte meg Cristian Mungiu filmjét, a 4 luni, 3 sãptãmâni si 2 zile-t mégis az első nap sejteni lehetett, hogy nem fog díj nélkül távozni. Nem volt benne sztárgárda, slágergyanús zene vagy szemkápráztató képek, csupán egy drámai történet, amely egy egész korszak kórképét adja és amely önmagában elég megrázó ahhoz, hogy mindenkinek a lelke mélyéig hatoljon. A megérzésem egyébként beigazolódott (bárcsak így lenne ötösöm is a lottón!), a film megkapta a fesztivál legjobb filmjének járó Arany Pálmát.

Nem Mungiu filmje volt az egyetlen, ami után az ember jobban érzi magát saját életének minden gondjával, bajával együtt. Ulrich Seidl filmjébe, az Import/Export-ban ugyanis a két szálon futó, két főszereplő köré szőtt cselekménybe annyi nyomorúság és kilátástalanság van belezsúfolva, ami több emberre szétosztva is sok lenne. Érdekes motívuma a filmnek, hogy a két szál sohasem találkozik, mégis jól váltja és kiegészíti egymást, teljessé téve a mondanivalót, nevezetesen, hogy legyen az kelet vagy nyugat, az élet keserves tud lenni itt is, ott is. Hát még milyen nehéz azoknak, akik vállalják, hogy ők bizony kilógnak a sorból és ezzel tulajdonképpen önkéntes száműzetésbe taszítják magukat, mint a Mister Lonely főhőse, aki, ahogy azt a film címe is sugallja, egy magányos, meg nem értett fickó. Hősünk Michael Jackson-imitátorként (pontosabban ’megszemélyesítőként’) próbálja szórakoztatni az embereket, de nem sok sikerrel, míg egyszer csak egy Marilyn Monroe-nak öltözött, csábítóan szexis fiatal nő, (a mindig zseniális Samantha Morton) rá nem mutat, hogy a hiba nem bennük, sokkal inkább a környezetükben élőkben van. Magával viszi a fiút oda, ahol csak hírességek imitátorai élnek. Itt mindenki más, mint a többi, lelkük mélyén mégis egyformák; ráadásul itt mindenkinek megadatik, hogy valakinek érezhesse magát, de az igazi magányt még ez se képes feloldani. Egy ilyen kis közösségben is vannak ugyanis kívülállók, főképp, ha nem csak a közösségben tekintenek idegenként rájuk, de egy szerelmi kapcsolatban is nem kívánt harmadikok lesznek. A magányos ember mindig és minden körülmények között magára marad, hangzik Harmony Korine rendező tanulsága. Minden percében nyomorúságos, ám nyomorúságában keserű mosolyra ingerlő Roy Anderson tragikomédiája a Du Levande (You, The Living). Anderson világában mindenkinek olyan szánalmas sors jutott, hogy egyik helyzetkomikum hozza a másikat. Keserűségben és elgondolkodtató pillanatokban nem szenved hiányt az idei fesztivál egyik legsikerültebb komédiája Eran Korilin Bikur Hatizmoret (The Band’s Visit) című filmje, egy tradicionális arab zenét játszó, egyiptomi rendőrzenekar izraeli viszontagságairól. A semmi közepén ragadt zenekar és a helyiek találkozása jó alkalom arra, hogy előítéleteket és ellentéteket félretéve ráébredjenek, hogy frontvonalon, nagypolitikán és kulturális eltéréseken innen és túl nincs különbség ember és ember között.

Remekre sikerült a Cohen testvérek fekete komédiája a No Country For Old Men is. Véres és kegyetlen, amilyen a kor és a hely, ahol játszódik. (A 80-as éveket tartják ugyanis a mexikói határ menti drogháborúk története legvéresebb időszakának.) A forgatókönyv alapjául ezúttal Cormac McCarthy azonos című regénye szolgált, éles dialógusai és fanyar humora jellegzetesen cohenes, kiválóan passzol az egyébként meglehetősen sötét történethez. Vígjátéknak vígjáték a javából a 2006-ban tragikus körülmények közt elhunyt román rendező Cristian Nemescu filmje a California Dreamin’ (Nesfârsit) is. A korábban említett Bikur Hatizmoret-hez hasonlóan ugyancsak kultúrák találkoznak itt is, egy, hasonlóképpen a kényszer szülte találkozás során. Mindenképpen tanulságosnak és emlékezetesnek bizonyul ez a néhány együtt töltött nap, mind a román falucska lakói, mind az ott áthaladó amerikai NATO-katonák számára. A történet 1999-ben, a jugoszláv háború idején játszódik ugyan, de üzenete a mai napig aktuális. Sajnos az alkotó nem érhette meg a filmet követő tízperces álló tapsot és ovációt, mi pedig már sohasem tudhatjuk meg, mit rejtegetett még a tehetséges fiatal (mindössze huszonhét éves) rendező tarsolya.

Vígjátéknak szánta Denys Arcand is a L’âge des ténèbres című filmjét, főszerepben az idei fesztivál háziasszonyával, Diane Krügerrel, aki a filmben egy középkorú, kapuzárási pánikban szenvedő, megfeneklett életű hivatalnok, Marc Labrèche túlfűtött álmainak tárgyaként jelenik meg. A mű azonban annyira alpári és unalmas, hogy az embernek nevetni van a legkevésbé kedve. Nagy mélyrepülés ez a Barbárok a kapuknál rendezőjétől. A Little Odessa alapján többet vártunk volna James Graytől is, mint a We Own The Night című maffiatörténet, a New York-i éjszakát uraló orosz bűnbandáról. A 80-as években játszódó történet egy testvérpárról szól (Joaquin Phoenix és Mark Wahlberg), akik első ránézésre olyanok, mint a tűz és víz, de az igaz ügy érdekében mégis egymás mellé állnak. A film annyira sablonos, kiszámítható, és olyan pátosszal van átitatva, hogy az szinte már bírhatatlan. Ennél nagyobb melléfogásnak talán csak Abel Ferrara Go Go Tales című alkotása számít, amit még az egyébként jó színésznek mondható Willem Dafoe, az ügyeletes szexbomba Asia Argento és még vagy egy tucat csinos lány erotikus vonaglása is képtelen megmenteni. Fél óra sem telt el a filmből, mire a nézők fele már elhagyta a vetítőt, és bevallom őszintén nem sokkal ezután én is feladtam az unalommal való kilátástalan küzdelmet. Így aztán nem tudtam meg, elveszíti-e sztriptíz bárját Dafoe vagy sem, és mi lesz az excentrikus viselkedésű Argento sorsa, de valahogy nincsenek is emiatt álmatlan éjszakáim. Az olasz horrorrendező Dario Argento lányáról így sem tudtam lemaradni, Asia kisasszony ugyanis ezenkívül még két filmben hozta többé-kevésbé ugyanazt a figurát. Olivier Assayas Boarding Gate című filmjében bizarr szexuális játékokra csábító, neurotikus szeretőt alakít Michael Madsen partnereként, és meg kell vallani, hogy ha nem lett volna a film második fele, ami javított volna valamit az összképen, bizony a Boarding Gate is a Go Go Tales féle nézhetetlen filmek közé tartozott volna, így azonban jól kivitelezett üldözései és fordulatai miatt Assayas filmje még éppen súrolta az elviselhetőség határát. Ha valaki azonban a L’enfant de l’hiver (Winter’s Child), vagy az Une nouvelle vie (A New Life) alapján megismert Assayas filmet várt, annak nem kis csalódást hozott a Boarding Gate. Assayas és Ferrara mentségére szóljon, hogy a férfiak egy ’bizonyos’ korban szeretnek ’bizonyos’ fajta filmeket készíteni, de szerintem nézni már ők maguk se bírják azokat.

Az egyébként érdekes és tabutörő rendezőnőnek számító Catherine Breillat az Anatomie de l’enferrel (Anathomy of Hell) úgy tűnik lezárta a Romance-szal indított korszakát, de továbbra is megmaradt a férfi-nő kapcsolat rejtelmeinek boncolgatásánál. Most azonban saját írása helyett ő is egy regényt választott kiindulópontként, vagy inkább alibiként ahhoz, hogy ismételten megmutassa mennyire másképp is éli meg egy nő és egy férfi ugyanazt a viszonyt. Az Une vieille maîtresse főszerepében pedig természetesen ki mást is láthattunk viszont, mint Asia Argentot. Gesztusai, durcás arckifejezése ugyanazok, mint az előző két filmben, csak ezúttal nagykosztümben. Mindig is szókimondó és merész rendezőnőnek tartottam Breillat-t, akinek mondandója, még ha sokszor elég szélsőségesen jelenik is meg, mindenképpen figyelemre méltó. Ebben az adaptációjában azonban nem éreztem mást, mint a rendezőnő egyik kedvenc regénye iránti hódolatának kétes kimenetelű kifejezését.

Amint az elmondottakból kitűnik, a kellemes meglepetések leginkább onnan jöttek, ahonnan a legkevésbé várta volna az ember. Ez igaz volt az én első cannes-i fesztiválomra is, és már én is azt mondom: Cannes-ba járni kell.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.