Hat hét elég lesz

Neil LaBute: In the Company of Men / Férfitársaságban

Mindig is volt valami rátarti büszkeség és titkos megelégedettség abban, ahogyan Hollywood a románcokat kezelte és a szerelmi divatokat igazgatta. De míg a 40-es évekig évtizedenként szorgalmasan javítgatta és újradefiniálta a love-style-t és a férfi-nő ideálok vonulatát, a hatvanas évekre mintha kifogyott volna a szuszból; éppen akkorra, amikor a nemi szerepek és a romantika konvenciói radikálisan átalakulnak.

A posztmodern heteroszexuális szerelem sikamlóssága és bizarrsága pedig egyenesen meghaladja a hollywoodi stílust, amely újra és újra visszahanyatlani látszik az oly sokszor, és olyannyira jól bevált nosztalgikus-melodramatikus sablonhoz. Az utóbbi évek két nagy szerelmesfilmje, Az angol beteg és a Titanic megintcsak a hollywoodi románc régebbi ideáljával próbálkozik, miközben hív példatára mindannak, amire egy mozipénztár megtöltéséhez szükség lehet.

Jobban belevetette magát és többet sikerült mondania ellenben az amerikai filmnek egy másik fejleményről, illetve annak következményeiről – arról, amit éppen a Jane Austen-, Balzac- és Henry James regények újabb megfilmesítési divatja erősít meg: hogy végleg elmúltak azok az idők, mikor a pontosan definiált nemi szerephatárok védelmében a férfiak párbajozásokkal hirtelenkedhettek, a nők pedig pirulva-kuncogva és egymásba karolva figyelték őket. Azóta láttunk olyan filmeket, amelyekben a nők feminista roadmovie főszereplői voltak (Thelma és Louis), férfiak felett uralkodtak (Végzetes vonzalom), vagy mindenáron katonai kiképzésben akartak résztvenni (G.I. Jane). Az egyszerű képletű szerepcserék, a transzvesztita-lélektan és homoerotikus szerelem problémáinak feltérképezése mellett ugyanakkor elkészülnek azok a filmek is, amelyek éppen az identitások átjárhatóságát tematizálják (A John Malkovich menet, A fiúk nem sírnak).

A kanadai elsőfilmes, drámaírást oktató Neil LaBute Sundance-díjas filmje ennél sem újabbat, sem többet nem mond magáról a férfi-nő kapcsolatról, új távlatokat sem nyit a szerelem filmes megjelenítésében, sőt, valójában elég távoli kapcsolatban van a szerelemmel. Olyannyira antirománc, hogy annak ellenére, hogy sem fizikai erőszak, sem meztelenség nem látható benne, mégis kimeríti a korhatáros film kategóriáját. Hatását tekintve pedig, még ennél is tovább lépve, felér egy pszichológiai snuff filmmel, amely nézőjében képes bűntudatot elültetni pusztán amiatt, hogy végignézte.

A mindössze 11 nap alatt, egészen alacsony költségvetéssel leforgatott film sztorija a rendező találmánya. A restaurációs komédiák mintájára építkező, felvonásos szerkezetű cselekmény annak a hat hétnek a története, amit a két üzletember, Howard és Chad kiküldetésben, egy másik városban töltenek. Két unatkozó yuppie egy idegen városban – vajon minek kell itt történnie ahhoz, hogy, LaBute szándéka szerint, mindez ne egy megtörtént esetre hasonlítson, hanem olyan történetként állhasson elő, amilyet addig még sohasem hallottunk? Önmagában sokatmondóak a harmadik szereplő bevezetésének körülményei: vegyünk például egy nőt... A film a továbbiakban éppen arról szól, hogyan ültethető gyakorlatba a Chad által kitalált (és végül Howard részéről is jóváhagyott) forgatókönyv, amelyhez csak egy lányra van szükség. A kitervelt, bekalkulált nő sorsa tehát eleve eldöntött, csupán személye van a véletlenre bízva: a hallássérült gépírólány csupán cinikus ráadás kegyetlenségből a „véletlen” részéről.

Chad terve annyira ördögi és annyira egyszerű, hogy motivációja már-már érdektelen. Mindenképpen háromszereplős menet, melyből Howard nem vonható ki: közelítsék meg mindketten ugyanazt a lányt, valljanak neki mindketten szerelmet, majd közvetlenül hazautazásuk előtt szakítsanak vele egyszerre mindketten. Hat hét éppen elég lesz a szakszerű előkészítés révén garantálható végkifejlethez. „Meglátod, néhány hét múlva benyeli az altatókat, mi meg majd öreg napjainkig röhöghetünk az egészen”. Chad nem kérdőjelezi meg társa cinkosságát és teherbírását, és azzal sem számol, hogy a kiszemelt áldozatnak némiképp romlottnak, és bizonyos fokig együttműködőnek kell lennie ahhoz, hogy a csapda valóban működjön: fogadnia kell mindkét udvarlást, miközben a helyzet a két férfi egymás ellen való kijátszásának lehetőségét is nyilván felvillantja.

És Christine fejlődő jellem, megtanul adottságként visszaélni hiányosságával, a süketségével; másrészt beleszeret Chadbe, harmadrészt viszont Howard szeret bele Christinbe. Howard nem fejlődőképes, elveszíti a fonalat és hibát hibára halmoz. Bár tisztességesebbnek tűnik Chadnél, végül nagyobb kár tesz a lányban, mint amire Chad valaha is képes lett volna. Amint kiderül, hogy Christine csak addig hülyíti őt, amíg Chad szerelmet nem vall neki, Howardot már nem érdekli a játék, már egészen konkrétan a lány érdekli, és az, hogy nyerhet-e.

A Férfitársaságban úgy tudja vegytiszta etikai kérdéssorozattá párolni a történetet, hogy minden egyéb, ami a filmet alkotja igen röviden összefoglalható, lecsupaszított, semleges és minimalista. Kifogástalan a színészi munka, a statikus képek pedig mellőznek minden látványosságot. A színek rendre elsötétülnek, és a következő jelenetet agresszív, hátborzongató dobszóló vezeti be. A kamera több jelentben is egyszerűen csak egy helyben áll, és ebből az egyetlen beállításból hagyja fejlődni a párbeszédeket. Ez a dokumentumfilmes stílus a valószerűség, a téma viszont folyamatosan az irrealitás irányába húzza-tolja a filmet, miközben ezzel a kettős játékkal mindvégig képes szinten tartani a kérdést, hogy mennyire vehető komolyan mindaz, ami itt történik? Az üres fehér falak, a repülőterek, konferenciatermek, hotelszobák személytelen miliője újra és újra a szereplőkre irányítja a figyelmet, akik egyébként is hermetikusan el vannak szigetelve minden egyéb, nem ide tartozó magánéleti vonatkozásaiktól. Az egyetlen, hosszabban kidolgozott, új szereplőt behozó jelenetben Chad aláz porig egy fekete alkalmazottat, csupán azért, mert megvan a képessége és a lehetősége hozzá ¬– az erő arroganciája, mely nem a bőrszínnek, hanem éppen az egyenrangúnak tekintett másik emberi lénynek szól.

LaBute filmjének ereje nem a képekben, hanem a szavakban van: a dikció az akció. Minden a dialógusokban történik meg, amelyek lekötik, provokálják, majd tovább manipulálják az érzelmeket. A befejezésnek sikerül olyan ívben elkerülnie a melodrámát, hogy az utolsó kockák képletesen és egészen konkrétan is próbára teszik az ember gyomrát. Messze az élvezhetőségtől, a film mélyen felkavaró és gondolatébresztő, amit az tesz még kellemetlenebbé, hogy sem happy enddel, sem igazságszolgáltatással nem szolgál.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.