Szívük mélyén jók: ennyi!

Tom Tykwer: Lola rennt / A lé meg a Lola

A lé meg a Lola olyan film, amellyel könnyű példálózni: íme egy európai produkció, ami a multiplexek porondján is felveheti a versenyt az amerikai bombasikerekkel. Az európai mozi évtizedek óta a túlélésért vívja harcát az amerikai stúdiók hihetetlen tömegben, a világ minden táján összehangolt terv szerint terített termékeivel szemben.

A hatvanas években még egy-egy olasz vagy francia sztár képes volt ugyanúgy megmozdítani a mozirajongókat, mint amerikai kollégáik, mára viszont már csupán az, hogy egy film európai, elég ok arra, hogy azonnal a kistermek vagy a művészmozik vásznán találja magát, még akkor is, ha kifejezetten szórakoztató műfaji film. A különböző európai nemzetek állami támogatási rendszereket dolgoznak ki egyébként nagy múltú filmgyártásuk életben tartására, de a lényeget, a közönség meg- és visszahódítását nem ezzel lehet elérni. Hanem mivel? Egyszerűen jó filmekkel. Amelyek láttán a néző azt érzi, hogy az hozzá szól, róla szól. A lé meg a Lola az egyik legutóbbi sikeres próbálkozás ezen a téren: könnyed, izgalmas és karakteres – új európai sikerfilm.

A történet fiatal hősei a való életből mintázott, egyszerre vonzó és bizarr alakok, akik a törvényes társadalom és a szervezett bűnözés határán igyekeznek boldogulni. Lola olyan gazdag családban él, amely azonban viszolyogtatóan lélektelen. A lány cseresznyepiros hajával és szedett-vedett ruházatával a jóléti társadalmak jellegzetes lázadója, aki használja a luxust, a papa pénzét, de magatartásával lépten-nyomon kifejezi, hogy valódi önmaga mindezektől független. Barátja nehezebb sorsú ifjú, még bevándorlónak is nézhetnénk, aki gengszterek alkalmi futáraként akar pénzt keresni. Bármennyire retteg is alkalmazóitól, teljes gőzzel pedálozik a megbecsülésükért. A film kezdetén még mindketten biztonságban vannak, a védőháló azonban hamar szétnyílik alattuk, és miközben mi nézők félteni kezdjük őket, bizonytalan döntéseikkel a hőseinkké válnak.

Az alaphelyzet az első két percben villámgyorsan tisztázódik: Lolát felhívja a fiúja azzal, hogy elvesztette azt a szatyor pénzt, amit húsz perc múlva át kellene adnia a bandafőnöknek, különben neki vége. Lola tágra nyílt szemekkel hallgatja, fejében cikáznak a gondolatok, „Várj meg!” – mondja a fiúnak, és nekilódul. „Lola fut” – szól az eredeti cím. Lolát ugyanis innentől kezdve főként futás közben látjuk. Keresztüllohol a városon, hogy időben odaérjen párjához, mielőtt az még valami szamárságot követne el idegességében. És még a pénzt is elő kell teremtenie valahogyan.

Amióta Quentin Tarantino a Ponyvaregényben felbontott időrendben tette sorrendbe történetének epizódjait, az ötletes elbeszélői technika különösen felértékelődött. A lé meg a Lola forgatókönyvírója annyit variált a hagyományos, egyvonalú mesélő módszeren, hogy ugyanazt a sztorit háromszor tette egymás után. Persze csak az alaphelyzet azonos a három változatban, a kibontakozás és a végkifejlet három végletesen eltérő lehetőséget jelenít meg. A poénok lelövésének bűntettét elkerülve legyen most annyi elég, hogy a három befejezésből kettő szomorú (tragikus) és egy happy end (komikus).

Azért ez nem elsöprően eredeti elbeszélői megoldás, túlságosan is hasonlít a kalandjáték-regényekre vagy az „Ön dönt”-típusú interaktív szappanoperákra, de a film annyira nyilvánvalóan a popkultúra termékeként határozza meg önmagát, hogy ez aligha értékelhető negatívumnak. A techno-kísérőzene, az időnként bevaduló vágástechnika az akciót a videoklipek szabad szertelenségével tálalják: formailag mindent lehet, ha működik. Az egyébként testidegen rajzfilmbetétek is ebbe a vonalba illeszkednek. A legérdekesebb ötlet az, amikor a Lola által futás közben megérintett emberek történetét látjuk néhány felvillanó fotóban elbeszélve; a mindhárom változatban feltűnő szereplőknél három különböző változatban peregnek le az ő külön történetük képei is.

A futás hátteréül Berlin utcái és házainak szürke homlokzatai szolgálnak. Tom Tykwer rendező láthatóan olyan élvezettel filmezi az utcát, mint Wim Wenders tette fiatalkorában, csak a tempó gyorsult fel. Mellékutcák, átjárók, szürke műkőhomlokzatok, tágas terek a múzeumi negyedben – a képek a régi Berlin hangulatát igyekeznek megidézni. A Kelet és Nyugat közötti egykori halálsáv helyén újonnan kinőtt toronyházak futurisztikus üveg- és fémrengetegét egy pillanatra sem mutatja a kamera, mintha ott sem lenne, mintha nem lenne a város része, legalábbis nem annak a városnak, amiről a mű alkotói és nézői szívesen nosztalgiázhatnak.

A jó sikerfilmhez sztárok is kellenek, akikkel jó érzés azonosulni. Hőseinket egy akciófilm kétdimenziós figuráinál ugyan nem sikerül alaposabban megismerni – szívük mélyén jók, elszántak és szeretik egymást: ennyi! –, de a két főszereplő, Franka Potente és Moritz Bleibtreu ebben tökéletesen helytállnak. Az új német sztárkultusz e két ifjú alakja A lé meg a Lola után nemcsak a német nyelvterületen, de a nemzetközi porondon is ismertté váltak. Bleibtreu egy évvel később tadzsik suhancot alakított a fesztiválkedvenc Luna Papa című európai koprodukcióban; Franka Potente pedig főszerepet játszott az Örökösök rendezőjének, Stefan Rudowitzkynek Anatomie című horrorjában, az idei év egyik legnagyobb német sikerében. Legfrissebb filmjét a 2000-es velencei fesztiválon mutatták be, A harcos és a császárné (Der Krieger und die Kaiserin) egyben párjának, Tom Tykwernek új rendezése: egy bő kétórás szerelmi melodráma, amelyben a rendező szülővárosa, Wuppertal játszik hasonlóan fontos szerepet, mint A lé meg a Lolában Berlin.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.